Leírás
Keresztelő. A gyerek néha sír, néha nevet, néha még alszik. A szülők és a keresztszülők az első sorban, a nagyszülők mindjárt a másodikban. Meggyújtjuk a húsvéti gyertyát, a nagybácsi fényképez. Az unokatestvérek figyelnek, minden gyerek szereti a fényt. Ragyognak a szemek. Az anyáé gondoskodóan, az apáé többnyire hálával meg nem kis büszkeséggel. A gyermek családot kapott. Mindenki tudja, hogy ő a házastársak szerelmének gyümölcse, és minden hívő ember pontosan tudja, hogy az élet, amit itt most a szülőkre bíznak, végső soron Isten ajándéka.
Egyszer egy fiatalember járt nálam, bérmálkozni szeretett volna. Barátnője is volt már, ő se maradjon le, jöhetnének-e együtt a felkészítőre? Merthogy úgy néz ki, megvan a nagy Ő, bérmálkozás után meg szeretné kérni a kezét. Ülünk az asztalnál, egyszer csak bejön a nappaliba egy rendtársam, és azonnal rávágja: László Endre! A fiatalember csodálkozik – dicsértessék a Jézus Krisztus –, eddig még sohasem találkoztak, ő azonban kiköpött az apja. A szeme, az arca, az orra, a hanglejtése, a gesztusai. Még a neve is. Magyarok körében az első fiú általában az apja keresztnevét kapja. Ifjabb László Endre. Le sem tagadhatná.
Sokáig zavart a kőszív képe, ahogy a keresztelői szertartáson olvassuk: „kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek” (Ezekiel 36,26). Micsoda képzavar, mit keresne a keblünkben a kő?! A hússzív elevensége lehet rá a válasz, a kő ugyanis elvan, nagyjából mindegy neki, mi van vele, nem érez, arrébb tesszük, legfeljebb kacsáznak vele egyet a gyerekek a tó színén. Isten azonban a saját Lelkét oltja belénk. Van bennünk valami, ami már nem csak emberi, és éppen ez tesz bennünket igazán emberré, azaz valahogy isteniessé is. Merthogy az Istentől kapott szívünkkel rátájolódhatunk a csodára, az örökkévalóságra, a végtelenre. A Mindenható Lelke pedig bennünk lélegzik.
Horváth Árpád SJ főszerkesztő
