A lelkivezetés gyakorlata

William A. Barry és William J. Connolly jezsuita szerzetesek A lelkivezetés gyakorlata című útmutatóját (Lukács János SJ fordítása; Jezsuita könyvek/ Lelkiség) természetesen nem a lelkivezető, hanem a tanár szemével olvastam, és sokat okultam. A valósággal szembesít, amely persze egy hivatására készülő vagy annak tudatában lévő, az embereket Isten felé vezérlő szerzetes számára más feladatokat jelent, mint egy nevelésnek is elkötelezett tanárnak, ez azonban nem jelenti azt, hogy a kétféle tevékenység nem érintkezik egymással. Kivált napjainkban, amikor a tanárnak sokszor szülői kötelmeket is el kell látnia. A lelkivezetés természetesen magasabb cél felé vezet, mint a nevelőé, sok vonatkozásuk azonban hasonló. Nagyon fontos például, hogy a vezetett és a nevelt személyisége nyitott és elfogadó legyen, s ha mégsem az, megfelelő, tapintatos ráhatással ilyenné kell formálni. A könyv két szerzője a következőképp határozza meg az eredményes lelkivezető felkészültségének egyik összetevőjét:

„Aki tehát másokat lelkileg segíteni kíván, annak nem pusztán magának kell lelki személynek lennie, aki jól bánik spirituális tapasztalataival, hanem elégséges pszichológiai ismeretekkel is rendelkeznie kell (anélkül azonban, hogy abba a hibába esnék, hogy pszichoterápiás segítséget akarjon nyújtani, attól a tévedéstől vezetve, hogy pszichológiai tudását ehhez elégségesnek gondolja).”

Számomra a zárójeles megjegyzés fontos útmutatás: ismerek pszichológusokat, akik sokszor csődöt mondanak, mert a hétköznapokban szerzett tapasztalataikat a tankönyvekből tanultaknak alárendelik. „Lelkivezetővé válni egész életre szóló folyamat.” Ez a megállapítás a hivatását komolyan vevő tanárra, nevelőre is érvényes: tanítva magunk is tanulunk, olyan tapasztalatokkal gazdagodunk, amelyek egyre eredményesebbé teszik tevékenységünket. Mindez nem jelenti a pszichiáterek és pszichológusok felismeréseiből adódó tapasztalatok lebecsülését. „Minden személyes kapcsolat kialakulása titokzatos folyamat, tehát aki arra adja a fejét, hogy segít másoknak személyes kapcsolatok kialakításában, az alázatosan és tisztelettel közelítsen feladatához, inkább egy társ lelkületével, semmint olyasvalakiként, aki töri előttünk az utat” – olvassuk a figyelmeztetést, melynek hasznos voltát mindenki igazolhatja, aki másokkal foglalkozik, s nem vezényelni, hanem megnyitni akarja őket. Rossz eredményre jutunk, ha azt a benyomást keltjük, hogy a tudás csalhatatlan letéteményesei vagyunk, elég egyetlen apró tévedés, és máris nagy csalódást okozhatunk.

Manapság, amikor el akarják készíteni a pedagógusok etikai kódexét, érdemes fontolóra venni a lelkivezetőknek szánt figyelmeztetést: „A lelkivezetés természetéből következően a lelkivezetőknek igyekezniük kell elkerülni minden modorosságot és olyan öltözködést, irodai berendezést, amely azt sugallhatja, hogy tudják az utat, a válaszoknak birtokában vannak (…).” A modern pedagógia is emberközelséget sugall méltóságos távolságtartás helyett. A mai világ tapasztalataiból leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy minden változik, ezért is van hangsúlyos jelentősége azoknak az erényeknek, amelyek képviselete és megvalósítása egyensúlyosabbá és igazságosabbá teheti létünket, s amelyek szomorú hiánya gyűlölködővé és önzővé tesz bennünket.

Rendkívül fontos a kapcsolatteremtés képessége. Egy 1972-es felmérés a lelkipásztorok és a papság „pszichológiai növekedésének” hiányait elemzi, a leírtak azonban minden pedagógus és nevelő számára is figyelmeztetőek lehetnek: „A legfontosabb terület, ahol a személyes fejlődésükben elmaradt papok pszichológiai növekedésének hiánya megmutatkozik: az a másokkal való kapcsolatuk. E kapcsolatok általában távolságtartók, nagy fokban merevek, és gyakran sem a pap, sem a másik személy számára nem jelentenek örömöt (…), kevés közeli barátjuk van (…). A személyes fejlődésükben elmaradt papok gyakran mutatkoznak passzívnak, túlzottan alkalmazkodónak és inkább a papi szerepükben, mint saját személyiségük révén találják meg identitásukat (…). Nem bíznak magukban, értéktelennek érzik magukat, és ritkán fejtik ki képességeik teljességét (…). A férfiak e csoportjában meglepően általános jelenség, hogy mély személyes hitüket kevésbé tudják kifejezni.” Ki ne ismerne kiégett, hivatásában csalódott tanárt? Az illetékeseknek komoly kihívást jelenthet, miképp orvosolhatják ezt az egyre általánosabbnak mondható jelenséget. Ahogy a papok, talán a tanárok esetében is már az alapoknál kellene változtatni, valamiképp megéreztetve a hivatás, az emberekkel – akár diákokkal, gyerekekkel – való foglalkozás örömszerző szépségét.

Korunkat az intézmények és a bennük való hit megrendülése is jellemzi. „Az általuk hangoztatott állítások hálója felszakad, és mind többen érzik úgy, hogy kaotikus és egyre értelmetlenebb világban lebegnek. Szeretnének valamiképpen értelmet adni életüknek, vagy legalább enyhíteni fájdalmukat.” Akár általánosnak is nevezhetjük e jelenséget, melynek gyökerei sokszor a családi közösség bomlásáig nyúlnak vissza. A szerzők szerint az eredményes lelkivezető állandó figyelemmel kíséri és segíti vezetettje fejlődését. Hasonló a feladata a tanárnak is. A pályaelhagyások és a kiábrándulás egyik oka, hogy épp e kapcsolat megteremtésére és fenntartására nem jut elég idő. Sokan panaszolják, hogy az adminisztráció megnövekedett terhei miatt nem jut elég idejük a tanítványaikkal való kapcsolattartásra, nehezen tudnak megfelelni a jó és eredményes nevelők iránt támasztott várakozásnak. Jó tanár volt-e a remekül felkészült, kemény követelményeket támasztó Novák Antal, Kosztolányi Aranysárkányának tragikus főhőse? Ez a kérdés egy tudományos konferencián is felvetődött. Talán az a helyes válasz: jó tanár volt, de rossz nevelő, és ez okozta tragédiáját. A tanárnak mindkét vonatkozásban jónak kellene lennie, csak így érhet el eredményt, mely a társadalomnak is hasznára van.

Bár nem érzem magam feljogosítva arra, hogy véleményt mondjak a lelkipásztorok és lelkivezetők itt felsorolt negatívumairól, azt azért elmondhatom, hogy szerintem merőben különbözhetnek egy szerzetesi közösségben szerzett tapasztalatok azoktól, amelyeket egy magányos, gyakran négy filiáját ellátó pap tevékenységéből szűrhetünk le. Izgalmas tanulmány tárgya lehetne a papok magánya. Ezzel persze a jezsuita közösségben született tanulságos elemzés nem foglalkozhat.

(Rónay László, in Vigilia, 81.évf. 4.sz. 312–313.)

William A. Barry 1950-ben lépett a jezsuita rendbe. Filozófiai tanulmányait Németországban, teológiai tanulmányait pedig az Egyesült Államokban végezte, majd pedig a Michigani Egyetemen doktorált klinikai pszichológiából.

Dolgozott egyetemi tanárként, valamint jezsuita novíciusmester helyetteseként is. 1991 és 1997 között a New England-i provincia tartományfőnöke volt. Manapság személyesen kísért lelkigyakorlatokat vezet.

Több mint tizenöt könyv szerzője; világos, jól érthető stílusban ír a legösszetettebb lelkiségi témákról is. A Szent Ignác-i lelkiség egyik legjobb kortárs szakértője.

William J. Connolly (1925–2013) amerikai jezsuita szerzetes, lelkivezető, lelkiségi író. Többek közt az ő nevéhez fűződik a Center for Religious Development (Központ a vallási fejlődésért) 1971-es megalapítása a massachusettsbeli Cambridge-ben. Ez volt az egyik első olyan intézmény, mely egyéves szakirányú lelkivezetői képzéseket szervezett.