Leírás
A szenvedélyek és függőségek komor világába elsőként állami gondozott gyermekek egy csoportja vezetett be. A „zacis” gyerekek – mert így nevezték magukat – gyorsan és kíméletlenül ragadtak ki néha eseménytelennek tűnő, kényelmes polgári világomból, amikor egyetemista koromban néhány ismerősömmel hétvégi programokat kezdtünk szervezni számukra. Rudi, Kriszti, Sólyomszem és a többiek rendszeresen szállították a kezdetben képtelennek tűnő, de egyre kézzelfoghatóbbá váló történeteket és kérdéseket: mi történik, amikor ellenállhatatlanul megkívánnak egy csokit a boltban, amikor egy bántó szó miatt elönti a vér az agyukat, amikor kábítószerekkel kezdenek kísérletezni, vagy amikor kilátástalan helyzetükből egy bizonytalan indítékú, de pénzes „jótevő” iránti elemi erejű szerelmük kínál szabadulást? Tizenegy éves fiú számolt be teljes tehetetlenségéről, miután egy szépen indult napon váratlanul állatias agresszió tört ki belőle: amikor bevillannak a kisgyerekként apjától elszenvedett bántalmazások, elborul az agya, és már csak ütni tud. Kicsit idősebb nővére arról mesélt, hogy az intézetben a szerencsés „kinti” életről álmodozó lányok miként kezdenek az utcán dolgozni. Sokat tanultam tőlük, azt azonban csak évekkel később értettem meg, hogy a látszólag véletlenszerű tragikus események miként képeznek kegyetlen, pusztító, az embert sokféle függőségben tartó rendszert, ahonnan eleve reménytelennek tűnik minden szabadulás.
Szorongató, kegyetlen, Isten nélkülinek látszó világ a javából. De ha Isten tényleg távol volt ettől az embertelen világtól, akkor vajon miért kapcsolódtak oly szép élmények ezekhez a reménytelenségben hánykolódó, mégis kirobbanó életkedvű, bizalmatlanságukban is bizalmat sugárzó gyerekekhez és a segítők csoportjához? Miért kovácsolódott olyan összetartó közösség, és miért érezték változatos hitbeli hátterű tagjai egyszeriben úgy, hogy megtanultak imádkozni?
Júniusi számunk a második szintű önismeretben szeretne segítséget nyújtani. Az elsőn jó és rossz tetteinkkel szembesülünk. Ebben segít az otthoni és iskolai neveltetés, gyónáshoz kapott lelkitükör, egy-egy személyes tisztázó beszélgetés. Fontos szint ez, de még gyerekes. Mélyebb és megrázóbb szintre kerül, akinek ártatlan kikapcsolódásként indult, de börtönné váló kedvteléseire, rögzült szokásaira, pusztító szenvedélyeire kezd rányílni a szeme. Sokáig szinte lehetetlen bejutnunk lényünk igazságának erre a szintjére. Számtalan lehetőség kínálkozik, hogy másra terelje a figyelmet, hogy megóvjon a lelki, pszichés megkötözöttség, a bénult akarat poklába való betekintés fájdalmától. Egyszer mégis kezdünk felfigyelni azokra, akik számára a tagadás útja már járhatatlanná vált, akik függőségeik szorításában haldokolva tanultak meg küzdeni a szabadságért. Ők válnak mestereinkké. Ők már megtanulták elfogadni, hogy milyen könnyen meggyengül az értelem, amelynek a filozófusok elképzelése szerint magabiztos kocsisként kellene kézben tartania a hintó elé kötött szilaj paripákat – a lelket mozgató indulatokat és szenvedélyeket. Ők már tudják, hogy szabadulásukat végső soron nem a tetszetős, de csalóka ideáknak köszönhetik, mint az érzelmi függetlenség és gondolkodásbeli önállóság. Ők már felismerik Istenüket, aki nem zordan felemelt ujjal, hanem biztos és mindennél erősebb Oltalmazóként fogadja őket, hogy már tőle függhessenek: „Lelkem tehozzád tapad, és jobbod erősen tart engem” (62. Zsoltár).
Lukács János SJ
