Michels Antal atya éveken át szolgált Kárpátalján, jelenleg a főváros egyik legzűrösebb környékén, Józsefvárosban plébános. Lelkigondozói végzettséget is szerzett, heti rendszerességgel tart „önismereti tréninget” – nagy sikerrel. A fiatalok pályaválasztási nehézségeiről, munkáról és hivatásról, a kérdezés fontosságáról, önismeretről kérdeztük.
Hogy látja – nehéz dolog egy mai fiatal számára a pályaválasztás?
– Úgy látom, egyértelműen nehezebb, mint régebben volt. Óriási gazdagságban állnak a fiatalok előtt a lehetőségek, elvileg teljesen szabadon dönthetnek a jövőjükről, csakhogy közben maga a világ is nagyon bonyolult lett. Ez pedig, választási szabadság ide vagy oda, bizonyos kényszereket is magával hoz. Manapság teljesen természetes elvárásnak számít, hogy az ember több, akár jelentősen eltérő területen is otthonosan mozogjon; a közgazdaságtan és a pszichológia például egyre gyakrabban van ott az elsődlegesen választott hivatás mellett, bármi legyen is az. Néha orvos-közgazdászokkal is találkozni. A számítógép használata pedig, tudjuk, mostanra (szinte) minden munkaterületen bejött a képbe. Épp ezért én nem érzem bajnak, ha egy fiatal a középiskola után úgy dönt, inkább rögtön dolgozni akar. Még ha később a továbbtanulás mellett határoz is vagy szakmát vált, ez a munkával eltöltött első pár év nem feltétlenül vész el, ott maradhat az új pálya hátterében. Velem mindenesetre így történt: előbb vendéglátós lettem, és ez az „alapszínem” ma is, papként.
Ez a szédítően gazdag választék egyfajta hergeltséggel is párosul. Számos csatornán jön az üzenet: „Bármi lehetsz!” Sőt, „minden”…
– Elvileg akármit választhatunk, de épp ez az „akármi” az, ami átmenetileg összezavarhatja az embert. Csakhogy ez nem önmagában a szédítően nagy választék – vagy a világ egyre nagyobb összetettsége – miatt van így: kell hozzá az önismerethiány „kiegészítése” is… Kiemelten fontos lenne, hogy az önismeret megszerzése valamiképpen az iskolai oktatás, az iskolai lét részévé váljon. Legkésőbb a középiskolában képbe kellene kerülniük a fiataloknak önmagukkal, meg kellene tanulniuk, hogyan igazodjanak el természetes hajlamaik, képességeik között. (A szerelem, a párválasztás sem fog sikerülni önismeret nélkül; ha nem ismerem önmagamat, akkor a páromat, leendő házastársamat sem ismerem.) Tényleg hajlok rá, hogy sok fiatal számára a középiskola utáni munkába állás nagyon is elfogadható megoldás lehet. Ez egyszerre adhat módot nekik a fellélegzésre (nem biztos, hogy mindenkinek bő másfél évtizedet kell megszakítás nélkül tanulnia), és az élet kissé közvetlenebb megismerésére. Később még bárhogy dönthetnek, addig is belenőnek az életbe, tanulják a világot, ráéreznek a ritmusára; tisztázódik bennük, kik ők, milyen terület való nekik. Ugyanakkor tényleg jelen van bizonyos „hergeltség” is, ami tovább nehezíti a helyzetet. Azt hiszem, ez többek közt a sztárkultusszal van összefüggésben. A tág értelemben vett sztárság hajszolása (a legjobbnak, a legnagyobbnak lenni mániája) természetszerűleg kudarchoz vezet. Ezer „vesztes” jut egy „győztesre”. Érdemes lenne leszámolni ezzel a radikális versenyalapú mentalitással. Jobban járnánk, ha egy normálisabb, egyszerűbb életet céloznánk meg. Nem szürkét, persze, de nem is olyat, ami teljesíthetetlen, lényünktől idegen elvárások elé állít minket, és így előbb-utóbb keserűséget okoz. Ráadásul a sztár, tudjuk: termék. A terméket egy idő után kidobják. És egyáltalán, a film (vagy a fénykép) eleve nagyon különös jelenség; így vagy úgy, de egy adott – jól kiválasztott – pillanatot rögzít, és a sztárt aztán ezzel a pillanattal azonosítják. Ha meggondoljuk, egy igazi sztárnak elég nehéz lehet normális embernek maradnia…
Marlene Dietrich egyszer azt mondta: „Engem halálra fényképeztek!” Ez érdekes… Szoktak Öntől kérdezni a gyerekek, fiatalok…?
– A kérdezés rendkívül fontos – lenne. Természetesen egy tanórát is élőbbé tesz, ha a tanulóknak módjuk van kérdéseket feltenni. A baj csak az, hogy nálunk az oktatás nem kérdésekre épül, hanem a tananyag leadására. Az egész struktúra ilyen. Ez baj, mert ha nincsenek kérdések, nincs részvétel, akkor igazi megnyílás, közösség sincsen, és így a másik – a tanár, a gyerek – mintegy tárgyként van jelen. Ez nekünk, papoknak különösen fáj, mivel a hittanórát szívesen látnánk nemcsak a tanítás, hanem a közösségépítés lehetőségeként is. Egyébként, pontosan az oktatás, az iskola „tananyagleadós” szerkezete miatt, nem sok diák tesz fel kérdéseket. Néha azért mondanak valamit, és én is mindig igyekszem „felpiszkálni”, bevonni őket. Például megkérdezem: milyen örömük volt a héten? A csivitelősebbek ilyenkor kinyílnak, de a többség – sajnos – nem.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.digtalstand.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra.