Amíg el nem tölt benneteket a mennyei erő

Keresztények Keleten és Nyugaton nagyon régóta köszöntik egymást így a húsvéti időben: „Krisztus feltámadt!”, a válasz pedig: „Valóban feltámadt!” A kérdés csak az, mit is érthetünk azon, hogy valóban…

Annak idején viszonylag komoly krízist jelentett zsenge lelki életemben, amikor egy pap, ráadásul tanárom filozófiai antropológiából, egyszer azt mondta, nem hiszi, hogy a Feltámadott csakugyan elmajszolt volna egy sült halat a tanítványai szeme láttára, ahogy azt elképzeli az ember annak alapján, ami Lukács evangéliumában olvasható: „Elvette, és a szemük láttára megette” (Lk 24,43). „A feltámadt Krisztus aztán vajon a pottyantós illemhelyre is ellátogatott?” – hangzott a kiábrándítóan prózai kérdés, amellyel amúgy nagybecsű tanárunk továbbgondolkodásra serkentett bennünket.

Több mint látomás

Hogy az örökkévalóságban egyféle „nagy parti” vár ránk, azaz olyan ünnepi lakoma, ahol együtt leszünk, és ismerni is fogjuk egymást a Mindenható jelenlétében, elég sok biblikus előkép alapján feltételezhető. Az utolsó vacsora emléke és ennek alapján minden szentmise tulajdonképpen erre utal. Mielőtt elárulták volna, maga a Názáreti Jézus beszélt így: „nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön Isten országa!” (Lk 22,18). De ha evésre és ivásra kell gondolnunk a maga materiális értelmében, akkor szakácsokkal és főzéssel is számolnunk kell, meg evőeszközökkel, takarítókkal, sőt azokat is el kell képzelnünk, akik megtermelik azt a tömérdek sok harapnivalót a sok milliárd éhes lélek számára. És ugyan kik és hol termelnék meg ezeket a portékákat? De a mennyei vircsaftnak ez a gondolatmenete nem visz túl messzire bennünket éppen a feltámadás lényegének megértésétől? A kérdés itt inkább az, mi szükség volt arra, hogy Lukács nyomatékosítsa: a Feltámadott evett is abból a bizonyos halból.

A harmadik evangéliumból is egyértelműen kiolvasható, hogy a tanítványok lelkileg nagyon nehezen tudták feldolgozni mindazt, ami nagypénteken történt a Golgotán. És ez emberileg érthető is. Mindent elhagytak, követték Jézust éveken át, nagy reményeket fűztek Mesterükhöz, már-már a Megváltójukat ismerték fel benne, akiről saját vallási irodalmuk és szóbeli hagyományuk is szól, de aztán jött az a borzalmas vég a kereszten! Ráadásul meg sem tudták védeni, és – egyiküket kivéve – még a szenvedésben sem álltak mellette. Elaludtak az utolsó este, amikor még együtt voltak vele, utána pedig meglehetősen gyáván széjjeliszkoltak.

Nagy lelki bénultságuk ellenére azonban, ráadásul alig három nappal a keresztre feszítés után Jézus tanítványainak azt kell megélniük, hogy a hitük mégiscsak elkezd valahogy mocorogni. Hallják, hogy üres a sír, aztán látják is (Lk 24,3 skk.). Az emmauszi tanítványok felhevült szívvel jönnek vissza Jeruzsálembe, és határozottan állítják, hogy bár különös módon, de találkoztak vele (Lk 24,13–33). És ott az asszonyok hite, és a történetek a fiatal férfiakról fénylő ruhában a sírnál: „Miért keresitek az élőt a holtak között?!” (Lk 24,5b). Aztán hallhattak egészen csodás történeteket angyalokról is (Mt 28,2–7). Mindenesetre a tanítványok félelmükben jól bezárkóztak. A feltámadás hite különös módon mégsem maradhatott kívül az életükön. Végül mindannyian elmondják: valóban találkoztak vele. Először ugyan szellemre gyanakodtak, kísértetet sejtettek, de rá kellett jönniük, hogy jóval többről van itt szó. Éppen erről szándékozik biztosítani bennünket Lukács evangéliuma a hal megevésének említésével, hogy amikor a feltámadásról beszélünk, nem holmi látomással van dolgunk, hanem olyan találkozásról a Feltámadottal, ami valós. Valósabb ez, mint a tanítványok félelme, a bezárkózásuk és kétkedésük. Nekik mondja a Feltámadott: „Nézzétek meg kezemet és lábamat: én vagyok! Tapintsátok meg, és értsétek meg! A szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van” (Lk 24,39). És amikor még mindig nem mernek hinni örömükben, és csak csodálkoznak, akkor hangzik el a kérdés: „Van itt valami ennivalótok?” (Lk 24,41).

Meg lehet érinteni a Feltámadottat?

Az itáliai festészet egyik legismertebb alkotása Caravaggio Hitetlen Tamás című műve. Ezen a festményen az apostol mintegy belemártja ujját Jézus testének oldalsebébe. Ez a meglehetősen plasztikus feltámadástörténet különös módon csak János evangéliumában olvasható: „Tedd ide az ujjad, és nézd meg a kezem, nyújtsd ide a kezed, és tedd az oldalamra, és ne légy tovább hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20,27). Arról viszont nem beszél az evangélium, hogy Tamás, amikor végre az ő hite is beérett, és elmondhatta: „Valóban feltámadt!”, csakugyan belenyomta-e az ujját a Feltámadott oldalsebébe. E találkozásról még azt tudjuk meg, hogy Tamás felsóhajt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus így szólt hozzá: „Mivel látsz engem, hiszel. Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” (Jn 20,28–29).

Mindössze egyetlen helyen olvasunk arról, hogy a Feltámadottat csakugyan megérintik, mégpedig Máté evangéliumában. Az örömhírnek ez a változata elsősorban a zsidó származású keresztényeknek íródott, több évtizeddel a feltámadás első megtapasztalásai után. Így érthető, hogy éppen ennek szerzője használja leginkább a korabeli zsidó vallásos nyelvezetet és képeket az üzenet megfogalmazásakor. Földrengésről, az égből leszálló angyalról olvashatunk, aki maga görgeti el a hatalmas követ a sírtól. Aztán felül e sziklányi kőtömb tetejére, és onnan szól a megrettent asszonyokhoz, valamint a római katonákhoz. Az asszonyok aztán találkoznak a Feltámadottal, leborulnak, és átölelik a lábát (Mt 28,2–9). János evangéliumában maradt ránk az a mondat, mellyel a Feltámadott kifejezetten kéri az előtte álló Mária Magdolnától: „Ne tartóztass!” (Jn 20,17). Különben többnyire csak nehezen jönnek rá az asszonyok és a tanítványok, hogy akivel dolguk van, az ugyanaz a Jézus, akivel korábban évek hosszú során állandóan együtt voltak. Hogyan képzelhető el, hogy ha valakinek teste van, húsa és csontja, ahogy Lukács evangéliuma hangsúlyozza, és ezt a testet akár meg is lehet érinteni, felismerni azonban csak nagyon nehezen?

János evangéliumának harmadik feltámadástörténetében áll elő az a különös helyzet, hogy a tanítványok újra együtt vannak Galileában, és megélik, hogy a Feltámadott velük van, de még mindig kínosan bizonytalanok, alig ismerik fel. Megkérdezni viszont nem merik, mert „tudták ugyanis, hogy az Úr az” (Jn 21,12). A szeretett tanítvány nevével fémjelzett evangélium azzal zárul, hogy a szerző emlékezteti az olvasót: „De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha ezt mind egytől egyik írásba foglalnánk, úgy vélem, hogy maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket” (Jn 21,25). Legyen tehát nekünk is elég ennyi, ezt akarja sugallni az evangélista? És ezek alapján talán már nekünk is el kellene tudnunk mondani, hogy „valóban feltámadt!”, hogy mi is találkoztunk vele, vagy esetleg számolhatunk még valami további segítséggel?

Valóban találkozhatunk vele

Pál mondja: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek. (…) Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül” (1Kor 15,17–20). Kell lennie tehát feltámadásnak, mondja az Apostol, aki egyébként soha nem találkozott a történelmi Názáreti Jézussal, csak a Feltámadottal, nagyon különös módon. Ez a hitélmény mégis teljesen megváltoztatta az életét. És azt látjuk az evangéliumokban is, hogy a kezdetben rettegő tanítványok hite megnyílik szintén különös találkozásaik során a Feltámadottal. Az életük gyökeresen megváltozik, és ugyan nagyon küzdenek a szavakkal, hogy valahogy visszaadják, amit megéltek, a feltámadáshitből fakadó küldetésükben senki nem állíthatja meg őket.

Az emmauszi tanítványok története a hit beérésének folyamatára is igyekszik rávilágítani. Ezek a tanítványok eléggé nehézkesen, de végül mégiscsak elérnek egy pontra, hogy megértik, a hitük szerint minek és miért kellett úgy történnie, ahogy történt, és felismerik, hogy a Feltámadott ott van közöttük. Abban a pillanatban, amikor már csaknem kézzelfoghatóvá is válik, eltűnik a szemük elől: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték. Ő azonban eltűnt előlük” (Lk 24,31). Mintha azt a valóssá váló találkozást, amelyet feltámadásnak nevez az evangélium, nem lehetne csupán látni vagy racionálisan „befogni”. Pedig e történetek szerint a feltámadás valósága igyekszik nagyon is belépni a mi véges világunkba: a Feltámadott a zárt ajtókon is átjut, és ha kell, eszik is a tanítványokkal. E véges világ koordinátái azonban, az evangéliumok tanúsága alapján úgy látszik, nem határolhatják be a Feltámadottat. A feltámadás rendje már nem kizárólag ehhez a világhoz, hanem az örökkévalósághoz tartozik. A Krisztussá váló Názáreti Jézus feltámadása tehát nem csupán visszajövetel a halál után a mi szűkös világunkba, hanem átlépés az örökkévalóságba, és onnan vissza hozzánk, hogy találkozhassunk vele. A feltámadás mintha átjárhatóvá tenné a határt aközött, ami véges, mulandó, és aközött, ami már az örökkévalóság rendjébe tartozik. A feltámadástörténetek tanúsága szerint egyetlen valósággá válik a hit és a történelem síkján bonyolódó mindennapi életünk.

Az evangéliumokban azt látjuk, hogy a Feltámadottnak nagyon találékonynak kellett lennie ahhoz, hogy szeretteit megsegítse hitetlenkedésükben. Mivel mi is ugyanazokban a tér-idő dimenziókban élünk, mint kétezer évvel ezelőtt az evangéliumi asszonyok és az apostolok, és az evangéliumoknak köszönhetően láthatjuk, hogy milyen mintázatok mentén élhető meg a találkozás a Feltámadottal, nekünk sem kellene feltétlenül nagyobb nehézséget jelentenie a feltámadt Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatnak, mint amekkorát mondjuk Péternek, Tamásnak vagy a magdalai Máriának okozott.

Egyvalami azonban bizonyosan kitűnik ezekből az evangéliumi történetekből: a Feltámadott belép az életünkbe, és mi néha látjuk, néha alig ismerjük fel. S az apostoloknak is szükségük volt még valamire, hogy ez a találkozás csakugyan mindent átható legyen. Ez pedig a Szentlélek: „Én pedig elküldöm nektek, akit Atyám ígért. Maradjatok a városban, amíg a tiétek nem lesz a mennyei erő!” (Lk 24,49). De ez már egy másik történet. Addig jobbára marad csak az egész valóságunkat átjáró sóhaj, mint Tamásnál: „Én Uram, én Istenem!” És közben arra is rácsodálkozhatunk, ahogy táplál minket az Úr, mint a galileai feltámadástörténetekben. Az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan pedig ráismerhetünk, ahogy mellénk szegődik az élet útján, és segít megérteni a hitünket. Legfőképpen pedig nagyon közel áll hozzánk a kenyértörésben. És már ezekért is nagyon hálásak lehetünk.

Megosztás