Irányítható érzelmek?

Az érzelmeknek rendkívül fontos szerepe van az életünkben. Már születésünkkor rendelkezünk az alapérzelmekkel, ilyenek például az öröm, a félelem, a szomorúság, az undor, a düh és a meglepetés. Viszont azt, hogy ezeket hogyan éljük meg, és hogyan mutatjuk ki, azt már a család és a kulturális környezet erőteljesen befolyásolja. Tudjuk-e irányítani az érzelmeinket, felelősek vagyunk-e értük? Dr. Deák Anita pszichológussal, egyetemi adjunktussal beszélgettünk.

Hogyan lehetne meghatározni az érzelmet, milyen folyamatokról beszélhetünk ennek kapcsán?
– Az érzelem egy nagyon összetett jelenség. Testi folyamatok is kísérik, nem véletlenül mondják, hogy elsárgul az irigységtől, belepirul a szégyenbe, vagy elvörösödik a dühtől. Ezeket a folyamatokat mi is tapasztaljuk, akár saját magunkon, akár másokon. A testi folyamatok mellett az érzelmeket különböző gondolatok is kísérik. Amikor egy helyzetben nagyon mérgesek leszünk, vagy nem értjük a másik cselekedetét, akkor elkezdünk gondolkodni, hogy vajon miért tette ezt? Vagy hogyan tovább egy csalódáskor? Ami azonban igazán bonyolulttá teszi az érzelmeket, az, hogy ahányan vagyunk, annyiféle érzelmi töltettel rendelkezünk.

Hogyan kapcsolódik be az érzelmeinkbe a gondolkodás?
– Mondhatjuk, hogy egy adott érzelmi állapotban azonos helyzeteket veszünk észre. Például egy szomorú hangulatban biztosan a szomorú zene fog jobban tetszeni a rádióban. Amikor boldog vagy pozitív állapotban vagyunk, akkor pedig egy vészhelyzetet sem látunk annyira veszélyesnek, inkább kihívásként éljük meg. Az aktuális hangulati állapotunkhoz erőteljesen igazodik a gondolkodásunk.

Milyen gondolatokat ébreszt bennünk a pozitív és a negatív hangulatunk?
– A pozitív hangulati állapotunk kedvez annak, hogy felfedezzük a világot. Ebben az érzelmi állapotban szeretünk kipróbálni új dolgokat, új megoldási módokat választunk, kísérletezőbbek vagyunk. Ez az állapot kedvez a kreativitásnak és az alkotásnak is. Ezt divergens, széttartó gondolkodásnak nevezzük. A negatív hangulati állapotot pedig a konvergens, vagyis összetartó gondolkodás jellemzi. Ez azt jelenti, hogy beszűkül a figyelem, inkább csak egy adott problémára, helyzetre koncentrálunk. Ez az, amikor észrevesszük magunkon vagy másokon, hogy ugyanarról a problémáról beszélünk, próbáljuk elemezni, boncolgatni.

Vannak általánosítható személyiségjegyek is? Sokszor mondogatjuk egymásnak, hogy milyen pozitív, vagy épp negatív vagy. Ennek van valamilyen genetikai gyökere?
– Abban mindenki egyforma, hogy érzelmekkel tud reagálni bizonyos helyzetekre. A különbözőségek abban mutatkoznak meg, hogy ki hogyan teszi, és mennyire tartós ez az állapot. Mivel a temperamentumjegyeink öröklődnek, így a reakcióink azok, amiket genetikailag hordozunk magunkban. Mondjuk, amikor valaki lobbanékony természetű, nagyon gyorsan éri el a nagyon intenzív érzelmi állapotot, de utána gyorsan meg is nyugszik. Vagy lehet ennek ellenkezője is, akinél például a lecsengés lassabb. Tehát az öröklött személyiségjegyek mindössze azt befolyásolják, hogy mennyire tudunk türelmesek lenni, nem pedig azt, hogy mit érzünk egy helyzetben. Erre igen jó példa az ejtőernyőzés vagy a bungee jumping kipróbálása. Van, akiről úgy látjuk, félelem nélkül ugrik a mélybe, és van, aki úgy érzi, belehalna, ha le kellene ugrania. Az előbbi személy kalandkereső, szereti az izgalmakat, míg a másik személy nem.

Visszatérve az alkotásra: a pozitív hangulatot említette, mint alkotó érzelmi állapotot. Végignézve a művészettörténetet, a leggyönyörűbb alkotások inkább a legsanyarúbb élethelyzetekben születtek. Ennek tükrében milyen szerepe van a negatív hangulatnak?
– Az érzelem az bizony dolgozik bennünk, függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív a hangulatunk. Ezek az intenzív érzelmek óriási feszültséget okoznak bennünk, legyen az öröm vagy szomorúság. A művészeknél ezek a feszültségek egy csodálatos mű formájában vezetődnek le. Ez egy nagyszerű módja a lelki terhektől való megszabadulásnak. Nem véletlenül alkalmaznak művészetterápiát is.

Lehet azt mondani, ha valaki túl türelmetlen, lobbanékony, esetleg lassú, hogy nem is felelős ezért, mert örökölte?
– A viselkedésünk két tényezőből áll: az egyik az öröklött, a másik pedig, amit megtanulunk. Azon nem tudunk változtatni, hogy a gének mit határoznak meg. Amin változtatni tudunk, az az, hogy új viselkedésmódokat tanulunk meg, illetve a legoptimálisabban használjuk ki a temperamentumunkat. Például, ha valakiben nagyon erős az élménykeresés, gyermekkora óta állandó veszélyhelyzetekbe került, akkor érdemes olyan szakmát találni, ami ezt az igényét kielégíti. Menjen el tűzoltónak vagy katasztrófavédőnek. Így ezt az érdeklődését és a temperamentumát mások segítésére tudja fordítani. De mondhatjuk azt is, hogy ne menjen portásnak az, aki nem bírja a monotóniát.

Azt gondolom, itt a kulcsszó az, hogy önismeret. Ahhoz, hogy tudjuk, milyen irányba kell lépni vagy változni, ahhoz nagyon jól kell ismerni önmagunkat. Mikorra érik meg a személyiség a felismerésre?
– Minden életkorban fontos szerepe van az önmagunkról való tapasztalatszerzésnek. Úgy gondolom azonban, hogy a serdülőkor egy kitüntetett időszak az identitás kialakulása szempontjából. A tinédzserek optimális esetben sokféle helyzetben ismerik meg saját reakcióikat, így feltérképezhetik személyiségüket. Sok kamasz ír naplót, vagy manapság inkább blogot, esetleg közösségi oldalakon osztja meg gondolatait, amire aztán reagálnak az ismerősök. Ebből aztán információkat gyűjt saját magáról is. Úgy vélem, ez a megismerési folyamat azonban szinte életünk végéig is eltart, függően attól, mennyire vagyunk nyitottak. Az önismeretben óriási szerepe van a társaknak, mivel a másik emberrel való kapcsolatainkból kapunk tükröt önmagunkról.

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.digitalstand.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra.

Megosztás