Leírás
A kis parkon átvágva örömmel pillantok fel a város felett felnyíló égre. Az alkonyi fények elragadók. Egyetlen leszállni készülő utasszállító zavarja csak meg a látványt. Szinte súrolni látszik a házakat. Csak nem repül alacsonyabban a szokásosnál?! Már nem gyönyörködöm, gondolataim kergetik egymást. Aggódnak-e vajon a gép utasai, akik már értesülhettek róla, hogy az elmúlt éjszaka is eltűnt egy repülőgép? Hogy ismét bomba robbanhatott? Vajon jobban szorítják-e ülésük karfáját, mondanak-e fohászokat, csevegésükbe belevegyül-e az erőltetett vidámság fals hangja? Félelmeink többnyire élni segítenek bennünket, hiszen számtalan rossztól óvnak meg nap mint nap. Fegyverként alkalmazva azonban pusztítóvá válnak. Melyikünk ne lenne kiszolgáltatott a félelemnek? Nem annyira abban különbözünk egymástól, hogy egyesek félősebbek másoknál, hanem inkább abban, hogy melyikünk hogyan reagál. Elkerüléssel? Tagadással? Erőt fitogtatva? Ezerszer átgondolva minden lépést? Vakmerő nemtörődömséggel előre menekülve? – S nem kevésbé figyelemre méltó családjaink, közösségeink, társadalmunk kiszolgáltatottsága sem. Milyen ragályos a félelem, milyen könnyen sodorjuk egymást is bénult semmittevésbe vagy pánikszerű tevékenységbe! Egyre jobban ismerjük azt a titokzatos, de annál kérlelhetetlenebb jelenséget is, amikor a bűnbakképzés oldja a társadalmakban korszakonként megnövő ideges feszültséget, agressziót, a kontrollvesztés elviselhetetlen érzését. Egy-egy szerencsétlen esemény máris ürüggyé válik, s fellobbantja a gyűlöletet egy idegen népcsoport ellen. A gyűlölet a félelem ikertestvére. Akik megtalálják a módját, hogy egy bűnbakot okolhassanak és szóban vagy tettben elbánhassanak vele, máris ismét egységesnek, erősnek érezhetik magukat. Szorongásaikat, félelmeiket „elvitte” a bűnbak – még ha csak látszólag és átmenetileg is. Megdöbbentő Ernest Becker nagy sikerű könyve, az 1974-ben megjelent és Pulitzer díjat kapott A halál tagadása című írás is, amely azt mutatja be, hogy az emberi kultúra meghatározó jelenségei mögött hogyan ismerhető fel… nem pusztán a haláltól való félelem, hanem a legjellemzőbb emberi reakció: a halál tagadása. Ártatlannak látszó függőségek, emberfeletti teljesítmények, nagy ideák egyformán alkalmasak arra, hogy ideig-óráig megóvjanak a legnagyobb félelemtől, a szembesüléstől: életünknek egyszer vége szakad. Világunk olyan irányba halad, hogy aligha térhetünk ki a félelmeinkre apelláló üzenetek elől. Ne legyenek illúzióink. Megtalálnak minket és hatnak ránk. Előcsalogatják múltbeli félelmeinket és hatalmassá növelik a jövőre vonatkozókat. E környezetünkre nemigen lehetünk hatással. Arra azonban igen, hogy félelmeinket, sőt az élettel járó alapvető félelmet elnyomjuk-e napi tennivalóinkkal, apró-cseprő problémák megoldásával, holnapunk tervezgetésével. Vagy éppen ellenkezőleg, engedjük, hogy megszólítson az a másik hang is: „a szeretetben nincs félelem, sőt a szeretet teljessége kiveti a félelmet”. Félelmeink ragadós hálójából igenis van kiút, sőt a kiút életünk legtermékenyebb tájaira vezethet bennünket. Csak ne gondoljuk, hogy megúszhatjuk a félelmeinkkel való találkozás nélkül. Engedjük inkább, hogy biztasson a hang: „ne félj, veled vagyok”! Akkor minden megtett lépés után bátran tehetjük fel magunknak a kérdést, sőt talán tapintatosan egymásnak is: „ugye megérte”?
Lukács János SJ
főszerkesztő
