Hatalmas, a szegedi Szent József-templomnál majd tízszer nagyobb épület hirdeti Hódmezővásárhelyen, hogy alig több mint két évtizeden át virágzó jezsuita misszió működött az alföldi tanyavilág közepén. Bár a rendszerváltozás után történt kísérlet az újramegtelepedésre, jó tíz éve az utolsó jezsuita szerzetes is eltávozott Vásárhelyről. Az emlékük azonban elevenen él.
Hódmezővásárhelyen komótosan hömpölygött az élet a két világháború között, és ebben az egyhangúságban rendszerint igen fontos eseménynek számított a Katolikus Nőegylet évente megrendezett nagyszabású farsangi estélye. 1935-ben nemcsak az éjfélig tartó táncmulatság hozta lázba az embereket, hanem a meghívott hírneves előadó, Bangha Béla páter személye is, akinek a szónoklatait – ezúttal a nő eszményi hivatásáról és a családi élet szentségéről – rengetegen hallgatták szívesen.
A neves jezsuita a Nőegylet két vezetőségi tagjánál, a Lukács nővéreknél vendégeskedett, és egy csésze tea mellett hosszan elbeszélgetett az idős hölgyekkel hitről, vallásról, Vásárhely katolikus közösségének életéről. Keresztes Nagy Lajosné Lukács Róza és Szekula Jánosné Lukács Mária nem csupán a város roppant tehetős polgárai, hanem elkötelezett katolikusok is voltak, akik azon munkálkodtak már több éve, hogy a belvárosi mellett egy második plébánia is létrejöjjön. Ennek érdekében kétszáz kishold és száz négyszögöl földet adományoztak egy új templom fenntartására – de az erőfeszítéseik ellenére nem igazán akart felépülni.
Cseh András kanonok, belvárosi plébános több szerzetesrendet is győzködött, hogy jöjjenek Vásárhelyre pasztorálni, sikertelenül; Róza néniék pedig Bangha atyát igyekeztek rábeszélni arra, hogy ebben a zömében református alföldi városban és a környék lelkileg igen elhanyagolt tanyavilágában mekkora szükség volna a jezsuitákra. És nemcsak ők kérlelték a pátert, ha nem egykori kalocsai diákja, a vásárhelyi egyházközségi tanács világi elnöke, Kokovay János is, aki régi osztálytársát, Raile Jakab jezsuitát is az ügy mellé állította. Bangha hamar átlátta, hogy az országnak ez a része igazi missziós terület, Raile pedig hatalmas energiával készítette elő a letelepedést.
Missziós állomás a tanyavilágban
Így hát 1935. november 21-én sor került az első ünnepélyes kapavágásra a Szent István téren. Az ókeresztény bazilikák arculatát idéző neoromán stílusú épületet Fábián Gáspár műépítész tervezte, aki korának számos egyházi épületét álmodta meg, többek között a jezsuiták pécsi Jézus Szíve-templomát. A páterek már a következő évtől elkezdték az apostoli munkát, Hanauer István váci püspök 1936. augusztus 15-én alapította meg és bízta a jezsuitákra a Szent István-plébániát, amely névadója ünnepén kezdte meg hivatalos működését, ekkor még a belvárosi főplébániához kapcsolódva. Mivel a templom még nem volt kész, a Wlassich utca 3. alatti épületet átalakították, és kápolnát, rendházat, plébániát rendeztek be a korábbi Vöröskereszt-iskolában.
_____________________________
Három jezsuita érkezett a városba: Ecker Jenő volt a kis közösség elöljárója és a plébános, Mogyoróssy Sándor a káplán és hitoktató, Várady János segítőtestvér pedig a mindenes.
_____________________________
Még előttük, márciusban telepedett meg Vásárhelyen a Jézus Szíve Népleányainak Társasága, hogy a páterek munkáját segítse: hatszáz családot látogattak meg és írtak össze a plébánia területén, majd novemberre megnyitották kegytárgy- és papírboltjukat. Kisboldogasszony ünnepén a már félig kész templom alapkövét is „letették”, vagyis kőbe zárták az alapító okiratot, majd a megszentelt követ befalazták, a következő évben augusztus 20-án pedig hívek és papok használatba vehették az új istenházát. 1938-ra felépült a rendház (itt volt a plébánia is), a templomtorony, amelyre felkerült a kereszt. Az üresen maradt Wlassich utcai épület új funkciót kapott: kultúrházzá alakították át.
A vásárhelyi jezsuiták életében tulajdonképpen nem volt semmi rendkívüli. Kitartó szorgalommal rengeteget dolgoztak, lelkipásztorkodtak, hitoktattak a kerületükhöz tartozó iskolákban, a negyvenes évek végére pedig már tizennyolc falucska és tanya lakosainak a lelkigondozását végezték. Ez azt jelentette, hogy esőben-hóban, rekkenő melegben vagy mínusz húsz fokban kerékpáron, motorbiciklin, kordén és gyalog járták be az apró településeket összekötő hosszú és sokszor úttalan utakat. Pasztoráltak szanatóriumban és kórházban, megszervezték a Jézus Szíve Szövetségeket, az úrinők és férfiak kongregációit, működtették a KALOT-ot, vezették a cserkészeket, a dalárdát, és évente sok-sok lelkigyakorlatot tartottak. Kultúrházuk rengeteg programnak adott helyet a hitéleti előadásoktól a vidám teadélutánokig, a templomi körmenetekre pedig mindig többezres tömeg gyűlt össze.
Jezsuiták a hódmezővásárhelyi plébánia kertjében 1948-ban
Felső sor: Erdélyi Máté, Könyves Tibor, Németh János, Mogyoróssy Sándor
Alsó sor: Polónyi Máté, Szarvas Miklós, Zsíros Ferenc, Németh Károly
(Fotó: JTMR Levéltár)
„Megbolondultál, páter? Lelőhetnek!”
Ahogy szaporodtak a feladatok, úgy növekedett a vásárhelyi rendház lakóinak száma, a negyvenes évek második felére már tízen dolgoztak itt. 1941-ben Figula János lett az elöljáró és plébános, őt 1945-ben Zsíros Ferenc váltotta. És megszaporodtak a nehézségek is: ahogy kitört a háború, eleinte leginkább a megélhetési gondok. A javadalmi földek alig jövedelmeztek, a bérlő rendszerint öreg disznót küldött be a pátereknek; akkor az atyák nyúltenyésztésbe fogtak, de a következő évben egy kóbor kutya pusztította el a nyulakat. Aztán 1944 őszén az oroszok megostromolták, majd megszállták a várost, és a vásárhelyieknek is meg kellett tapasztalniuk, hogyan fordítja ki fonákjára a háború az életet.
A református lelkész családjával próbált elmenekülni az oroszok elől, és mivel nem sikerült, feleségével, gyermekeivel, majd önmagával is végzett. A katolikus papok mind elhagyták a várost, csak a jezsuiták maradtak. Ketten átköltöztek az üresen maradt belvárosi plébániára, hogy ellássák az ottani híveket. Az árván maradt falvakban utolsó kenettel erősítették meg a betegeket, temettek, kereszteltek. És mentek a frontvonalra is, fülek mellett fütyülő golyók közé, szentségekkel ellátni a sebesülteket, haldoklókat. Vagy a tífuszos, elgyötört hadifoglyokhoz, mert nekik is kellett a vigasztalás.
És kellett a szabadulás is – a furfangos jezsuiták ugyanis a tábori orvossal összefogva több rabot csempésztek ki úgy, hogy az orvos halottként tüntette fel őket a statisztikában, a páterek pedig éjjel szétvágták a szögesdrótot, és kimenekítették az embereket. A templomban és rendházban nem volt villany, a motorbiciklit ellopták, a túlterhelt szerzeteseken erőt vett a kimerültség, a betegség és sokszor a csüggedés is.
A háború után hatalmas lendülettel és leleményességgel, a tőlük már megszokott alapossággal láttak neki a hitélet újjászervezésének: prédikációkkal, triduumokkal (háromnapos ájtatossággal) vagy személyes családlátogatásokkal igyekeztek ismét egybegyűjteni nyájukat. Lelkigyakorlatokat tartottak, kultúrelőadásokat, ünnepélyeket és tánckurzusokat, sőt mozi-, színház-és bábelőadásokat szerveztek híveiknek. Bár igen súlyos anyagi gondokkal küszködtek, befogadták és segítették rendtársaikat vagy más szerzetesrendek tagjait, élelmiszert gyűjtöttek, és Pestre, Szegedre küldték. A tanyasiak nagylelkűen segítettek a sokszor létminimumon tengődő pátereknek, a szegedi skolasztikusok biciklin vitték haza Vásárhelyről a tojást és a malacot.
A jezsuiták egyházmegyés paptársaikat is összehívták „az összetartozandóság érzetének növelésére, az egyöntetűség elősegítésére és a közös apostoli problémák megbeszélésére”, hiszen ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy az egyházak gazdasági erejének megtörése után a kulturális és közéleti szerepük ellehetetlenítése következik. Miközben viharos sebességgel változott körülöttük a világ, a vásárhelyi rend tagok úgy próbáltak alkalmazkodni, hogy közösségi életük belső fegyelméhez és rítusaihoz, hivatásuk céljához és mindennapi feladataikhoz a szélsőséges nehézségek ellenére is foggal-körömmel ragaszkodtak.
A háború után a közösségi és plébániai élet lendületesen fejlődött: 1946. január 1-jétől a Szent István-plébánia elszakadt a belvárositól, és külön egyházközséggé alakult. A következő években a főtemplomtól távol eső hívek pasztorálása érdekében kápolnaépítés céljából két házat is vásároltak a szerzetesek. Az elsőben kialakított kis szakrális tér egy évig működött, majd az államosítás következtében Tüzép-raktár lett belőle; a második házat a vásárlást követő napon foglalta le önkényesen és utalta ki két lakónak a lakáshivatal.
„Minden bőkezűen ontotta az örömet”
Ahogy nőtt a politikai nyomás, úgy fokozódott az ellenállás: a jezsuita atyák „kirajzottak” a templomból a híveikhez, és házi ájtatosságokat szerveztek. Családoknál gyűlt össze harminc-negyven, de volt, hogy hetven-nyolcvan ember, a rózsafüzért imádkozták, énekeltek, a páterek kisebb előadásokat tartottak, majd felszabadult beszélgetés következett. 1948-ig zavartalanul folyt az egyesületi élet is, megtartották a körmeneteket, tanították a hittant, járták a tanyákat. Aztán megérkezett a rendelet, hogy az egyházi iskolákat államosítják.
A tanfelügyelőség hol megtiltotta, hol engedélyezte az atyáknak a hitoktatást, a Wlassich utcai kultúrházat pedig saját céljaira lefoglalta a rendőrség. Többé nem lehetett házi ájtatosságokat tartani, és ha a lelkipásztorok keresték fel híveiket, az államellenes propagandának számított. Októberben izgatás vádjával letartóztatták Könyves Tibor jezsuitát, és a szegedi Csillagbörtönbe szállították, majd év végén négyévi fegyházra ítélték. Hódmezővásárhelyen raboskodott, büntetése letöltése után pedig Kistarcsára internálták, ahol 1953-ig kellett maradnia. Könyves atya a fiatalokkal, cserkészekkel foglalkozott Vásárhelyen, és az iskolák államosítása ellen szólalt fel, túl merészen.
1948 után a Mindszenty-üggyel kapcsolatban zaklatták a legtöbbször a jezsuita közösséget. Az elöljárót, Zsíros pátert felszólították, hogy írja alá a hercegprímás elleni tiltakozást, majd arra próbálták rávenni, hogy memorandumot fogalmazzon meg a püspöki karnak, amelyben az egyház és az állam kiegyezését szorgalmazza. Mivel mindkettőt megtagadta, háromszáz kommunista tüntető vonult a plébánia elé, és szónokaik azzal fenyegetőztek, hogy ha nem tesz eleget a felszólításnak, „lássa a következményeket, mert a nép ellensége”. Az atya makacs volt és szálfaegyenes, a tömeg pedig távozott.
1949-ben eltörölték a kötelező hittantanítást, és országszerte megkezdődött a propaganda-hadjárat a fakultatív hitoktatás ellen. A diktatórikus kommunista államhatalom kiépülésével szinte teljesen ellehetetlenült a vallásos közösségszervezés, de a páterek igen szívósak és leleményesek voltak: ha már nem taníthattak hittant az iskolákban, a szülőknek tartottak katekézist, és felkészítették őket arra, hogy a gyerekeiket miként oktassák a katolikus hitigazságokra. Vagy amikor a feltámadási körmenetet csak úgy engedélyezték a hatóságok, hogy mindössze két gyertyát szabad gyújtani, hát rúdra szereltek két Maxim gázlámpát, így hirdetve mindenkinek, hogy a fény mégiscsak győzedelmeskedik a sötétség fölött.
1950-ben a szerzetesrendek működését Magyarországon állami rendelet tiltotta be, a hódmezővásárhelyi közösség azonban még egy évig, 1951 decemberéig egyben maradt. Eleinte az itt dolgozó hét páterből négyet befogadott a Váci Egyházmegye (Hódmezővásárhely 1993-ig a váci püspökséghez tartozott), Németh János, majd Erdélyi Máté lett a plébános. Nagyon nehéz körülmények között, állami segélyből és könyöradományokból éltek, miközben többször zaklatta őket a rendőrség. Egy év után aztán a jezsuitákat nemcsak a városból utasították ki, hanem az egyházmegyében sem szolgálhattak többé.
Az idős atyák Pannonhalmára költöztek az öregotthonba, a fiatalabbak, mivel papként semmiképp nem szolgálhattak, kántorként, munkásként próbáltak boldogulni. A jezsuiták tizenöt éves munkálkodása Vásárhelyen ezzel véget ért. De nem végérvényesen…
Az újrakezdés
1989-ben a Jézus Társasága ismét elkezdhette hivatalos tevékenységét Magyarországon, a hódmezővásárhelyi Szent István-templom és plébánia még ebben az évben a jezsuiták irányítása alá került. Tóth Lajos atya ugyanis a Váci Egyházmegye kötelékében, Balatonkenesén szolgált, így annyi történt csupán, hogy a provinciális, Morlin Imre kérésére a püspök áthelyezte Vásárhelyre.
_____________________________
Még ebben az évben a novíciusok is leköltöztek Makkosmáriáról a plébánia – egykori rendház – épületébe. Új novíciusmesterük Hegyi János lett, sociusnak az idős Illés Béla atyát kérték fel.
_____________________________
A megviselt állapotú épületet együttes erővel tették lakhatóvá a jezsuiták, a helyszín mégsem bizonyult alkalmasnak az újoncképzésre, ódon volt és lehangoló. A novíciusmesterek is váltogatták egymást, Hegyi atyát Alszeghy Zoltán, őt pedig hamarosan Weissmahr Béla követte.
1991-ben a noviciátust Szegedre költöztették, de az újoncok többször visszajártak Vásárhelyre, és besegítettek az ifjúsági pasztorációba. Az egykori rendház előbb lelkigyakorlatos ház lett, majd sokáig a plébániának adott helyet. Az épületet végül a domonkos nővérek kapták meg, akik alapos belső átalakítást követően 2013-ban költöztek be. A templomban a jezsuita pasztoráció 2006-ig folytatódott, ekkor a rend átadta a Szeged–Csanádi Egyházmegyének, Lajos atya pedig 2012-ig, öregotthonba vonulásáig segítette a plébános munkáját.
S hogy mennyire él elevenen a jezsuiták emlékezete manapság Hódmezővásárhelyen? Majoros Ármella nővér így zárja visszaemlékezéseit: „A kántorunk édesapja a cserkészük volt, az édesanyja meg a domonkosoknál tanulta tőlük a hittant. Akik itt Vásárhelyen megmaradtak vallásosnak, azok valaha mind jezsuita nevelést kaptak. A mag, amit elvetettek, nem veszett el!”
A Szent István Király Plébánia újságja is a jezsuita idők emlékét őrzi: a 2023 tavaszára a 380. számhoz ért lap címe az igencsak „jezsuitás” Jézus Barátai, alcíme pedig arról tanúskodik, hogy a Jézus Szíve Szövetség is működik még a településen. (A régi tagok felkutatását, a szövetség újraindítását és a lap kiadását Lajos atya szorgalmazta annak idején, s hogy a hírmondó mindmáig működik, egy hozzá kötődő helyi család áldozatos munkájának köszönhető.)
Az utolsó vásárhelyi jezsuita búcsúzásának tizedik évfordulóján, 2022 augusztusában beiktatott új plébános, Bajnai (Beke) István kanonok – civilben művészettörténész és helytörténész – pedig nem mással kezdte működését, mint a templom történetét feldolgozó kis füzet összeállításával és megjelentetésével. A címe magáért beszél: Jezsuita bazilika.
Fotók: Hegedüs Márton
Forrai Tamás SJ emlékei az újrakezdésről
A rendszerváltás első éve volt, 1990. A noviciátusi beérkezés megadott napjának utolsó éjjeli vonatjával érkeztem a sötét kis pályaudvarra. Budapesti fiatalként Szegeden jártam már, de Vásárhelyen addig még nem. A város számomra a béke, csend, lelassultság szigete volt, a legjobb értelemben. Megtartotta az Alföld polgári, lokálpatrióta kedvességét, hagyományait. Rengeteget sétáltam a kedves, árnyékos kis utcákon. Az embereket könnyű volt megszólítani, mert érdeklődők voltak, és mindig nyitottak egy beszélgetésre. Főleg amikor kiderült, hogy jezsuita fiatalok vagyunk, az könnyen tudott emlékeket előhozni az idősebbekből. Volt valami zsongás a városban, és ebbe a mi megérkezésünk is beletartozott. Ez vonatkozott a református közösségekre is, akikkel már az előző évben az első megérkező jezsuiták jó, baráti kapcsolatot alakítottak ki.
Ideális hely volt a noviciátus elvonuló idejére. Otthonunk a régi jezsuita plébánia lett. Egy monumentális, de szerethető templom. Bennem az otthonosság szó maradt meg. A kicsi plébániai közösség valóban a tenyéren hordozott minket. Jó volt érezni, hogy jelenlétünk életet hozott az akkor inkább idősebb közösségbe, akik pedig nyitottak voltak e megújulásra. Talán nehezen is fogadták, hogy számunkra ez az időszak a befelé fordulásról szól, és így nem vagyunk „eleget” kint.
Rendházunk az előző évben kapott egy kis felújítást. Megmaradt a nagyon egyszerű, szűkös keret, de minden tiszta volt, és amire szükségünk volt, az rendelkezésre állt. S az épület mélyen fekvő szíve volt Gazsi bácsi, avagy Vogl testvér [Vogl Gáspár segítőtestvér, 1923–1991] konyhája, hiszen ott is mindig otthont és finomságokat találtunk. Városi gyerekként én nagyon megszerettem a hátsó udvarunkat. Ez aztán valóban a béke szigete volt akár egy sétára, akár egy kis kertészkedésre. Az első évünk vége felé így számomra is meglepetés volt, hogy elöljáróink elfogadták a szegedi meghívást, és a nyár a költözésről fog szólni. Az otthonosság, közvetlenség és lelassultság erényeit nem is tudtuk magunkkal vinni…
Az alábbi történetek Majoros Mária Ármella domonkos nővér lapunk kérésére mikrofonba mondott visszaemlékezéseiből származnak. Ármella nővér Hódmezővásárhelyen nőtt föl, az itteni páterek indították el a szerzetesi hivatás útján, s 2018 óta az egykori jezsuita rendházban működő domonkos zárda lakója.
***
A jezsuiták vezetésével működött a városban egy színjátszó csoport. Az előadásokat Mogyoróssy páter (P. Mogyoróssy [Szabó] Sándor SJ 1903–1976) is mindig megnézte. Ahogy megérkezett, és haladt előre a teremben, az egyik sor a másik után kezdett el kacagni. Olyan mosolygós volt, hogy amerre csak járt, mindenki nevetett. Egy alkalommal szóba került, mitől van a páternek olyan jó humora. Na és akkor elmondta, hogy amikor novícius volt, búskomorságra hajlott, és mindig nagyon komoly volt. Mondták neki az elöljárói, hogy változtasson magán kicsikét, mert így nem lehet jezsuita. Na akkor aztán elkezdett magán dolgozni. Elolvasott minden viccet a Ludas Matyiban, és a rekreációban állandóan azokat mesélte. De a rendtársak nem nevettek – azon inkább sírni kellett, ahogyan Mogyoróssy viccet mondott. Az idő előrehaladtával aztán eljutott odáig, hogy kezdtek rajta mosolyogni, néha már nevettek is, s végtére kiderült, hogy ha így halad, megmaradhat jezsuitának.
***
Édesapámék kulákok voltak, nagyban gazdálkodtak. Termett kint a tanyán mindenféle zöldség, gyümölcs meg amire a jezsuitáknak szükségük volt. Mert hát anyuka szerette őket, és küldött nekik ellátmányt. Apuka sem bánta, úgy mondta, jó helyre megy. Fölpakoltak a nyár végén mindent egy nagy kocsira: körtét, almát, szilvát, dinnyét, főzni való kukoricát, veteményt, amit csak lehetett. Paradicsomot is, de azt anyuka félretette, és a kezében hozta egy nagy kosárban, nehogy összevissza dobálják, mikor lerakják a kocsit. Mikor befordultak a rendház nagy oldalsó kapuján, Kálóczi testvér [Kálóczi János segítőtestvér, 1895–1983] rögtön elkapta, hogy aszongya, Majoros néni, ide nem szabad ám nőnek begyünni! Anyuka meg csak nézett, hisz neki fogalma sem volt róla, mi az a klauzúra. Egy szó, mint száz, rövid úton ki lett tessékelve, de a paradicsom az persze maradhatott.
***
Mivel anyuka és apuka is a tanyán dolgozott, mi a testvéremmel a nagymamától jártunk iskolába, aztán amikor meghalt, a keresztmama vigyázott ránk. Mikor aztán ő is meghalt, mi meg már középiskolásak lettünk, magunkra hagytak. Én főztem, a bátyámmal mentünk az iskolába, hittanra, csoportokba. Polónyi páter [P. Polónyi Ferenc SJ, 1892–1965] számontartott mindenkit, főleg az érdeklődőket, buzgóbbakat, mint amilyenek mink voltunk. Az iskolában latint tanított nálunk, keményen kellett készülni, de nagyon szerettem. Egyszer csöngettek, és hát ő állt a kapuban. Bejött, körbenézett, a szülők után kérdezett. Mondtam, kint vannak a tanyán. Hát akkor ki lakik a házban? A bátyám, feleltem, de ő se volt ott velem éppen. No, vette is rögtön a kalapját a páter, én meg nem értettem, mitől ijedt úgy meg. Rosszulesett, mert arra gondoltam, talán azért nem beszélget el velem, mert nőkkel rangon aluli neki szóba állni.
Csak később fogtam fel, miért mondta, hogy ő tovább nem maradhat. Hát mit szóltak volna a szomszédok? Törődtek is azok vele, de a jezsuita fegyelem mégis azt követelte meg, hogy nem maradhatott egy percig sem olyan házban, ahol egy nő egyedül volt otthon. Na most tessék elképzelni, hogy már az újraindulás után, egyszer Nemes Ödön valami oknál fogva elhívott engemet magához a Sodrás utcába. Fel is kerestem, de a rendházba már nem akaródzott bemennem. Miért ne? – mondja ő, és betessékelt, egyenesen a szobájába. Hát el sem tudta képzelni, mi zajlik énbennem, domonkos nővérben, aki középiskolásként olyannak ismerte meg a jezsuitákat, mint amilyen páter Polónyi volt.
***
Mogyoróssy pátert a jó humora mentette meg az egyházüldözés idején egy alkalommal. Hittant tanított éppen, jó idő volt, hát kitárta az ablakokat, s úgy énekeltette a gyerekeket: „Én katolikus magyar vagyok, a hitemet soha meg nem tagadom.” Csak úgy zengett az utca. Fel is jelentették, és beidézték a városházára.
A hosszú asztal mögött vagy tízen ültek, kommunisták, ő meg mosolyogva rájuk köszön: „Dicsértessék a Jézus Krisztus. Hívattatok, kedveseim, itt vagyok. Parancsoljatok!” Azok meg komor arccal, néma csöndben egymásra néznek. „Mit képzel ez?” – gondolják magukban. Mire a páter: „Na, mondjátok, kedveseim, valami baj van? Tényleg? Segíthetek rajta?” Azok meg magyarázni kezdik, hogy olyan hittankönyvből tanít, ami indexre van téve, s hogy abból nem szabad, mert következményei lesznek. Mogyoróssy meg feleli nekik: „Tényleg? De hisz az egy igen jó könyv! Ti is mindannyian abból tanultatok, s lám, milyen derék ember lett belőletek!” Így viccelte el az egész kihallgatást, azok meg nem tudtak vele mit kezdeni.
***
1949-ben érettségiztem, majd beléptem a domonkos nővérekhez. Egy évre rá feloszlatták a szerzetesrendeket, és hazaküldtek minket a noviciátusból. A vásárhelyi nővérek és a jezsuiták azonban még jó pár évig itt maradhattak a városban, talán mert ez a vidék már akkoriban is annyira ateista területnek számított, hogy „itt felejtették” őket. Akkoriban hittant oktattam négy vagy öt iskolában, habár teológiai végzettségem nem volt nekem semmiféle, csak azt tudtam, amit a jezsuiták tanítottak nekem a középiskolában. Ifjúsági csoportokat is vezettem.
Németh [P. Németh János, 1910–1982] atya biztatott, hogy vegyük elő a Szentírást, kezdjük olvasni, és minden menni fog. Így is lett: először voltak hatan, aztán jöttek tízen, végül több csoportot vittem. Amikor aztán 1951 végén elhagyták a rendházat, a páter Szegeden lett kertész, de amikor a kommunisták rájöttek, hogy mi, fiatalok bejárunk utána a városba, onnét is távoznia kellett. Nem maradt a környéken hírmondójuk sem a jezsuitáknak. János atya 1954-ben Püspökszentlászlóra került kertésznek, ott kerestük fel évente egyszer egy-egy napra, hogy adjon egy kis lelki segítséget.
