Leírás
Milyen lenne a világunk, ha gyengeségeinket nem kellene takargatnunk? Ha fésületlen ábrázatunk is megjelenne a netre feltett képeken, ha bemutatkozáskor rögtön a sikertelenségeinket is megemlítenénk? Ha önéletrajzunkban pontokba szednénk a gyarlóságainkat is? Máris felszabadultabban keresnénk személyes kapcsolatot a virtuális után, ritkulnának a puszta udvariasságból vállalt beszélgetések, és nagyobb önbizalommal kezdhetnénk új munkahelyünkön, hisz tudnánk, hogy ismernek, és pontosan miránk vártak. S hogy a világ miért nem ilyen? Mert szinte testünkbe íródtak a szégyen pillanatai, amikor szegénységünk, tehetségtelenségünk, fizikai vagy erkölcsi gyengeségünk, vagy egyszerű ügyetlenségünk mások szeme elé tárult. Ki akarná újra átélni a szorongást, levegő után kapkodást, hideg verejtéket? Gyengének lenni nem jó, de valahogy még elviselhető. A szégyennel járó magány, elszigeteltség, elutasítottság viszont falakat emel, elapasztja a maradék erőket is, és a legritkábban tűnik elviselhetőnek.
De mivé lenne az evangélium, ha szövegében eltakarnánk az emberi gyengeségek nyomait? Ha szóba sem kerülnének betegségek és megszállottságok, tudatlanságok és kicsinyeskedések? Ha kimaradna az apostolok tétovasága, gyerekes vetélkedése, önközpontú aggodalmaskodása, Tamás kételkedése? Ha Péter nem groteszk bizonytalankodásai és tagadása nyomán válna azzá a kősziklává, amelyre az egyház épül? Ha Pál minduntalan a farizeusi tanulmányaival hozakodna elő, s nem „elvetéltként” mutatkozna be, mint a korintusiaknak írt levelében? Ha Jézus történetéből hiányozna erőtlensége és csupaszsága, egész szenvedéstörténete?
Az evangélium világa nem az a világ, amit mi tartanánk ideálisnak. A mi legjobb világunkban nincs gyengeség, vagy ha mégis, akkor hát vagy üldözzük, vagy hallgatunk róla. Ha pedig nincs gyengeség, akkor – gondoljuk – nem lesz szégyen sem. A magunk képére formált világ ezért bűvöl el olyan könnyen. De ugyanezért válik elviselhetetlenné és hamissá is: a gyengeség nélküli világ nem az ember világa, hanem embertelen világ. És ezért támad olthatatlan szomjunk az evangéliumra. Jézus Krisztus személyében és evangéliumában talán nem is a misztérium mélysége vagy az erkölcsi nagyság a legcsodálatosabb, még csak nem is a gyógyítások és más csodák, hanem az a gyengéd és mégis hatásos mód, ahogyan túlvezet a kudarcon, a szégyenen, a magunk alkotta világ összeomlásán. Az örömhír az, hogy a megsemmisülésen túl kezdődik a valódi élet: az igazság, a béke és a szabadság országa, Isten országa. Elrontott ugrásaink után ugyanis Isten Irgalmassága fog fel puhán és minden felesleges kapálózásunkat lecsillapító, hatalmas erővel.
Húsvéti számunk az erőtlenségben, kudarcban, halálban fakadó, és azon túl felvirágzó erőt és életet kutatja. Miben különbözik a gyengeség beköszönte előtti erő attól a másiktól, ami majd „az erőtlenségben nyilvánuljon meg”? (2Kor 12,9) Hogyan íródik bele életünkbe a kétféle erő kibontakozása? Mi vár a szégyenen túl, ha Isten országa vár? Hogyan tanítja tekintetünket a Kereszt és a Feltámadott szemlélése? És milyen lehet, amikor „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem?”
Lukács János SJ
