Pécs–jezsuiták: kettő–null

Jezsuiták nyomában a Mecsek lankáin

A baranyai (vár)megyeszékhelyen kétszer is megtelepedtek, a XVIII. és a XX. században is mes­sze földön híres iskolát és templomot működtettek a jezsuiták, ám a rend mindkét hazai betiltá­sa derékba törte az ígéretes pécsi misszió sorsát.

Amint az andocsi jezsuita jelenlét be­mutatása során (A Szív, 2022. október) már érintettük, a török hódoltság ide­jén, az 1610-es évek elején létesített az osztrák jezsuita provincia egy „elő­retolt helyőrséget”, azaz missziós állo­mást Pécsett. Az európai rekatolizációs törekvésekkel összhangban a megtele­pedés célja a török területen magukra maradt hívek lelkipásztori ellátása és az egyházi joghatóság képviselete volt, elsősorban a helyi plébániai szolgálat, illetve az onnan kiinduló, szűkebb és tágabb vonzáskörzet rendszeres végig­látogatása által. A néhány fős pécsi há­zat a rendtartomány hamarosan rezi­denciává bővítette, s a város 1686-os felszabadítását követően megerősödő közösség már néhány tucat tanuló is­kolai oktatását is képes volt ellátni.

Az első fénykor

A misszió központja Gázi Kászim pasa dzsámija, pontosabban az abból ki-, még pontosabban visszaalakított Gyertyaszentelő Boldogasszony-plébá­niatemplom körül alakult ki. A négy­zet alaprajzú, kupolával fedett török imaház ugyanis a korábban ott álló templom köveiből épült, és mivel Pécs visszafoglalását épségben átvészelte, a jezsuiták örömmel vették birtokuk­ba. Alaposabb átalakítása azonban csak fél évszázaddal később valósult meg: a XVIII. század közepén elbontották a minaretet, és zömök harangtornyot emeltek a helyére, a déli oldalhoz be­járati előcsarnokot, az északihoz ká­polnát és sekrestyét toldottak, s a sóha­jok hídjával kötötték össze a tér sarkán ekkorra már álló kollégiummal. (Eze­ket a barokkos, a dzsámi alakját szinte a felismerhetetlenségig elfedő toldalé­kokat csak a második világháború előtt megvalósult, a török kori állapot hely­reállítását célzó műemléki rekonstruk­ció során bontották vissza.)

A kollégiumi rang a templom mellett tágas rendházat és bentlakásos gimná­ziumot jelentett, mindenekelőtt ezeket kellett tehát megépíteni. A szükséges anyagiakat Széchenyi György eszter­gomi érsek, prímás és főispán alapít­ványa biztosította, a főpap ugyanis ko­rábban a pécsi püspökség élén állott, és később is szívén viselte a török hó­doltság alatt leromlott állapotú egyház­megye sorsát. „A törökök bűne miatt az ottani papok és szerzetesek kényte­lenek voltak házaikat elhagyni, minek következtében, különböző felekezetek és az igaz hittől eltérő tanok terjedtek el, amint azt mindenki szomorú szívvel látja. Lelkipásztorkodási hivatásunknál fogva a végzetes betegség gyógyítására orvosságot akarunk nyújtani. A gonosz eretnekségek kiirtására és távoltartásá­ra, az eltévedt nyájnak Krisztus aklába való visszavezetésére módot akarunk nyújtani attól az egyetlen vágytól ösz­tönözve, hogy a nép és az ifjúság erény­re, erkölcsre és tudományra nevelődjék. Részvétből és a Jézustársasági atyáknak megszokott jámborságában és buzgósá­gában bízva számukra a nevezett Pécs városának falain belül önszántunkból és érett megfontolás útján, legjobb tudá­sunk szerint kollégiumot tervezünk és alapítunk” – írta Széchenyi az 1694-ben kelt fundációs okmányban.

A nemes cé­loknak megfelelő épület 1716 és 1726 között készült el a főtéren, a dzsámiból lett templom közvetlen szomszédságá­ban, az „eretnekségekkel” azonban ad­dig is meggyűlt a bajuk az atyáknak.

A városvezetés ugyanis a nemzetisé­gi és felekezeti megtisztulás jegyében a városfalon kívülre telepítette a nem katolikusokat, mire válaszul 1704-ben röviddel egymást követően betörtek és felprédálták a várost a protestáns kuru­cok és az ortodox szerbek csapatai is. E csetepatékban vértanúhalált halt négy jezsuita, Jakabovics Jakab, Moró István, Bor(r)hi György és Borovecz Mihály – emléküket, valamint a templomban szolgált több jezsuita atya névsorát az altemplom egyik félreeső kazamatájá­ban márványtábla őrzi.

A jezsuita kollégium hamar a közép­korban Pécsett működő egyetem szel­lemi utódjává vált, és a dél-dunántúli régió elitiskolájaként tartották számon, ahol több száz diák tanulta a gramma­tikát és a retorikát, és működött közre iskoladrámákban. Az oktatás az Euró­pa-szerte elismert Ratio Studiorumban foglalt jezsuita elvek szerint zajlott, s pap tanárként hosszabb-rövidebb ideig itt működött a költő Faludi Ferenc és a történész Pray György is. A fénykor azonban nem tartott tovább néhány évtizednél, hiszen a rendet 1773-ban feloszlatták. Az oktató-nevelő mun­ka világi papok és civilek irányításával folytatódott, majd 1814-től a ciszterci­ek vették át az iskolát. Ebben a korszak­ban nyerte el több bővítés után mai, az egykori jezsuita kollégiumnál több mint háromszor nagyobb méretét és alakját, illetve vette fel az egykori uni­versitast alapító Nagy Lajos király ne­vét. A jezsuita időkre mindössze a ba­rokk stílusát őrző keleti szárny és 2012 óta egy márványtábla emlékeztet a fő­bejárat mellett.

A jezsuita időkre mindössze a ba­rokk stílusát őrző keleti szárny és 2012 óta egy márványtábla emlékeztet a fő­bejárat mellett.

Újrakezdés bonyodalmakkal

A jezsuiták pécsi történetének folyta­tása egy újabb ambiciózus pécsi főpap­nak köszönhető, aki jezsuita öregdiák­ként sem időt, sem pénzt nem sajnált arra, hogy visszacsábítsa Pécsre a Jézus Társaságát. Gróf Zichy Gyula ugyanis (valóságos belső titkos tanácsos, pápai trónálló, a magyar országgyűlés felső­házi tagja, Bács-Bodrog vármegye örö­kös főispánja, később kalocsai érsek), aki a Jézus Társasága kalksburgi gim­náziumában érettségizett – ugyanott, ahol Csávossy Elemér SJ, akiről előző számunkban olvashattak –, s akinek a bátyja vallás- és közoktatásügyi mi­niszterként működött, egyik legfőbb életcéljának tekintette, hogy az ő egy­házmegyéjében is működjön jezsui­ta iskola. (Pécsett a XX. század elején az immár ciszter gimnázium mellett volt egy reáliskola, valamint egy leány­gimnázium, egy szeminárium és több más szakképző iskola is, ám mindezek együttesen sem tudták kielégíteni a kö­zépiskolai férőhelyek iránti igényt – fel sem merült tehát az egykori gimnázi­um épületének visszavétele.) Moti­vációira 1937-ben visszatekintve így fogalmazott Zichy püspök az iskola ne­gyedszázados jubileumi ünnepségén: „Ezzel az intézettel a magyar, keresz­tény ifjúság boldogítására egy minden viharral bátran szembenéző, erős fel­legvárat kívántam alkotni, melyben az ifjúság a lelki fejlődés, a komoly tudo­mány s a szükséges fizikai edzés min­den kívánatos kellékét megkapja, hogy így a belőle kikerülő ifjú Egyházunk öntudatos tagja, megtépett hazánknak alaposan képzett, lánglelkű polgára s vérző nemzetünknek bátor, edzett s olyan fia legyen, akire a sors minden változata, jó vagy kedvezőtlen fordula­ta között számíthat, s akire éppen ezért – annyi vész és annyi csalódás után – a kívánt jobb jövőt fel kell építeni és rá lehet bízni.”

Szándékával szinte azonnal az 1909-ben önállóvá váló magyar jezsuita pro­vincia megalakulását követően meg is kereste Bús Jakab tartományfőnököt, aki eredendően egy pesti gimnázium alapításában gondolkodott, illetve a ma Párbeszéd Házaként ismert kongregá­ciós otthon építésének előkészületei­vel foglalatoskodott.

A provinciálist a püspök egy jezsuita vezetésű szemi­nárium, sőt egyetem későbbi alapítá­sának reményével, továbbá a szüksé­ges pénzalap rendelkezésre állásával s az egyházmegye városszéli szőlői te­rületén hatalmas telek átengedésé­vel kecsegtette. Páter Bús el is fogadta a felkérést, ám az 1912 őszére terve­zett indulás az utolsó pillanatban csak­nem kútba esett, ugyanis a rend római legfelsőbb vezetése visszalépésre uta­sította a tartományfőnököt azzal az indoklással, hogy Pécs túl közel esik a Kalocsán prosperáló kollégiumhoz (lásd cikkünket A Szív 2022. szeptem­beri számában), hogy mégiscsak Bu­dapesten volna célszerű iskolát indí­tani, s hogy a Pécsett működő ciszter atyák bizonyára nem örülnének a kon­kurenciának. Hogy a helyi „lobbi” ér­te-e el a fordulatot, vagy sem, nem tudni, mindenesetre a pécsiek való­ban nem lelkesedtek túlzottan a pro­jektért: a ciszterek riválist láttak ben­ne, a protestánsok és a szabadelvűek pedig a katolikus túlsúlytól tartottak, és jobban örültek volna egy állami gimnáziumnak. Zichy püspök azon­ban nem adta fel: Rómába ment, sze­mélyesen tárgyalt a generálissal, sőt, X. Piusz pápánál is járt, akihez szívé­lyes viszony fűzte, ugyanis korábban kamarásaként szolgált, és a püspöki pásztorbotot is tőle vehette át felszen­telésekor. Az egyházfő hathatósan köz­benjárt, hogy a jezsuiták mégis elvállal­ják a felkérést, és ahhoz is hozzájárult, hogy az iskolát fenntartó alapítvány s maga az intézmény az ő nevét visel­je, sőt megígérte, hogy a gimnázium leendő templomának főoltárára Jézus Szíve-szobrot ajándékoz. Az ígéretet majd csak évtizedekkel később, utód­ja, XI. Piusz váltotta be, hiszen ekkor még nemhogy a templom, de a gimná­zium épületének elkészülte is a távoli jövő ködébe veszett. 1912 őszén min­denesetre igen szerény keretek között, ideiglenes helyszínen, mindössze öt­venegy diákkal – közülük a húsz bent­lakó átmenetileg a püspöki szeminári­umban kapott szállást – és mindössze négy tanárral megkezdte működését a Pius, azaz a „Jézus Társasága vezeté­se alatt álló pécsi Pius-alapítványi Ka­tolikus Főgimnázium”.

Az egykori Pius gimnáziumi szárnya ma

Második fénykor

A Kalocsáról érkezett neves bioló­gus, Thalhammer Johann SJ tanította a földrajzot, a természetrajzot, a ma­tematikát, a geometriát és a szépírást. A rendi képzését éppen csak befejező, ám igen rátermett Jablonkay Gábor SJ tanította a hittant, a magyar és a latin nyelvet, valamint ő lett a gimnázium igazgatója és a kollégium, azaz a rend­házzal és az internátussal kiegészült teljes intézmény rektora. Munkájukat kezdetben mindössze néhány segítő­testvér, valamint egy civil testnevelő, illetve kollégiumi felügyelőtanár segí­tette.

Páter Jablonkay feladata volt a kol­légium terveinek felülvizsgálata, illet­ve az építkezés előkészítésének és teljes folyamatának felügyelete is. A terve­ket az egyházmegye építésze, Pilch Andor rajzolta meg, ám funkcioná­lis és költségvetési szempontból is sok probléma adódott velük, ezért Jablon­kay több osztrák jezsuita intézmény­ben – így Kalksbergben is – járt ta­nulmányúton, s az egyházi épületek sorát jegyző, Mária-kongreganista, és a kalocsai konviktus rekonstrukciójá­val már bizonyított Fábián Gáspár pes­ti műépítész segítségét is igénybe vet­te a tervek egyszerűsítése, célszerűbbé alakítása során. Az építkezés 1913 jú­niusától 1914 novemberéig tartott, eb­ben az első ütemben elkészült a gim­náziumnak helyet adó keleti szárny, a nyugati szárny rendházként funk­cionáló szekciója, valamint mögöttük a konviktusnak (internátusnak) helyet adó, U alakú épületrész. Mivel a három szárny központjába tervezett templom­ra nem állt rendelkezésre anyagi forrás, a szentmiséket a rendház kápolnájá­ban, illetve a gimnázium dísztermében tartották.

A telek déli oldala összesen mintegy 164 méter szélességben épült be, vala­mint a csaknem tízholdas domboldali szőlőskert egy része helyén pihenőpar­kot és játéktereket alakítottak ki. Mire azonban a rendház, a bentlakók és az immár három osztály átköltözhetett volna a vadonatúj, korszerű épületbe, kitört az első világháború, és rögtön át kellett engedni a bevonulók elszálláso­lására, valamint négyszáz ágyas kato­nai kórház számára a gimnázium alsó szintjeit. A teljes épületet csak 1920- ban vehette birtokba az iskola – abban az évben, amikor az első piusista év­folyam végzett. Ezt azonban már nem várta meg Jablonkay rektor: megfárad­ván az iskola elindításának emberpró­báló feladatában, 1916-ban felmentését kérte, melyet egy évre rá el is fogadott a rendi vezetés. Tanártársa, P. Kerling Já­nos így nyilatkozott róla: „nem tudtam, mit csodáljak jobban, fáradságot nem ismerő fizikumát vagy akaratának ere­jét, mellyel a sok felmerült nehézségek fölé emelkedett, és a helyes, elismert el­veiből soha nem engedett. Ma is szilárd meggyőződésem, hogy a Pius alapve­tő munkájában a magyar provinciában más őkívüle nem lett volna képes helyét úgy megállni, mint éppen ő.”

A húszas években egyre sürgetőbbé vált az építkezés befejezése. Az egyre több osztály, az egyre népesebb taná­ri kar és kisegítő személyzet már alig fért el az épületben, s Ignatianum né­ven a jezsuita utánpótlásképzést célzó kisszeminárium is nyílt, azaz a bent­lakók száma is megnőtt. 1926-ban in­dult meg a nyugati szárny újabb sza­kaszának kivitelezése, s ugyanekkor az időközben Kalocsára áthelyezett Zichy püspök újabb alapítványa ösz­tönzésével a Jézus Szívének szentelen­dő templom építése is megindult – pár­huzamosan a zugligeti Manréza nem kevésbé nagyszabású építkezésével. A templom külső és belső terveit már Fábián Gáspár rajzolta meg neoromán stílusban. Hogy a fővárosi, Mária ut­cai templomot állították-e elé például a jezsuita atyák, vagy sem, nem tudni, mindenesetre a pesti és a pécsi Jézus Szíve jezsuita templom közötti rokon­ság szembetűnő – a különbségek pedig elsősorban a jóval tágasabb pécsi te­leknek köszönhetők. A templom alap­kőletételére 1927 októberében került sor, felszentelését pedig 1930 júniusá­ban maga Zichy Gyula érsek végezte. (A tornyok építése csak az év novem­berére fejeződött be, a főoltár, a haran­gok és az Angster-orgona pedig csak a következő években került a helyére.)

Hogy a fővárosi, Mária ut­cai templomot állították-e elé például a jezsuita atyák, vagy sem, nem tudni, mindenesetre a pesti és a pécsi Jézus Szíve jezsuita templom közötti rokon­ság szembetűnő.

A Pius 1930-as éveit Tüll Alajos SJ neve fémjelzi. Az ő rektorsága idején tovább bővítették és modernizálták az épületet. Az anyagiak előteremtése és a piusista öregdiáktudat erősítése cél­jából Páter Tüll nagyszabású közössé­gi adománygyűjtő akciót szervezett „Fásítsuk a Piust!” jelszóval. Egyebek mellett fedett tetőterasz és a templom mögött összekötő épületszárny készült, a hátsó telekrészen pedig az eddigre ki­merült szőlőültetvények helyén bota­nikus kertet és „stadiont” létesítettek – az 1937-ben ünnepelt negyedszáza­dos jubileum zárásaként a futballpá­lyát a pécsi és a kalocsai jezsuita válo­gatott barátságos mérkőzésével avatták fel (az eredmény nem ismert, de akár kettő-null is lehetett). S bár a nyugati szárny befejezését az második világhá­ború elsöpörte, az iskola így is a legmo­dernebb és legjobban felszerelt intéz­mények közé tartozott az országban.

Piusista pedagógia

„A Pius Gimnázium esetében nem csupán egy átlagos középiskoláról be­szélhetünk, hanem egy, az oktatás és nevelés színvonala és infrastrukturális lehetőségei tekintetében párját ritkí­tó oktatási intézményről. A gimnázi­um rendelkezett bentlakásos neve­lőintézettel, sportkomplexummal, uszodával, botanikus kerttel, szín­házteremmel, saját zenekarral, gaz­dagon felszerelt szertárakkal, válto­zatos önképzési lehetőségekkel; tehát olyan egyedülálló infrastrukturális fel­tételekkel, amelyeket a legtöbb XXI. századi magyar középiskola sem ké­pes nyújtani. A legjobb oktatási infra­struktúra sem ér azonban sokat meg­felelő tanári szakembergárda nélkül. Márpedig a Pius Gimnázium jezsuita tanárai és nevelői szaktudás és elhi­vatottság tekintetében egyaránt kiváló pedagógusok voltak” – fogalmaz az is­kola történetének doktori disszertáci­ót szentelő pécsi kutató, Somodi Imre. Hosszabb-rövidebb ideig tanult vagy tanított pécsett Kipper Károly, Zsá­már Jenő, Jaschkó István, Pálos Antal és Ádám János. Az évszázadok alatt tökéletesített jezsuita „kerettanterv” szellemében a diákságot folyamato­san szemmel tartották és irányították, tanulmányi versenyekkel és jutalmak fokozatrendszerével motiválták, és a lehető legkevesebb büntetést alkal­mazták.


„A bentlakók szülők általi meglátogatása az elöljáróság engedélyéhez volt kötve. Látogatásra havonta egyszer, a tanórák és a stúdiumok idején kívül kerülhetett sor. Erre a célra társalgószobákat létesítettek az internátusban. A tanulók intézetből való kijárását is csak havi egy alkalommal engedélyezték kizárólag szülők vagy közeli rokonok felügyelete alatt. Ha a tanuló magaviselete és tanulmányi eredményei nem voltak megfelelőek, a kimenőt megvonhatták tőle. Kimenő alatt a városon kívülre még szülői felügyelettel sem mehettek a bentlakók.” (Somodi Imre)


Bár korabeli összehasonlítás­ban páratlanul modernnek számítot­tak a jezsuita módszerek, mai szemmel a diákok szinte minden percét beosztó és felügyelő, fegyelmet és rendet meg­követelő házirend bizony igencsak szi­gorúnak tűnik – különösen a bentla­kó kisgimnazisták, azaz tíz–tizennégy éves kiskamaszok esetében…

A Piusban zajló pedagógiai mun­kát Rébay Magdolna e szavakkal fog­lalja össze: „Az erkölcsi nevelés során az akarat megedzésére törekedtek, hogy az ifjak a jót következetesen gyakorol­ják, a rosszat kerüljék. Az önfegyelemre, önmegtagadásra, a kötelességteljesítés­re szoktatás eszköze volt a szigorú na­pirend pontos betartása. […] Mindezt nem öncélúan tették, hiszen a tudás át­adása, a hazaszeretetre nevelés és a szé­les látókör kialakítása volt a cél.” Ugyan­ezt szolgálták a sportkörök, az iskolán belül működő cserkészcsapat és egy sor szakkör, ahol a kémiától a gyorsíráson át a csillagászatig, a művészi rajzig és a ze­neórákig tucatnyi területen próbálhat­ták ki magukat a gimnazisták.


„Az énekkar és a szimfonikus zenekar mellett a legismertebb és legsikeresebb az iskola fúvószenekara volt, amely 1918-ban jött létre, amikor Zichy Gyula pécsi püspök megvásárolta az iskola számára egy feloszlatott katonai alakulat hangszereit. Sőt a volt tamburmajort, Prichystal Józsefet is szerződtette, aki a Pius-indulót is komponálta. A 30–50 fő közötti létszámú fúvószenekar az iskolai ünnepélyeken túl jeles pécsi rendezvényeken is fellépett. 1925-ben az országos »Magyar Jövő« zenei versenyen különdíjat kapott, sőt, XI. Pius pápa és Wlodimir Ledóchowski SJ generálist is lenyűgözte játékával római zarándokturnéján.” (Somodi Imre)


Végjáték

Az 1940-es években Hemm János SJ lett a kollégium vezetője. Ő nem peda­gógus, hanem lelkipásztor volt, így fi­gyelme elsősorban a Pius-templomra irányult, amelyre nem pusztán az isko­la diákmiséinek színhelyeként tekin­tett. Az ő hivatali ideje alatt készült el a négy márvány mellékoltár a meglévő Szent Ignác- és X. Piusz-oltár mellett a Szent Szűz, Szent József, Szent Imre és Gonzága Szent Alajos tiszteletére. A környékbeli lakosság számára nyil­vános miséket és imaalkalmakat vezetett be, a tanár atyákat pedig papi szolgálat­ra buzdította. Mintha csak meghallotta volna a jövő szavát – a második világ­háború nehézségei, majd az 1945 utá­ni tanügyi reformok miatt kényszerűen elindított általános iskolai és reáliskolai tagozatok ellenére elkerülhetetlen volt az államosítás. Az 1948-as Te Deumot követően az atyáknak fel kellett hagy­niuk az oktatással, s örülhettek, hogy ideig-óráig a rendházban maradhattak, és a templomban tovább működhettek a frissen megalakított Jézus Szíve-lel­készség keretei között. 1950-ben aztán az immár Állami Janus Pannonius Gim­názium néven működő intézményt el­költöztették a belvárosba, a jezsuitákat pedig Mezőkövesdre deportálták (az ottani kicsiny jezsuita rendházról lásd írásunkat A Szív 2022. áprilisi számá­ban). A templom a Pécsi Egyházmegyé­hez került, a kiürített iskolát, rendházat és konviktust pedig a Pécsi Pedagógiai Főiskola kapta meg – ennek jogutód­ja a Pécsi Tudományegyetem, melynek napjainkban is itt működik a bölcsészet­tudományi és természettudományi kara, a sportcentruma és botanikus kertje.

S hogy a virágzó Pius emlékét mi őrzi ma? A hatalmas komplexum kí­vülről szinte változatlan. Persze ahhoz, hogy két egyetemi kar működhessen benne, belülről alaposan átalakították. Fotós kollégámmal órákon át bolyong­tunk az épületben, de a falakon belül nyomát sem találtuk az egykori jezsuita időknek. A szőlőshegy idilli környeze­tére sem emlékeztet szinte semmi: az épületet körbenövő panelek és a klini­ka még monumentálisabb tömbje szin­te agyonnyomják a környék látképét egykor uraló Piust. Tüll Alajos nevé­re s a gimnáziumra az egykori bejárat mellett emléktábla hívja fel a figyelmet. A Jézus Szíve-templom viszont teljes díszében pompázik, néhány éve gyö­nyörűen felújították, és liturgikus be­rendezése hiánytalanul megvan. Sőt, a karzatra vezető lépcsőházban meg­találjuk a gimnázium néhány igencsak viharvert tablóját is. Mindössze ennyi, azaz szinte semmi. Vajon lesz-e még egy olyan pécsi püspök, aki ráveszi a jezsuitákat, hogy harmadszor is nul­láról kezdjenek újra mindent a város­ban? Kettő-nulláról…

Fotók: Hegedüs Márton

Pécsen készült riportunk képeit az alábbi galériában tekinthetitek meg:


Források:

Szokol Réka – Szőnyi Szilárd (szerk.): Jezsuiták Magyarországon, Jezsuita Kiadó, Bp., 2021

regipecs.blog.hu

Pete József (szerk.): A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma és Kollégiuma 1687–2017. Segédlet az iskolatörténet tanulmányozásához, Pécs, 2019

Somodi Imre: A pécsi jezsuita Pius Gimnázium története (1912–1948), doktori (PhD) értekezés, PTE Neveléstudományi Iskola, Pécs, 2022


Megosztás