Leírás
Éppen csak kezdtünk belemelegedni a játékba, amikor váratlanul felbukkant a pálya szélén az edző. Látszólag nem minket figyelt, de azért a szeme sarkából egy kicsit mégis. Látszólag én sem törődtem vele, de a szemem sarkából én is sandítgattam felé. Az önfeledt játék odalett. Pár perc múltán már csak az foglalkoztatott, hogy szinte semmit sem csinálok jól. Lassú vagyok, szögletesen és szétesetten mozgok! „Nem, ezt nem így kellene, ez így nem fog menni” – mondtam ki az önbeteljesítő jóslatot. Aztán a következő gondolat: hogyhogy ilyen hatással van rám ez a nagyszerű ember, akit egyébként pedagógiai érzékéért rendkívül tisztelek, mert még sohasem éreztette tudásbeli fölényét, csak jókedv, bátorítás és összeszedettség áradt belőle? Akkor hát most mi bénít le?! Megint eltelt néhány másodperc, míg lelkivilágomban némi fény gyúlt: „a bennem lakó Rendőr lesz az!” – állapítottam meg, André Louf A többi – kegyelem nagyszerű könyvére gondolva. A Rendőr, aki mindent olyan jól tud, mindent olyan bámulatosan helyre tud tenni, és főleg nagyszerűen észreveszi, ami nincs 100%-ig rendben! Aki rávilágít, hogy a gyereknek nem szabad ilyen tiszteletlenül beszélnie, jelzi, hogy az idősnek nem lenne szabad ennyire elhagyni magát, az élete delén járót meg számon kéri: hogy lehet ilyen kevés munkától így elfáradni? S akitől megkapja a magáét a koldus is: hogy képzeli, hogy pont most zaklat a csengetésével? A bevándorlókról most ne is beszéljünk: hogy lehet ilyen… teljességgel elfogadhatatlan módon bevándorolni?! – Messzire sodródtunk a játéktól, pedig ugyanaz a Rendőr – akit a pszichológusok minden bizonnyal felettes énnek neveznének – veszi el a játék örömét, mint aki másokat is leckéztet. Igen sokat tud, és vitathatatlanul nélkülözhetetlen szerepe van életünkben, mi hát az oka, hogy sokszor mégis kietlen, élettelen üresség marad az intézkedései nyomán? Kétségkívül az, hogy nem ismer – vagyis csak elvileg ismer – valami alapvetően fontosat: az Irgalmat. Érdemes letölteni az internetről Ferenc pápa az Irgalmasság arca (Misericordiae Vultus) című világos és érthető írását, melyben meghirdette az irgalmasság évét. Két hónap már el is telt az évből. Ha különösebb hatás nélkül múlna el, akkor lehet, hogy ennek oka katolikus köreinkben nem annyira lustaságunk, kényelemszeretetünk vagy érzéketlenségünk lesz – ezek viszonylag könnyen lelepleződnek –, hanem jól fejlett igazságérzékünk, amely észrevétlenül fojtja meg az életet körülöttünk és bennünk. Igazságérzékünk, e nagyszerű emberi tulajdonságunk szorul rá, hogy Istenre egyszer végre ne pusztán saját érvei megerősítéséért hivatkozzon, hanem kezdje álmélkodva szemlélni Őt: „Legyetek irgalmasok, mint az Atya!” Ami talán nem is olyan nehéz, mint első hallásra tűnik. Legalábbis az Istent komolyan kereső, magukat pedig jogosnak látszó elvárásokkal ostorozó embertársaim tanúsága szerint, akiktől mostanában egyre bátrabban kérdezem: „Értem… ezek komoly dolgok. És amikor imádkozol, hogy látod, honnan jönnek ezek a vádak? Istentől vagy máshonnan?” Kicsit elgondolkozva, de leginkább kapásból érkezik a felszabadító válasz: „Nem! Tőle nem ezek jönnek, hanem… valami nagy elfogadás.” Ilyenkor kis csend következik, mert a pillanat ünnepi és komoly: éppen átlépünk az Irgalmasság Kapuján. Az irgalmasságon elgondolkodni még nem ugyanaz, mint irgalmasnak lenni. De segíthet irgalmasabbá válnunk, és lapszámunk összeállításakor ez volt a célunk. Reméljük ugyanakkor azt is, hogy nem fogjuk elterelni a figyelmet a kiinduló kérdésről, amelyet magunknak – és talán egymásnak is – érdemes feltennünk: melyek a legfontosabb élményeink az Atya irgalmáról? Közvetlenül, és az egymástól kapott irgalom révén?
