Leírás
Az élet álarcosbálja
Van az évnek egy kifejezetten vidám része, amikor még tél van, de már túl vagyunk karácsony meghitt ünnepén. Régen a vidéki embernek ilyenkor rengeteg ideje volt, hiszen a kinti hidegben és sötétben nem volt munka a földeken, összejártak hát a családok, a barátok, és a kemencék duruzsolása mellett beszélgettek. Ez volt a fonók időszaka, amikor a fiatal lányok együtt kézimunkáztak, a legények pedig jobbára csak incselkedtek velük. Esetleg kártyáztak, vagy jóízű borozgatás mellett énekeltek. A disznótorokat is ekkorra időzítették. Az évnek ezt a szakaszát önfeledten vidám álarcos mulatságokkal zárták le, ami egyúttal a tél búcsúztatását is jelentette.
Álarcokat nemcsak a farsangi mulatságok idején viselünk – bőven mutat meglepő fintorokat a mindennapi életünk is. A legmélyebb keresztény megközelítésben az álarcok mögött és között az adhat okot mégis a vidámkodásra, hogy nagyon jól tudjuk: bár maszkok mögül tekintünk az élet nagy álarcosbáljára, igazi énünk több annál, s legalább annyira valós, mint ami éppen látszik belőlünk. Csak az a kérdés, ki vagyok én, és ki vagy te a mosolyon, a könnyeken, a gesztusokon, a tetteken túl. A valóság csak forma, szín, méret, súly, viszonyulás lenne, vagy esetleg vannak létünknek olyan mélységei, magasságai, összefüggései, amelyekben nem ismerhetjük ki magunkat első pillantásra?
A keresztény ember nem ijed meg a valóság sokszínűségétől, a vidám tekintetek, érdeklődő gesztusok, súlyos vagy bizakodó érzelmek kaválkádjától. A biblikus hagyomány fényében a történelem a kinyilatkoztatás nagy színpada, rajta talál teret az életünk, a hitünk, a remény és a fájdalom, de az áldozat és az önfeledt szeretet is. Alakításunk az élet e hatalmas színpadán zajlik. Isten a szerző, de egyúttal a nagyon érdeklődő néző is. Ha netalán elakadnánk a szerepünkben, hívő emberként magunkon érezhetjük e világ szerzőjének biztató tekintetét. Néha még súg is nekünk. Bármennyire viccesek vagy drámaiak életünk szerepjátékai, mindannyiunban felfedezhető az őszinte vágy, hogy a maszkok egyszer lehulljanak. A sok alakításba bele lehet fáradni, és meghittségre, megérkezettségre, őszinte jelenlétre vágyunk. A színről színre látásnak a reménye még a Szentírásban is megjelenik, Istennel kapcsolatban. A Mindenható ugyanis nemcsak rejtőzködő Isten, hanem újra és újra be is mutatkozik a történelem színpadán, de személyes életünkben is. Egyfolytában hív, hogy találkozzunk. Lehetőleg álarcok nélkül.
Horváth Árpád SJ
