Amikor otthon vagyunk, szinte nem is érzékeljük, mennyire bensőségesen ismerős minden körülöttünk, viszont ez teljesen egyértelművé válik, ha elutazunk vagy elköltözünk. Hirtelen minden más lesz, és időbe kerül, amíg újra kialakul az otthonosság érzése.
A jelen társadalma már viszonylag mobil, de hajdan voltak emberek, akik akár a szülőfalujuk határán is csak egyszer-egyszer merészkedtek túl. Ugyanakkor olyan népcsoportot is ismerünk, amely a zsákmányállatok nyomában több ezer kilométert tett meg évről évre. Minden kultúrának, sőt egyénnek megvan a stratégiája, hogy lassacskán belakjon egy környezetet, apránként megszelídítse, és végül az otthonának érezze.
A megismerés lépcsőfokai
Mélységesen kultúrába ágyazott az, hogy mit veszünk észre, mi jut el az ingerküszöbünkig, és mit használunk fel a sok ingerből arra, hogy a világunk részévé tegyük, hogyan értelmezzük a minket körülvevő környezetet. Az idegen helyeket a saját szemüvegünkön keresztül nézzük, és így próbálunk eligazodni, ez azonban nagyon eltérhet attól, amit a helyiek gondolnak ugyanarról a dologról. Egy szibériai kis nép folklóregyüttese Párizsba érkezett a kilencvenes években, hogy fellépjenek egy fesztiválon. Egy hotelben szállásolták el őket, ahol (akkor még) egy feszület függött az ágy felett. A távoli földről jött vendégek nem mertek az ágyba feküdni, mert saját hitviláguk alapján értelmezve a szoba tulajdonosa a szenvedő Istenfiú, akit bizonyára büntetésből akasztottak fel a falra, mert nem segített kellőképpen a szálló tulajdonosainak. Egy idegen világ istenének az ágyába feküdni pedig nemhogy nemkívánatos, de veszélyes is lehet – gondolták, és inkább a szőnyegen töltötték az éjszakát. Ritkán gondolunk rá, de mi is apránként ismertük meg környezetünket, és az abban otthonosan létező emberi közösség tanított meg minket megfelelően mozogni benne.
Otthonunkat a sok ismétlődés által megerősítve, cselekvések és szövegek által lakjuk be. Ezek össze is kapcsolódhatnak, de egymástól függetlenül is értelmezhetők. Nagyon egyszerű dolgokról van itt szó, a minket körülvevő világról való beszéd a legáltalánosabb kommunikáció része, mégis ez rögzíti akár nemzedékeken át egy-egy hely különlegességét, ismertségét. Vannak olyan történetek, amelyeket mindig egy bizonyos helyhez kapcsolódva mondunk el, azaz a környezetről való tudást továbbadjuk ismerőseinknek, gyermekeinknek. A hétköznapi, családi történetek bensőséges mikrokörnyezetet teremtenek, például egy útkereszteződésben mindig elmeséljük, hogy ezen a helyen egyszer láttunk egy átvonuló vaddisznócsaládot, vagy részletesen elmondjuk, hogyan úsztunk meg itt egy veszélyes balesetet. A néphagyományban számos helyhez társul hiedelemmonda, azaz olyan történet, amelyben a főszereplő boszorkánnyal, tündérrel vagy más hasonló lénnyel fut össze, és szerencsésen vagy szerencsétlenül, mindenesetre nagy izgalommal éli meg a találkozást, és meséli tovább baráti vagy családi körben. Az egyszerűbb történetek két-három generációt élnek meg, de a nagyobb közösség életét meghatározó vagy a környezet értelmezéséhez alapvetően fontos szövegek szép lassan közkinccsé válnak, monda lesz belőlük. Különleges formájú sziklák, hasadékok, források, réges-régi fák mind arra ösztönöznek, hogy felderítsük a titkukat, akár igazolható történetileg, akár nem. Szent Lászlóhoz számos hely kötődik – lova patkójának nyomát vélik felfedezni a sziklában, vagy ő fakasztotta az ott lévő forrást szomjas katonái kedvéért. A legismertebb talán a Tordai-hasadék mondája, mely szerint a király lova nyomán megnyílt a föld, hogy üldözői ne tudják utolérni őt. E szövegek összekapcsolnak nemzedékeket, történelmünk nagy alakjait, a ma élő embereket és az állandónak tűnő természeti környezetet. Egy balatoni kecskekörömre ugyanúgy rácsodálkozhatunk, mint a régiek, amikor elmondták róla a királylány meséjét, vagy mint Babits, amikor A második ének című versét írta. Apránként ismerőssé válik a világ, időben és térben kialakul egy hálózat, amelynek részei lehetünk. E történetek és a minket körülvevő világról alkotott felfogás identitásképző elem, gyökereket ad, értéket, hitet, normákat jelöl ki.
Hasonlóan meghatározó a tájban való mozgásunk, cselekvésünk is. Bizonyos helyekhez kapcsolódnak bizonyos cselekvések, összetett mozgássorok. Ilyen volt, amikor falun a lányok egymásba karolva mentek végig a falu főutcáján a templom felé. Lassan kialakult mindenkinek a helye, hogy kinek mekkorát kell lépnie, hol kanyarodnak be. Egészen pontosan le tudták járni ezt a mozgássort, akár egy táncot. Hétről hétre ugyanúgy zajlott, és még nagymamakorukban is fel tudják idézni, hogyan is volt. Városi életünkben szintén megfigyelhetünk ilyeneket. Például ha munkából hazafelé kinézek a busz ablakán, az egyik megállónál általában látom a lemenő napot. És várom ezt az apró szépséget. Ezáltal annak a helynek már van valamilyen jelentősége számomra, immár nem idegen, belsővé vált.
Beszéltünk szövegekről, cselekvésekről, de még számtalan olyan út van, amely közelebb hozhatja hozzánk az ismeretlent. Minden érzékszervünk azon munkálkodik, hogy feldolgozzon valamit, ami ha ismétlődik is, hamar lényeges viszonyítási ponttá válik. („Itt mindig trágyaszag szokott lenni.” „Itt gyakran hegedűszó szűrődik ki az ablakon.”) A sok apró, különböző szálon futó érzékelés kialakít bennünk egy belső térképet, amelyen eltájékozódhatunk, saját személyiségünknek, adottságainknak megfelelően használva érzékeinket.
A világ közepe és a világ határai
A minket körülvevő világot koncentrikus körökként képzelhetjük el, ahol a kör középpontja mi vagyunk, a legbensőségesebb helyünk, talán a szobánk vagy az ágyunk. A kör tágul: belefér az egész ház, ahol lakunk, az udvar, az utca, a tágabb környék, a helység és egyes távolabb fekvő helyek is. Falun pontosan ki volt jelölve, hogy meddig tart a „saját”, a belső kör, és hol kezdődik az idegen világ. A határokat általában feszületek jelezték, tehát Isten oltalmába, áldásába ajánlották a települést. E kereszteket ápolták, és bizonyos alkalmakkor fel is keresték. Tavasszal fontos szertartás volt, hogy bejárták a határt, amelyet a plébános megszentelt, ahogy a határjelző feszületet is. Ezzel rögzítette is az emberek tudatában, hogy hol van a láthatatlan vonal. Az is szokásban volt, hogy az újonnan meghúzott határt cselekvéssel véssék valakinek az emlékezetébe: egy-egy határkijelölő tárgyalás után jól megvertek néhány kamasz gyereket a határvonalon, hogy soha ne felejtsék el, hogy ez hol történt velük. Ők voltak a legmegbízhatóbb tanúk. Eleink bizonyára megfigyelték, hogy gyakran filmszerű élességgel emlékezünk arra a helyszínre, ahol valamilyen komolyabb trauma ért minket, és sokáig fel tudjuk idézni. A határjelölő kövek kihelyezése azért barátságosabb megoldás…
Más helyen új tüzet kellett csiholniuk a fiataloknak, hiszen egy új egység, egy új otthon született, szellemi és fizikai síkon egyaránt.
A legbensőbb hely általában az, ahol imádkozni vagy gondolkozni szoktunk. A hagyományos közösségekben a tűz meghatározó szerepet töltött be a lakóhely belsejében. Kapcsolatot biztosított a természetfelettivel; számos helyen szellemként tisztelik, félik haragját, kikérik a tanácsát, táplálják, elnézegetik. Az első falat ételt gyakran a tűznek adták, melyet új helyre költözéskor gondosan óvva magukkal vitték. Még letelepedett körülmények között is nagy szégyennek számított, ha kialudt a tűz, ilyenkor igyekeztek is titokban kérni közeli jó baráttól, szomszédtól. Szent István még a misehallgatás alól is felmentette azokat, akik a tüzet őrizték. A sátorban lakó népek számára a sátor fő tartórúdja és a tűz együttesen jelölik ki a sátor szent helyét, amely a bejárattal szemben, a tűz mögötti sarokban található. A szoba szent sarka a hagyományos magyar lakberendezés szerint is az ajtóval szemközt volt, gyakran két ablak között. A sarokban szentképet helyeztek el, melyet hímzett anyagokkal díszítettek. Idekerültek a búcsús emlékek, az imakönyv, a rózsafüzér, egyes helyeken a családi fényképek is, így a család vallásos életének lenyomatát adta. Itt történtek a szertartásos események, a lánykérés, nagyobb jelentőségű közös étkezések, ez volt a ház lelke. A református községekben itt függött a kis faliszekrény, a téka, melyben a Bibliát, esetleg orvosságokat tartottak.
A szent sarokkal szemben volt a szoba másik kitüntetett helye, a személyes szféra határát biztosító vonal, a küszöb. Ehhez is számos szokás kötődött, melyek közül egyesek még ma is ismertek (például az ifjú feleséget férje első alkalommal átemeli közös otthonuk küszöbén). A küszöbön való átlépés meghatározta, hogy az illető hogyan megy be a házba, mit visz magával. A házbelieknek ártani szándékozók a küszöb alá ásták el a megrontás eszközét, hogy a rontás átragadjon mindarra, aki belép. Épp ezért nagyon védték a küszöböt: fokhagymát, vörös fonalat, patkót ástak alá vagy helyeztek rá. Volt olyan hiedelem, hogy a küszöb alatt az ősök szellemei vagy a háziakat segítő fehér kígyócska él. Mindezek arra hívták fel a figyelmet, hogy fontos a határaink kijelölése és észben tartása.
Talán van olyan kedves tárgyunk, amely számunkra az otthonosságot testesíti meg. Hajdan igen kevés magántulajdona volt egy-egy embernek, de a férjhez menő leány számára az édesapja által készített láda bizonyára ilyen volt. Ezt magával vitte az új helyre, s ott is saját tulajdonának tekintette. Egyes helyeken tüzet is vihetett magával a szülői házból, jelezve ezzel a folytonosságot, a ház lelkének továbbvitelét. Más helyen új tüzet kellett csiholniuk a fiataloknak, hiszen egy új egység, egy új otthon született, szellemi és fizikai síkon egyaránt. Kialakították a legbelső kört, megvédték határaikat, és tisztán tartották, szépítgették otthonukat, amely jelképezte a benne élőket is, s világuk közepévé vált.
(Fotók: Zentai Rita)