Leírás
„A három év alatt nem sokat ártottam a filozófiának, mert sehogyse ment ez nekem. Észrevette ezt Mócsy atya, aki éppen kozmológiát tanított. Látva letörtségemet, elkezdett velem külön is foglalkozni. Magyarázgatta: »Maga…, hát maga azt gondolja, hogy parádéslovak kellenek a Társaságnak? Nem, marhák meg ökrök kellenek, hogy amit a parádéslovak elrontanak, azt az ökrök kihúzzák…, kellenek az ilyen trógerek, akik húznak!« Igen, óriási segítség volt nekem Mócsy atya” – fiatalkori önértékelési krízisére emlékszik így Pálos Antal, a legendás hírű, kifogyhatatlan humorú jezsuita, aki egyébként idén lett volna 100 éves. Lapunk az ő főszerkesztői működése idején érte el – a második világháború utáni években – a 200 ezres példányszámot. A Sziv újság és a rend betiltása után pedig ő volt az, aki Karcsi bácsi álnéven összefogta, erkölcsileg és lelkileg erősítette a jobbára gyárakban vagy sekrestyékben dolgozó rendtagokat. Vajon miért jelentettek számára „óriási segítséget” Mócsy Imre szavai? Talán ugyanazért, amiért a másik rendtársától, Tüll Alajostól hallott hasonló biztatást is élete végéig őrizte emlékezetében: „Tudja, testvér, maga olyan dugó lesz. Ha valahol a Rendben egy lyuk támad, magát majd oda szépen bedugják.” És talán ugyanezzel a tréfásan komoly, de már saját érlelésű identitástudattal találkozhattak azok is, akik élete utolsó éveiben a kisebbfajta zarándokhellyé vált piliscsabai szobácskájában felkeresték Pálos atyát. Az asztalon fekvő zsolozsmás könyve borítóján egy szamár képe díszelgett. „Ez itt én vagyok, hogy el ne bízzam magam” – válaszolgatta a tekintetekben megbúvó kérdésre, mintegy bemutatkozásképpen.
A karácsonyi dupla számunk írásain végigfutó közös szál: az ember értéke, értékesség-tudatunk. Korunk embere erős alapokra találhat, akár az iskoláskorban hallott szophoklészi mondatot idézi fel: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb”, akár az Emberi Jogok Nyilatkozatához nyúl. S akkor még fel sem lapoztuk a Bibliát: „Mi az ember. kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál…” és főleg: „Az Ige testté lett” (sic!). Az alapok világosak és erősek. Inkább a gyakorlati következmények kérdésesek. Nem pusztán a személyes léptékünknél hatalmasabb, világméretű társadalmi, természeti, gazdasági és politikai folyamatok – fokozatosan erjedők vagy földindulásszerűen lecsapók – vakok az ember értékére. Hanem saját magunk is. A vakság ránk borul saját felelősségi körünkön belül is! Tudjuk, hogy a másik értékes, de nem vesszük észre, hisszük, hogy magunk is értékesek vagyunk, de nem hisszük el. S marad az alacsony önértékelésből fakadó szélmalomharcok szürke reménytelensége, vagy az öntudatlan bizonyításvágy rideg, rejtve pusztító és egyre nehezebben igazolható teljesítménykényszere. Megváltásra váró önmagunk jól ismert vonásai.
December 8-án nyitja meg Ferenc pápa az irgalmasság szentévét. A „szentév” nem pusztán egy kiemelt témát jelent a jövő évre, amely köré érdemes programokat szervezni, hanem jubileumi évet, amit a katolikus egyház rendesen 25 évente tart meg Jézus születése kereknek tekinthető évfordulóin, különleges liturgikus ünnepléssel, sokmillió Rómába induló zarándokkal. A rendkívüli szentév most egy irgalmasságra kiszomjazott világot hív az irgalom forrásához. Hogy mi is a teendő? A szentév mottója aligha kovácsolhatná szorosabb egységbe a kreatív tevékenységet és az álmélkodó elfogadást: „Irgalmasok, akár az Atya.” Tevékenység? Engedni megérinteni sebzettségünket? Hogy egyik is, másik is miként segít majd egyszerűen és szépen értékes életet élnünk talán már valóban világháborút élő korunkban, ez lesz az év tétje számunkra.
Lukács János SJ
