Jezsuita bazilika

Jezsuita emlékek Hódmezővásárhelyen

Hatalmas, a szegedi Szent József-templomnál majd tízszer nagyobb épület hirdeti Hódmező­vásárhelyen, hogy alig több mint két évtizeden át virágzó jezsuita misszió működött az alföldi tanyavilág közepén. Bár a rendszerváltozás után történt kísérlet az újramegtelepedésre, jó tíz éve az utolsó jezsuita szerzetes is eltávozott Vásárhelyről. Az emlékük azonban elevenen él.

Hódmezővásárhelyen komótosan hömpölygött az élet a két világháború között, és ebben az egyhangúságban rendszerint igen fontos eseménynek számított a Katolikus Nőegylet éven­te megrendezett nagyszabású farsan­gi estélye. 1935-ben nemcsak az éjfé­lig tartó táncmulatság hozta lázba az embereket, hanem a meghívott hírne­ves előadó, Bangha Béla páter szemé­lye is, akinek a szónoklatait – ezúttal a nő eszményi hivatásáról és a családi élet szentségéről – rengetegen hallgat­ták szívesen.

A neves jezsuita a Nőegylet két ve­zetőségi tagjánál, a Lukács nővérek­nél vendégeskedett, és egy csésze tea mellett hosszan elbeszélgetett az idős hölgyekkel hitről, vallásról, Vásárhely katolikus közösségének életéről. Ke­resztes Nagy Lajosné Lukács Róza és Szekula Jánosné Lukács Mária nem csupán a város roppant tehetős polgá­rai, hanem elkötelezett katolikusok is voltak, akik azon munkálkodtak már több éve, hogy a belvárosi mellett egy második plébánia is létrejöjjön. En­nek érdekében kétszáz kishold és száz négyszögöl földet adományoztak egy új templom fenntartására – de az erő­feszítéseik ellenére nem igazán akart felépülni.

Cseh András kanonok, belvárosi plé­bános több szerzetesrendet is győzkö­dött, hogy jöjjenek Vásárhelyre paszto­rálni, sikertelenül; Róza néniék pedig Bangha atyát igyekeztek rábeszélni arra, hogy ebben a zömében reformá­tus alföldi városban és a környék lel­kileg igen elhanyagolt tanyavilágában mekkora szükség volna a jezsuitákra. És nemcsak ők kérlelték a pátert, ha­ nem egykori kalocsai diákja, a vásárhe­lyi egyházközségi tanács világi elnöke, Kokovay János is, aki régi osztálytársát, Raile Jakab jezsuitát is az ügy mellé ál­lította. Bangha hamar átlátta, hogy az országnak ez a része igazi missziós te­rület, Raile pedig hatalmas energiával készítette elő a letelepedést.

Missziós állomás a tanyavilágban

Így hát 1935. november 21-én sor ke­rült az első ünnepélyes kapavágásra a Szent István téren. Az ókeresztény bazilikák arculatát idéző neoromán stí­lusú épületet Fábián Gáspár műépítész tervezte, aki korának számos egyházi épületét álmodta meg, többek között a jezsuiták pécsi Jézus Szíve-templo­mát. A páterek már a következő évtől elkezdték az apostoli munkát, Hanauer István váci püspök 1936. augusztus 15-én alapította meg és bízta a jezsu­itákra a Szent István-plébániát, amely névadója ünnepén kezdte meg hivata­los működését, ekkor még a belváro­si főplébániához kapcsolódva. Mivel a templom még nem volt kész, a Wlas­sich utca 3. alatti épületet átalakították, és kápolnát, rendházat, plébániát ren­deztek be a korábbi Vöröskereszt-is­kolában.

_____________________________

Három jezsuita érkezett a városba: Ecker Jenő volt a kis közösség elöljá­rója és a plébános, Mogyoróssy Sándor a káplán és hitoktató, Várady János se­gítőtestvér pedig a mindenes.

_____________________________

Még előttük, márciusban telepedett meg Vásárhelyen a Jézus Szíve Népleányai­nak Társasága, hogy a páterek munká­ját segítse: hatszáz családot látogattak meg és írtak össze a plébánia területén, majd novemberre megnyitották kegy­tárgy- és papírboltjukat. Kisboldogas­szony ünnepén a már félig kész temp­lom alapkövét is „letették”, vagyis kőbe zárták az alapító okiratot, majd a meg­szentelt követ befalazták, a következő évben augusztus 20-án pedig hívek és papok használatba vehették az új isten­házát. 1938-ra felépült a rendház (itt volt a plébánia is), a templomtorony, amelyre felkerült a kereszt. Az üresen maradt Wlassich utcai épület új funk­ciót kapott: kultúrházzá alakították át.

A vásárhelyi jezsuiták életében tu­lajdonképpen nem volt semmi rendkí­vüli. Kitartó szorgalommal rengeteget dolgoztak, lelkipásztorkodtak, hitok­tattak a kerületükhöz tartozó iskolák­ban, a negyvenes évek végére pedig már tizennyolc falucska és tanya lako­sainak a lelkigondozását végezték. Ez azt jelentette, hogy esőben-hóban, rek­kenő melegben vagy mínusz húsz fok­ban kerékpáron, motorbiciklin, kordén és gyalog járták be az apró települé­seket összekötő hosszú és sokszor út­talan utakat. Pasztoráltak szanatóri­umban és kórházban, megszervezték a Jézus Szíve Szövetségeket, az úrinők és férfiak kongregációit, működtették a KALOT-ot, vezették a cserkészeket, a dalárdát, és évente sok-sok lelkigya­korlatot tartottak. Kultúrházuk renge­teg programnak adott helyet a hitéleti előadásoktól a vidám teadélutánokig, a templomi körmenetekre pedig min­dig többezres tömeg gyűlt össze.

Jezsuiták a hódmezővásárhelyi plébánia kertjében 1948-ban
Felső sor: Erdélyi Máté, Könyves Tibor, Németh János, Mogyoróssy Sándor
Alsó sor: Polónyi Máté, Szarvas Miklós, Zsíros Ferenc, Németh Károly
(Fotó: JTMR Levéltár)

„Megbolondultál, páter? Lelőhetnek!”

Ahogy szaporodtak a feladatok, úgy növekedett a vásárhelyi rendház la­kóinak száma, a negyvenes évek má­sodik felére már tízen dolgoztak itt. 1941-ben Figula János lett az elöljáró és plébános, őt 1945-ben Zsíros Ferenc váltotta. És megszaporodtak a nehéz­ségek is: ahogy kitört a háború, ele­inte leginkább a megélhetési gondok. A javadalmi földek alig jövedelmeztek, a bérlő rendszerint öreg disznót kül­dött be a pátereknek; akkor az atyák nyúltenyésztésbe fogtak, de a követke­ző évben egy kóbor kutya pusztította el a nyulakat. Aztán 1944 őszén az oroszok meg­ostromolták, majd megszállták a vá­rost, és a vásárhelyieknek is meg kel­lett tapasztalniuk, hogyan fordítja ki fonákjára a háború az életet.

A refor­mátus lelkész családjával próbált el­menekülni az oroszok elől, és mivel nem sikerült, feleségével, gyermekei­vel, majd önmagával is végzett. A ka­tolikus papok mind elhagyták a várost, csak a jezsuiták maradtak. Ketten át­költöztek az üresen maradt belvárosi plébániára, hogy ellássák az ottani hí­veket. Az árván maradt falvakban utol­só kenettel erősítették meg a betege­ket, temettek, kereszteltek. És mentek a frontvonalra is, fülek mellett fütyü­lő golyók közé, szentségekkel ellátni a sebesülteket, haldoklókat. Vagy a tí­fuszos, elgyötört hadifoglyokhoz, mert nekik is kellett a vigasztalás.

És kellett a szabadulás is – a furfangos jezsuiták ugyanis a tábori orvossal összefogva több rabot csempésztek ki úgy, hogy az orvos halottként tüntette fel őket a statisztikában, a páterek pedig éjjel szétvágták a szögesdrótot, és kimenekí­tették az embereket. A templomban és rendházban nem volt villany, a motor­biciklit ellopták, a túlterhelt szerzetese­ken erőt vett a kimerültség, a betegség és sokszor a csüggedés is.

A háború után hatalmas lendülettel és leleményességgel, a tőlük már meg­szokott alapossággal láttak neki a hitélet újjászervezésének: prédikációkkal, triduumokkal (háromnapos ájtatos­sággal) vagy személyes családlátogatá­sokkal igyekeztek ismét egybegyűjteni nyájukat. Lelkigyakorlatokat tartot­tak, kultúrelőadásokat, ünnepélyeket és tánckurzusokat, sőt mozi-, színház-és bábelőadásokat szerveztek híveik­nek. Bár igen súlyos anyagi gondokkal küszködtek, befogadták és segítették rendtársaikat vagy más szerzetesren­dek tagjait, élelmiszert gyűjtöttek, és Pestre, Szegedre küldték. A tanyasiak nagylelkűen segítettek a sokszor létmi­nimumon tengődő pátereknek, a sze­gedi skolasztikusok biciklin vitték haza Vásárhelyről a tojást és a malacot.

A jezsuiták egyházmegyés paptársai­kat is összehívták „az összetartozandó­ság érzetének növelésére, az egyönte­tűség elősegítésére és a közös apostoli problémák megbeszélésére”, hiszen ek­korra már nyilvánvalóvá vált, hogy az egyházak gazdasági erejének megtö­rése után a kulturális és közéleti szere­pük ellehetetlenítése következik. Mi­közben viharos sebességgel változott körülöttük a világ, a vásárhelyi rend­ tagok úgy próbáltak alkalmazkodni, hogy közösségi életük belső fegyelmé­hez és rítusaihoz, hivatásuk céljához és mindennapi feladataikhoz a szélsősé­ges nehézségek ellenére is foggal-kö­römmel ragaszkodtak.

A háború után a közösségi és plébá­niai élet lendületesen fejlődött: 1946. január 1-jétől a Szent István-plébá­nia elszakadt a belvárositól, és külön egyházközséggé alakult. A következő években a főtemplomtól távol eső hí­vek pasztorálása érdekében kápolna­építés céljából két házat is vásároltak a szerzetesek. Az elsőben kialakított kis szakrális tér egy évig működött, majd az államosítás következtében Tü­zép-raktár lett belőle; a második há­zat a vásárlást követő napon foglalta le önkényesen és utalta ki két lakónak a lakáshivatal.

„Minden bőkezűen ontotta az örömet”

Ahogy nőtt a politikai nyomás, úgy fokozódott az ellenállás: a jezsui­ta atyák „kirajzottak” a templomból a híveikhez, és házi ájtatosságokat szerveztek. Családoknál gyűlt össze harminc-negyven, de volt, hogy het­ven-nyolcvan ember, a rózsafüzért imádkozták, énekeltek, a páterek ki­sebb előadásokat tartottak, majd fel­szabadult beszélgetés következett. 1948-ig zavartalanul folyt az egyesü­leti élet is, megtartották a körmene­teket, tanították a hittant, járták a ta­nyákat. Aztán megérkezett a rendelet, hogy az egyházi iskolákat államosítják.

Csávossy Elemér SJ kelyhe

A tanfelügyelőség hol megtiltotta, hol engedélyezte az atyáknak a hitokta­tást, a Wlassich utcai kultúrházat pe­dig saját céljaira lefoglalta a rendőrség. Többé nem lehetett házi ájtatosságokat tartani, és ha a lelkipásztorok keresték fel híveiket, az államellenes propagan­dának számított. Októberben izgatás vádjával letartóztatták Könyves Tibor jezsuitát, és a szegedi Csillagbörtön­be szállították, majd év végén négyévi fegyházra ítélték. Hódmezővásárhe­lyen raboskodott, büntetése letölté­se után pedig Kistarcsára internálták, ahol 1953-ig kellett maradnia. Könyves atya a fiatalokkal, cserkészekkel foglal­kozott Vásárhelyen, és az iskolák álla­mosítása ellen szólalt fel, túl merészen.

1948 után a Mindszenty-üggyel kapcsolatban zaklatták a legtöbbször a jezsuita közösséget. Az elöljárót, Zsíros pátert felszólították, hogy írja alá a hercegprímás elleni tiltakozást, majd arra próbálták rávenni, hogy memorandumot fogalmazzon meg a püspöki karnak, amelyben az egy­ház és az állam kiegyezését szorgal­mazza. Mivel mindkettőt megtagadta, háromszáz kommunista tüntető vo­nult a plébánia elé, és szónokaik az­zal fenyegetőztek, hogy ha nem tesz eleget a felszólításnak, „lássa a követ­kezményeket, mert a nép ellensége”. Az atya makacs volt és szálfaegyenes, a tömeg pedig távozott.

1949-ben eltörölték a kötelező hit­tantanítást, és országszerte megkezdő­dött a propaganda-hadjárat a fakultatív hitoktatás ellen. A diktatórikus kom­munista államhatalom kiépülésével szinte teljesen ellehetetlenült a vallá­sos közösségszervezés, de a páterek igen szívósak és leleményesek voltak: ha már nem taníthattak hittant az is­kolákban, a szülőknek tartottak kate­kézist, és felkészítették őket arra, hogy a gyerekeiket miként oktassák a katoli­kus hitigazságokra. Vagy amikor a fel­támadási körmenetet csak úgy engedé­lyezték a hatóságok, hogy mindössze két gyertyát szabad gyújtani, hát rúd­ra szereltek két Maxim gázlámpát, így hirdetve mindenkinek, hogy a fény mégiscsak győzedelmeskedik a sötét­ség fölött.

1950-ben a szerzetesrendek működé­sét Magyarországon állami rendelet til­totta be, a hódmezővásárhelyi közösség azonban még egy évig, 1951 decembe­réig egyben maradt. Eleinte az itt dol­gozó hét páterből négyet befogadott a Váci Egyházmegye (Hódmezővásár­hely 1993-ig a váci püspökséghez tar­tozott), Németh János, majd Erdélyi Máté lett a plébános. Nagyon nehéz körülmények között, állami segélyből és könyöradományokból éltek, miköz­ben többször zaklatta őket a rendőrség. Egy év után aztán a jezsuitákat nemcsak a városból utasították ki, hanem az egy­házmegyében sem szolgálhattak többé.

Az idős atyák Pannonhalmára költöz­tek az öregotthonba, a fiatalabbak, mivel papként semmiképp nem szolgálhattak, kántorként, munkásként próbáltak bol­dogulni. A jezsuiták tizenöt éves mun­kálkodása Vásárhelyen ezzel véget ért. De nem végérvényesen…

Az újrakezdés

1989-ben a Jézus Társasága ismét el­kezdhette hivatalos tevékenységét Magyarországon, a hódmezővásárhe­lyi Szent István-templom és plébánia még ebben az évben a jezsuiták irányí­tása alá került. Tóth Lajos atya ugyanis a Váci Egyházmegye kötelékében, Ba­latonkenesén szolgált, így annyi történt csupán, hogy a provinciális, Morlin Imre kérésére a püspök áthelyezte Vá­sárhelyre.

_____________________________

Még ebben az évben a noví­ciusok is leköltöztek Makkosmáriáról a plébánia – egykori rendház – épüle­tébe. Új novíciusmesterük Hegyi János lett, sociusnak az idős Illés Béla atyát kérték fel.

_____________________________

A megviselt állapotú épüle­tet együttes erővel tették lakhatóvá a je­zsuiták, a helyszín mégsem bizonyult alkalmasnak az újoncképzésre, ódon volt és lehangoló. A novíciusmesterek is váltogatták egymást, Hegyi atyát Alszeghy Zoltán, őt pedig hamarosan Weissmahr Béla követte.

1991-ben a noviciátust Szegedre köl­töztették, de az újoncok többször visszajártak Vásárhelyre, és besegítettek az ifjúsági pasztorációba. Az egykori rendház előbb lelkigyakorlatos ház lett, majd sokáig a plébániának adott helyet. Az épületet végül a domonkos nővérek kapták meg, akik alapos belső átalakí­tást követően 2013-ban költöztek be. A templomban a jezsuita pasztoráció 2006-ig folytatódott, ekkor a rend át­adta a Szeged–Csanádi Egyházmegyé­nek, Lajos atya pedig 2012-ig, öregott­honba vonulásáig segítette a plébános munkáját.

S hogy mennyire él elevenen a jezsu­iták emlékezete manapság Hódmező­vásárhelyen? Majoros Ármella nővér így zárja visszaemlékezéseit: „A kán­torunk édesapja a cserkészük volt, az édesanyja meg a domonkosoknál ta­nulta tőlük a hittant. Akik itt Vásárhe­lyen megmaradtak vallásosnak, azok valaha mind jezsuita nevelést kaptak. A mag, amit elvetettek, nem veszett el!”

A Szent István Király Plébánia újságja is a jezsuita idők emlékét őrzi: a 2023 tavaszára a 380. számhoz ért lap címe az igencsak „jezsuitás” Jézus Barátai, alcíme pedig arról tanúskodik, hogy a Jézus Szíve Szövetség is működik még a településen. (A régi tagok felkutatá­sát, a szövetség újraindítását és a lap ki­adását Lajos atya szorgalmazta annak idején, s hogy a hírmondó mindmáig működik, egy hozzá kötődő helyi csa­lád áldozatos munkájának köszönhe­tő.)

Az utolsó vásárhelyi jezsuita bú­csúzásának tizedik évfordulóján, 2022 augusztusában beiktatott új plébános, Bajnai (Beke) István kanonok – civil­ben művészettörténész és helytörté­nész – pedig nem mással kezdte mű­ködését, mint a templom történetét feldolgozó kis füzet összeállításával és megjelentetésével. A címe magáért be­szél: Jezsuita bazilika.

Fotók: Hegedüs Márton


Forrai Tamás SJ emlékei az újrakezdésről

A rendszerváltás első éve volt, 1990. A noviciátusi beérkezés megadott napjának utolsó éjjeli vonatjával érkeztem a sötét kis pályaudvarra. Budapesti fiatalként Szegeden jártam már, de Vásárhelyen addig még nem. A város számomra a béke, csend, lelassultság szigete volt, a legjobb értelemben. Megtartotta az Alföld polgári, lokálpatrióta kedvességét, hagyományait. Rengeteget sétáltam a kedves, árnyékos kis utcákon. Az embereket könnyű volt megszólítani, mert érdeklődők voltak, és mindig nyitottak egy beszélgetésre. Főleg amikor kiderült, hogy jezsuita fiatalok vagyunk, az könnyen tudott emlékeket előhozni az idősebbekből. Volt valami zsongás a városban, és ebbe a mi megérkezésünk is beletartozott. Ez vonatkozott a református közösségekre is, akikkel már az előző évben az első megérkező jezsuiták jó, baráti kapcsolatot alakítottak ki.

Ideális hely volt a noviciátus elvonuló idejére. Otthonunk a régi jezsuita plébánia lett. Egy monumentális, de szerethető templom. Bennem az otthonosság szó maradt meg. A kicsi plébániai közösség valóban a tenyéren hordozott minket. Jó volt érezni, hogy jelenlétünk életet hozott az akkor inkább idősebb közösségbe, akik pedig nyitottak voltak e megújulásra. Talán nehezen is fogadták, hogy számunkra ez az időszak a befelé fordulásról szól, és így nem vagyunk „eleget” kint.

Rendházunk az előző évben kapott egy kis felújítást. Megmaradt a nagyon egyszerű, szűkös keret, de minden tiszta volt, és amire szükségünk volt, az rendelkezésre állt. S az épület mélyen fekvő szíve volt Gazsi bácsi, avagy Vogl testvér [Vogl Gáspár segítőtestvér, 1923–1991] konyhája, hiszen ott is mindig otthont és finomságokat találtunk. Városi gyerekként én nagyon megszerettem a hátsó udvarunkat. Ez aztán valóban a béke szigete volt akár egy sétára, akár egy kis kertészkedésre. Az első évünk vége felé így számomra is meglepetés volt, hogy elöljáróink elfogadták a szegedi meghívást, és a nyár a költözésről fog szólni. Az otthonosság, közvetlenség és lelassultság erényeit nem is tudtuk magunkkal vinni…


Az alábbi történetek Majoros Mária Ármella domonkos nővér lapunk kérésére mikrofonba mondott visszaemlékezéseiből származnak. Ármella nővér Hódmezővásárhelyen nőtt föl, az itteni páterek indították el a szerzetesi hivatás útján, s 2018 óta az egykori jezsuita rendházban működő domonkos zárda lakója.

 ***

A jezsuiták vezetésével működött a városban egy színjátszó csoport. Az előadásokat Mogyoróssy páter (P. Mogyoróssy [Szabó] Sándor SJ 1903–1976) is mindig megnézte. Ahogy megérkezett, és haladt előre a teremben, az egyik sor a másik után kezdett el kacagni. Olyan mosolygós volt, hogy amerre csak járt, mindenki nevetett. Egy alkalommal szóba került, mitől van a páternek olyan jó humora. Na és akkor elmondta, hogy amikor novícius volt, búskomorságra hajlott, és mindig nagyon komoly volt. Mondták neki az elöljárói, hogy változtasson magán kicsikét, mert így nem lehet jezsuita. Na akkor aztán elkezdett magán dolgozni. Elolvasott minden viccet a Ludas Matyiban, és a rekreációban állandóan azokat mesélte. De a rendtársak nem nevettek – azon inkább sírni kellett, ahogyan Mogyoróssy viccet mondott. Az idő előrehaladtával aztán eljutott odáig, hogy kezdtek rajta mosolyogni, néha már nevettek is, s végtére kiderült, hogy ha így halad, megmaradhat jezsuitának.

***

Édesapámék kulákok voltak, nagyban gazdálkodtak. Termett kint a tanyán mindenféle zöldség, gyümölcs meg amire a jezsuitáknak szükségük volt. Mert hát anyuka szerette őket, és küldött nekik ellátmányt. Apuka sem bánta, úgy mondta, jó helyre megy. Fölpakoltak a nyár végén mindent egy nagy kocsira: körtét, almát, szilvát, dinnyét, főzni való kukoricát, veteményt, amit csak lehetett. Paradicsomot is, de azt anyuka félretette, és a kezében hozta egy nagy kosárban, nehogy összevissza dobálják, mikor lerakják a kocsit. Mikor befordultak a rendház nagy oldalsó kapuján, Kálóczi testvér [Kálóczi János segítőtestvér, 1895–1983] rögtön elkapta, hogy aszongya, Majoros néni, ide nem szabad ám nőnek begyünni! Anyuka meg csak nézett, hisz neki fogalma sem volt róla, mi az a klauzúra. Egy szó, mint száz, rövid úton ki lett tessékelve, de a paradicsom az persze maradhatott.

***

Mivel anyuka és apuka is a tanyán dolgozott, mi a testvéremmel a nagymamától jártunk iskolába, aztán amikor meghalt, a keresztmama vigyázott ránk. Mikor aztán ő is meghalt, mi meg már középiskolásak lettünk, magunkra hagytak. Én főztem, a bátyámmal mentünk az iskolába, hittanra, csoportokba. Polónyi páter [P. Polónyi Ferenc SJ, 1892–1965] számontartott mindenkit, főleg az érdeklődőket, buzgóbbakat, mint amilyenek mink voltunk. Az iskolában latint tanított nálunk, keményen kellett készülni, de nagyon szerettem. Egyszer csöngettek, és hát ő állt a kapuban. Bejött, körbenézett, a szülők után kérdezett. Mondtam, kint vannak a tanyán. Hát akkor ki lakik a házban? A bátyám, feleltem, de ő se volt ott velem éppen. No, vette is rögtön a kalapját a páter, én meg nem értettem, mitől ijedt úgy meg. Rosszulesett, mert arra gondoltam, talán azért nem beszélget el velem, mert nőkkel rangon aluli neki szóba állni.

Csak később fogtam fel, miért mondta, hogy ő tovább nem maradhat. Hát mit szóltak volna a szomszédok? Törődtek is azok vele, de a jezsuita fegyelem mégis azt követelte meg, hogy nem maradhatott egy percig sem olyan házban, ahol egy nő egyedül volt otthon. Na most tessék elképzelni, hogy már az újraindulás után, egyszer Nemes Ödön valami oknál fogva elhívott engemet magához a Sodrás utcába. Fel is kerestem, de a rendházba már nem akaródzott bemennem. Miért ne? – mondja ő, és betessékelt, egyenesen a szobájába. Hát el sem tudta képzelni, mi zajlik énbennem, domonkos nővérben, aki középiskolásként olyannak ismerte meg a jezsuitákat, mint amilyen páter Polónyi volt.

***

Mogyoróssy pátert a jó humora mentette meg az egyházüldözés idején egy alkalommal. Hittant tanított éppen, jó idő volt, hát kitárta az ablakokat, s úgy énekeltette a gyerekeket: „Én katolikus magyar vagyok, a hitemet soha meg nem tagadom.” Csak úgy zengett az utca. Fel is jelentették, és beidézték a városházára.

A hosszú asztal mögött vagy tízen ültek, kommunisták, ő meg mosolyogva rájuk köszön: „Dicsértessék a Jézus Krisztus. Hívattatok, kedveseim, itt vagyok. Parancsoljatok!” Azok meg komor arccal, néma csöndben egymásra néznek. „Mit képzel ez?” – gondolják magukban. Mire a páter: „Na, mondjátok, kedveseim, valami baj van? Tényleg? Segíthetek rajta?” Azok meg magyarázni kezdik, hogy olyan hittankönyvből tanít, ami indexre van téve, s hogy abból nem szabad, mert következményei lesznek. Mogyoróssy meg feleli nekik: „Tényleg? De hisz az egy igen jó könyv! Ti is mindannyian abból tanultatok, s lám, milyen derék ember lett belőletek!” Így viccelte el az egész kihallgatást, azok meg nem tudtak vele mit kezdeni.

***

1949-ben érettségiztem, majd beléptem a domonkos nővérekhez. Egy évre rá feloszlatták a szerzetesrendeket, és hazaküldtek minket a noviciátusból. A vásárhelyi nővérek és a jezsuiták azonban még jó pár évig itt maradhattak a városban, talán mert ez a vidék már akkoriban is annyira ateista területnek számított, hogy „itt felejtették” őket. Akkoriban hittant oktattam négy vagy öt iskolában, habár teológiai végzettségem nem volt nekem semmiféle, csak azt tudtam, amit a jezsuiták tanítottak nekem a középiskolában. Ifjúsági csoportokat is vezettem.

Németh [P. Németh János, 1910–1982] atya biztatott, hogy vegyük elő a Szentírást, kezdjük olvasni, és minden menni fog. Így is lett: először voltak hatan, aztán jöttek tízen, végül több csoportot vittem. Amikor aztán 1951 végén elhagyták a rendházat, a páter Szegeden lett kertész, de amikor a kommunisták rájöttek, hogy mi, fiatalok bejárunk utána a városba, onnét is távoznia kellett. Nem maradt a környéken hírmondójuk sem a jezsuitáknak. János atya 1954-ben Püspökszentlászlóra került kertésznek, ott kerestük fel évente egyszer egy-egy napra, hogy adjon egy kis lelki segítséget.


Megosztás