A Loyolai Szent Ignácról szóló, Egyedül, gyalog című könyv szerzője egyik utolsó műveként megírta a másik világhírű jezsuita alapító atya életrajzát is. A Jezsuita Kiadó gondozásában 2023 tavaszán megjelenő kötet részlete olvasható az alábbiakban, Tőzsér Endre piarista fordításában.
Ferenc atya és társai [1551.] december 24-én érkeztek Szingapúrba. Ott tudomásukra jutott, hogy Melakában béke uralkodik. Sokan mentek a kikötőbe, hogy üdvözöljék őket. A jezsuiták kicsiny házában Ferenc atyát Francisco Pérez atya fogadta, aki átadott neki egy maréknyi, két év alatt összegyűlt levelet. Még Pérez atya sem kapta meg a Ferenc atya által küldött leveleket. Utóbbi nagy örömmel olvasta rendtársai írásait. Talált köztük egy latin nyelvű, Ignác atya által aláírt levelet. Ebben kinevezte őt az új indiai jezsuita tartomány provinciálisává. Az új tartomány, immár leválasztva a portugál tartományról, Mozambiktól a Távol-Keletig terjedt. Ignác atya ráruházta legfőbb elöljárói jogkörét, kivéve az ünnepélyes fogadalomtételre bocsátás jogát. De ami Ferencet legjobban meglepte, az maga a levél, amelyet Ignác atya évekig tartó hallgatás után saját kezűleg írt. Nem tudott válaszolni rá, mivel a hajó december 30-án felszedte a horgonyt, és elindult Indiába, de a rákövetkező hetek során újra és újra elolvasta. Január végén érte el Kocsínt, és néhány napra ott maradt.
Sok órát töltött az európai rendtársaknak és az Ignác atyának szánt hosszú levelek megírásával. Az előbbieknek teljes körű tájékoztatást ad Japánról, saját tapasztalatainak gyümölcseként. Nem egy felfedező vagy földrajztudós beszámolója ez, hanem egy misszionáriusé, aki utat tör mások előtt. Úgy tűnik neki, hogy Japán egy szigetekből álló, rendkívül nagy ország. Csak egy nyelve van, és nem nehéz megtanulni. Nyolc-kilenc évvel korábban a portugálok érkeztek oda elsőként.
Japánról adott leírásában mindenekelőtt az emberek büszkeségét és harciasságát emeli ki. Úgy véli, hogy ami a fegyvereket és a lovagiasságot illeti, nincs hozzájuk fogható.
Nagy becsben tartják a fegyvereket, mindig maguknál hordják, még alvás közben is a fejük mellett tartják őket. „Jobban bíznak a fegyverekben, mint bárki más, akit életemben láttam.” Nagyszerű íjászok, és gyalogosan harcolnak. Folyamatos háborúban élnek, és aki a legerősebb, az a legnagyobb úr. Csak egy királyuk van, de másfél évszázada nem engedelmeskednek neki, és emiatt folyamatosak a háborúk közöttük. Rendkívül udvariasak, de az idegenekkel, akiket kevésre becsülnek, nem annyira. Röviden olyan országról van szó, amely mindaddig önmagába zárkózott. Ferenc atya jobban felderítette, mint a portugálok. Tisztában volt azzal, hogy ő az első, aki alaposan bejárta. […]
Ezután a Japánban végzett missziós tevékenységéről számol be. Pál segítségével lefordította japánra a katekizmust, amely a világ teremtéséről, a megtestesülésről és Krisztus életéről szól. Keresztények és nem keresztények egyaránt örömmel hallgatták ezt a tanítást, és úgy érezték, hogy ez az igaz tanítás, mert „különösen értelmes és az észnek igen engedelmes emberek” voltak. Ezt követően a Hiradóban szerzett kedvező tapasztalatait és a japánul jobban tudó Juan Fernández testvér kíséretében Jamagucsiba tett útját ismerteti. Sok olyan nemest és egyszerű embert találtak ezeken a helyeken, akik alig várták, hogy megtudják, mit hirdetnek. Sok napon át prédikáltak az utcákon, s ennek eredményeként a nemesek otthonukba hívták és arra kérték őket, hogy magyarázzák el alaposabban beszédjük tartalmát, ugyanakkor olyan emberekből, különösen gyerekekből sem volt hiány, akik nyíltan kigúnyolták tanításukat, és kövekkel dobálták meg a szegényes kunyhót, ahol laktak. Munkájuk gyümölcse igen kevés volt.
Xavéri Szent Ferenc szobra Melakában, az egykori Miasszonyunk – később Szent Pál – templom maradványai előtt, ahol Ferenc atya rendszeresen prédikált, s ahol halála után rövid ideig maradványait őrizték (Fotó: Lawrence OP / Flickr)
Ezért úgy döntöttek, hogy a kiotói királyi udvarba mennek. Két hónapig gyalogoltak, metsző hideget kellett elviselniük, rablók és harcosok elől kellett kitérniük. A háború romba döntötte a nagy várost, és a királlyal nem beszélhettek. Miután megtudták, hogy népe nem engedelmeskedik neki, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy engedélyt kérjenek a prédikálásra, és visszatértek Jamagucsiba. Fájdalmas tapasztalat volt ez, érezték magányukat és idegenségüket, ami nem ritka a missziós munkában. […]
A nagy kudarc után visszatértek Jamagucsiba. A herceg vagy daimjó, azaz hadúr jóindulatú volt, kolostort adott nekik, engedélyezte, hogy prédikáljanak, és megtérítsék az embereket. A termés figyelemre méltó volt, „igazi keresztények” születtek. Ez azonban a boncok ellenszenvét váltotta ki, akik látták, hogy hazugságaik lelepleződnek. Bungóban, ahová Ferenc atya a herceg meghívására ment, lázadás tört ki. A herceg a fiával együtt menekülni kényszerült. A fiát megölte, ő pedig öngyilkos lett.
Jamagucsi volt Ferenc atya kedvenc városa. Ott sok megtérést értek el. Azt is tervezte, hogy házat épít a Társaságnak, ahol a leendő jezsuiták megtanulják a japánok nyelvét és tanításait, különösen az „igen éles elméjű és értelmes” boncokét. Ezúttal kedvezőbben nyilatkozik a boncokról. Azt mondja, hogy elmélkedéssel töltik az idejüket, „azon gondolkodnak, mi lesz velük, és milyen véget érnek”. Némelyek a dolgok végső értelmét kutatják, nem ismerik el a világ teremtését, de örömmel hallgatják Isten törvényét. Egyikük, egy hallatlanul művelt ember, elhagyta a boncok életét, elutasította tanításukat, megkeresztelkedett, ami nagy örömet szerzett a keresztényeknek.
Ugyanakkor a japán keresztények nagyon szomorúak voltak. Mélységesen szenvedtek, amikor arról prédikáltak nekik, hogy a pokolra jutókon nem lehet segíteni; szüleikre és őseikre gondoltak.
Ferenc atyát is fájdalom töltötte el, amikor azt látta, hogy szeretett barátai „olyan dolgok miatt gyászolnak, amelyekre nincs orvosság”.
Ferenc atya beszámolójából teljesen kiviláglik az a vonzerő, amelyet Kína kezdett gyakorolni rá, „egy mérhetetlenül nagy, békés és háborúktól mentes ország”. A japánoknál élesebb elméjű emberek lakják, mindenben gazdag és roppant népes ország. Ennek fényében elhatározta, hogy 1552-ben útra kel Kínába, hogy elmenjen, és bemutatkozzon annak, akit ő Kína királyának nevez. Olyan vidék ez, ahol terjedhet Krisztus törvénye; és ha az ottaniak befogadnák, az nagy hasznára válna a japán missziónak. Nagyon remélte, hogy út nyílik a Társaság és más szerzetesrendek előtt is. Úgy érezte, nagy testi ereje van, és bízott a kegyelem segítségében, „hogy képes lesz véghez vinni ezt az oly fárasztó kínai utat”. Kivételesen ezzel a mondattal jellemzi magát: „Tele vagyok ősz hajszálakkal, de ami a testi erőt illeti, úgy érzem, sosem voltam még ennyire erőim teljében, mint most.” Már a negyvenes éveiben járt.
Ignác atyának írt levele más hangvételű. 1548 óta nem kapott tőle levelet, de amikor visszatért, maroknyi levél várta, köztük Ignác atyáé, melyet könnyes szemmel olvasott. Ignác nagy szeretetet kifejező sorokkal ajándékozta meg, amit Ferenc atya nem kisebb szeretettel viszonzott:
„Igaz Atyám: Melakában kaptam meg szent szeretettel teljes levelét, most, miután Japánból megérkeztem, és amikor olyannyira vágyott egészségének és életének hírét olvastam, Urunk, Istenünk tudja, nagy vigasztalás töltötte el lelkemet. Levele sok más szava és vigasztalása között olvastam az utolsó szavakat, melyek így szólnak: »Egészen az Öné az, aki Önt soha nem tudja elfelejteni: Ignác.« Ahogyan ezeket könnyes szemmel olvastam, most is könnyes szemmel írom le, emlékezve a régi időkre, arra a nagy szeretetre, amelyet mindig is érzett és érez irántam, és arra is gondolva, hogy Urunk, Istenünk mennyi megpróbáltatásból és veszélyből szabadított ki engem Japánban az Ön szeretetének közbenjárására.”
Japánban szerzett tapasztalatai sok gyengeségét fedeztették fel vele, és úgy érezte: „Igencsak szükségem van valakire, aki nagy gondot fordít rám.” Ezért bevallja, hogy nagy hiányosságai vannak a tartományfőnöki feladatok ellátásában. Volt még egy mondat Ignác levelében, amely megérintette a szívét; ebben azt írja neki, „mennyire vágyik arra, hogy még földi életének vége előtt lásson engem”. Erős érzelmeket váltott ki belőle ez a mondat, mert szavai nagy szeretetről tanúskodtak. Mindig sírt, valahányszor eszébe jutottak, és úgy gondolta, hogy a szent engedelmesség számára semmi sem lehetetlen. Szembeötlő, mekkora vágyakozás élt benne az iránt, hogy még láthassa „igaz atyját” ebben az életben.
A levél további része egyetlen nagy esdeklés: jezsuitákat kell Japán egyetemeire küldeni, olyanokat, akik készek üldöztetést is vállalni. Kipróbált szerzeteseknek kell lenniük, akik képesek elviselni, hogy az emberek folyamatosan, éjjel-nappal keresik őket, akiknek nincs idejük imádkozni és elmélkedni, misézni és zsolozsmázni, akik jól képzettek, nem félnek a hidegtől és a szerény étkezéstől, s tudnak folyamatos és nyilvánvaló halálveszélyben élni. Reálisan vázolja a jövőbeli japán missziót:
„A sok munka miatt ez a vidék nem való öregeknek, de nem nagyon való fiataloknak sem, hacsak nem rendelkeznek nagy tapasztalattal, mert különben ahelyett, hogy mások javát szolgálnák, elvesznek.
Olyan vidék ez, amely minden féle bűnre alkalmas; minden apróságon megbotránkoznak, amit azokban látnak, akik szóvá teszik ezeket a bűnöket.”
Megosztja Ignáccal azt a tervét is, hogy Kínába utazik, melyről magasztaló szavakkal szól. Levelét ezekkel a megindító szavakkal zárja: „A legkisebb fiú és a legnagyobb száműzött.” Mélységesen egyedül érezte magát. Ez abból a levélből is kiderül, amelyet Rodrigues atyának ír majd, azt gondolva, hogy Rodrigues atya elmehetne azokra a távoli vidékekre, még akkor is, ha „olyan messze vannak egymástól”. „Mi lenne, testvérem, Simão mester, ha újra találkozhatnánk Kínában?” […]
Miután megoldotta személyes problémáit, februártól áprilisig azzal töltötte idejét, hogy utasításokat fogalmazott számos jezsuitának, valamint levelet írt Simão Rodrigues atyának és a portugál királynak. A legtöbb utasítást Barzeo atya kapta, szám szerint hetet. Ezekben Ferenc atya pontos cselekvési szabályokat ad neki a ház igazgatására és a kollégium lakóinak kormányzására vonatkozóan, de természetesen nem feledkezik meg a már ismert parancsról: „Mindenekelőtt emlékezzen önmagára!” A tanácsok hátterében Ferenc atya tapasztalata, sokéves munkájának gyümölcse áll. Ő nem az elvont dolgok vagy a szőrszálhasogatás, hanem a konkrétumok embere.
André Reinoso: Xavéri Szent Ferenc Goában prédikál (Fotó: Wikimedia Commons)
Mivel személyesen részt vett több jezsuita kizárásában a Társaságból, felállított egy szabályt:
„Ne sok embert törekedjen felvenni, hanem keveset és jót, mert a Társaságnak ilyenekre van szüksége, hiszen látjuk, hogy a kevés és jó szerzetes többet ér és többet tesz, mint a sok, aki nem az. Sose vegyen fel a Társaságba kis tehetségű, gyenge és munkára alig fogható embereket, mert a Társaságnak nem ilyenekre van szüksége, hanem nagy munkabírású, nagylelkű emberekre.”
A legtisztább ignáci szellem ragyog át ezen a gondolkodáson. Ignác is úgy gondolta ekkortájt, hogy túl engedékeny volt a jelöltek felvételében. Mindketten önmagukat ábrázolják ebben a követelményben: „Nagy munkabírású… nagylelkű.”
A harmadik utasítás az alázatról szól, az alázat megőrzéséről és az alázatban való növekedésről. Ez refrénként Ferenc atya saját lelki és apostoli életében is gyakran visszatér. Lelkébe sulykolta, hogy amit tesz, azt mindig vonatkoztassa el saját személyétől, és a sikert egyedül Istennek tulajdonítsa: „Amit prédikálok, az egyáltalán nem az enyém, hanem Isten bőkezűségéből kaptam. Szeretettel és félelemmel kell felhasználnom ezt a kegyelmet, mint aki szigorú elszámolással tartozik Urunknak, Istenünknek.” Imádkoznia kell Istenhez, hogy észrevegye az önmagából fakadó akadályokat. „Felismerni önmagunkban”, egy másik ignáci mondás, melyet Ferenc atya jól megtanult. Kitartani az alázat belső gyakorlásában és hibáink beismerésében: „Ebből származik minden gyümölcs.”
Végeznie kell az alázatosságnak ezeket a gyakorlatait, hisz olyan sokat köszönhet Ignác atyának. Több ezer kilométerre Rómától, ahol még élt Ignác atya, szelleme ezekben a szabályokban elevenedik meg.
A negyedik utasítás a viselkedésmódra vonatkozik, amely szilárdan az alázatosság gyakorlásán alapul. Ennek az alázatnak szükség szerint visszafogottságban vagy szigorban kell megnyilvánulnia a közösség tagjaival való bánásmódban. Mindenesetre határozottan meg kell büntetnie a tiszteletlenséggel párosuló engedetlenséget. Alacsonyrendű és egyszerű megbízásokat kell adni azoknak, akik többnek gondolják magukat, mint amilyenek valójában. Tanácsokat ad neki a Társaságba való felvételről és a fogadalomtételről is, és figyelmezteti arra a kötelezettségre, hogy mindenről, amit tesznek, tájékoztassa Ignác atyát, valamint Rodrigues atyát, aki Coimbrában van, és őt magát. Ez azoknak a kötelessége, akik szétszóródva élnek a világban, és felelősek másokért. Óvatosnak kell lennie az emberekkel való beszélgetésben, mert eltérő szándékkal jönnek: egyesek lelki, mások e világi dolgokban kívánnak előrehaladni, sőt néha úgy járulnak szentgyónáshoz, hogy többet beszélnek e világi, mint lelki szükségleteikről.
Az ötödik utasításban arra vonatkozó tanácsokat ad Barzeo atyának, hogy miként bánjon a nőkkel, és hogyan kezelje a férj és feleség közötti viszálykodás eseteit. „Ne higgyen el mindent, amit mondanak, akár a férj, akár a feleség, hallgassa meg mindkettőjüket!”
Senkit sem szabad haraggal megdorgálni. Igyekezzen jól kijönni a szerzetesekkel és a papokkal, kerülje a viszályokat, és hallgasson, amikor a jezsuitákat támadják, akkor is, ha semmilyen hibát sem követtek el. […]
Április 24-én még mindig Kocsínban volt, mert onnan küldött utasítást Antonio de Heredia atyának: „Amennyire csak tudja, próbálja mindenkinél elérni, hogy megszeresse Önt.” „Amikor ezekkel az emberekkel beszélget, ne legyen távolságtartó, ne mutatkozzon olyannak, mint aki tekintéllyel lép fel velük szemben, és olyannak, mint akitől ők függnek.” „Az emberek előtti tekintély Isten ajándéka, és ő olyan embereknek adja, akiknek megvannak az erényei ahhoz, hogy rájuk bízza tekintélyét és hitelét a nép előtt.” Nem ilyen volt-e Ferenc atya, akit – ahol csak megfordult – szent atyának neveztek?
„Ne tegye azt, amit sokan tesznek: azt keresik, ami mesterkélt, és ami tetszik az embereknek, hogy elfogadják őket; mert ezek nem Isten megdicsőítésére és a lelkek iránti buzgóságra törekszenek, hanem arra, hogy az emberek jól érezzék magukat velük. Igen veszélyes ez a viselkedés, mivel bizonyos hiúsággal jár együtt: hogy nevünk legyen az emberek körében, és elismerjenek bennünket.”
A 2023 márciusában megjelenő kötet borítóján szereplő festmény Alejandro Labajos kortárs spanyol jezsuita lelkivezető és művész alkotása
Ferenc atya megvesztegethetetlenül Isten dicsőségét kereste, és nem engedett az önteltség kísértésének.
Még mindig erősnek érezte magát, ahogy ez a már idézett, ritka, portrészerű kijelentése elárulja: „Tele vagyok ősz hajszálakkal, de ami a testi erőt illeti, úgy érzem, sosem voltam még ennyire erőim teljében, mint most.” Ekkor negyvenhét éves volt.
Mindazt, amit elmondtunk, Ferenc atya misszionáriusi végrendeletének tekinthetjük, aki már belekezdett egy óriási vállalkozásba, és akire bizonytalan, veszélyekkel teli jövő várt. Kína és Japán is olyan ország volt, amely teljesen elzárkózott Európától. A portugálok mindkettő partjainál horgonyt vetettek, de pusztán kereskedelmi céllal. Ferenc atya nem kevesebbről álmodott, mint hogy találkozik a királlyal – így nevezte őt –, és kínaiak millióit evangelizálja. Istenbe vetett bizalma határtalan volt.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2022. december – 2023. január
940 Ft