Leírás
Csaknem minden, ami a szülővárosomban építészeti szempontból megtekintésre érdemes, még a boldog békeidők idején épült. A széles alföldi utcák késő barokk földszintes házai mellett a központ felé haladva egyre több a szecessziós épület. Szabadka városházája a központban a magyar szecesszió egyik legfigyelemreméltóbb példája. Már csak méreténél fogva is lenyűgöző, történetesen nagyobb, mint a belgrádi parlament. A városházát a népviseletünkből jól ismert magyaros motívumok díszítik: szívecskék, életfa, páva, pántlika. Sokat elmond e vidék egykori lakóiról, hogy amikor 1910-ben elkészült a városháza, az egész Habsburg Monarchia egyik legméretesebb középületének számított, helyén sohasem állt templom vagy kápolna, masszív tornyának tetejére mégis egy többméteres keresztet állítottak. Csak úgy, miheztartás végett.
Idén júniusban van éppen százötven éve, hogy a Deák Ferenc nevével fémjelzett kiegyezést az elődeink tető alá hozták. El kell ismerni, Közép-Európa gazdasági szempontból talán sohasem fejlődött olyan páratlanul látványos ütemben, mint éppen az 1867-tel kezdődő szűk félszáz éves időszakban. Ennek fényes nyomait még a világháborúk, a trianoni békeszerződés és az azt követő modern kori építészeti heveskedés sem tudta túlzottan tönkretenni. Ebben a nagy fellendülésben enyhült a magyar szabadságharcot véresen elfojtó Ferenc József minden magyar Ferencjóskájává. Képe ott volt a legtöbb magyar otthonban, az aradi vértanúk tablója mellett! Műve mégsem élte túl magát a császárt. Halálával csakhamar eljött a nagy összeroppanás.
Most feltűnően nagy a csend az évforduló kapcsán. Kétségkívül dicséretes dolog, hogy megint van Szent László-évünk, és Arany János kétszáz éves születéséről is méltó megemlékeznünk. Aztán Szabó Magda is már száz éve, hogy meglátta a napvilágot. Van mit tehát jubilálni nemzeti szinten. Mégis legalábbis elgondolkodtató ez a csend, ami a Deák-féle kiegyezés meglehetősen kerek évfordulóját uralja. Manapság talán nincs aktualitása a kiegyezésnek? Lehet, hogy a megbékélés az osztrákokkal az azt követő látványos fejlődés ellenére nem is a legjobb példa a valódi kiegyezésre? Hiszen a háttérben mégiscsak ott lehettek a Bach-korszak elfojtott igazságtalanságai, és történelmi tény, hogy ez vagy más igazságtalanságok előbb-utóbb mégiscsak szétették a hatalmas közép-európai monarchiát. Úgy látszik, kiegyezést kötni csak őszintén érdemes, ennyi tanulságot mindenképpen levonhatunk. De az is lehet, hogy a kiegyezés önmagában még nem elegendő, valódi megbékélés is kell hozzá, amihez az emlékezés legalább annyira hozzátartozik, mint a megbocsátás. Hosszú távon más alternatíva aligha adott. És nemcsak társadalmi szinten, hanem személyes életünkben is.
Horváth Árpád SJ
főszerkesztő
