A SZÍV – 2015. november

A lélek zenéje - a zene lelke

Leírás

„Ebben valami egy kicsit fals lett” – kommentálta beszélgetőtársam a saját beszámolóját, miután összefoglalta az elmúlt hetek eseményeit. Pedig világosan, logikusan fogalmazott, könnyű volt figyelni rá. Ő mégsem volt elégedett. Mint amikor hangszeren játszik el valaki egy darabot, s az utolsó hangok elnémultával tanácstalanul pillant fel hallgatójára: „ez nem volt az igazi… de miért is nem?”

Titokzatos, névtelen, de annál pontosabb lelki érzékünk jelez, amikor összhangot észlelünk, amikor együtt rezdülünk környezetünkkel vagy egymással, vagy amikor igaz és szép, amit kifejezünk vagy befogadunk. És mi nevelné jobban ezt az érzékünket, mint zenét hallgatni vagy zenélni, hangok révén megformálni disszonanciát vagy harmóniát, indulatokat vagy szépséget? A hangszer és az ének teremtő erőket szabadít fel, miközben megtanít mélyen tisztelni a fizikai és szellemi világ fizikai és szellemi adottságait, korlátait és lehetőségeit. Nem csoda, hogy oly gyakran veszünk kölcsön zenei kifejezéseket, hogy szóvá tegyük életünk legbecsesebb kérdéseit. „Megvan a kotta, amelyből játszanom kell. Most már a kulcsot keresem… hogy milyen hangnemben fog szépen szólni” – foglalta össze egy ismerős az életében bekövetkezett nem kis változást. Akár a családokkal kapcsolatos egyházi útkeresés, a most végződött szinódus jelmondata is lehetett volna!

Novemberi számunk a zene világába hívogat. Zenehallgatási szokásunk, ízlésünk, hallásunk különböző, de közös az európai és magyar kultúra, amelynek ámulatot keltő gazdagsága újra és újra elvarázsolhat bennünket. És nem is pusztán befogadóként, hiszen e rendkívüli világ jellegzetessége, hogy itt lelkiség, kultúra és önismeret – a lapunk figyelmének középpontjában álló három terület – elválaszthatatlan. Zenei kultúránk egyfajta szelíd, inspiráló, magától értetődő közös spiritualitásként biztat valóságos vagy képletes hangszerünk megtalálására. És nemcsak az alkotás, önkifejezés eszközéről, páratlan önismereti lehetőségről van itt szó, hanem a láthatón túli világ közel engedéséről is. A Szent Ignácnak tulajdonított megjegyzés szerint: „Szívemben zenét érzékelek, de hang nélkül, összhangot hallok, de dallam nélkül; mégis oly kellemesnek érzem azt, hogy semmi sem hasonlítható hozzá a világon.”

E számunk lapozgatása közben nem lesz tilos rákeresni az interneten egyegy zeneszerzőre, előadóművészre vagy Chopin noktürnre. Lehetőségeink gazdagabbak, mint korábban bármikor.

Lukács János SJ

Bővebben

Tartalom

aHónapImája

Hiba György SJ: Ima

Beköszöntő

Lukács János SJ: Hangoljunk

aLapgondolat

Sághy Marianne: Egység, fenség, közösség
Bubnó Tamás: A lélek zenéje – a zene lelke
Csobó Péter György: A zene és az érzelmek
Marton Árpád: Keletről érkezik a világosság
Novák Zsüliet: Mellékhatások nélkül
Marton Árpád: A lélek nem hal meg
Radóczy Jusztina: Lelki vérszegénység ellen
Dyekiss Virág: „Ha nem tudnék énekelni, mi lenne velem?”
Szilvay Gergő: Akinek van nótája

Küldetés

Nevelős Gábor SJ: Egyházi menedékjog

VilágEgyház

Szádeczky-Kardoss Géza: Barokk zene az őserdőben
Mihályi Anikó: Itthon és otthon
Jánosi Dalma: A zene számomra kegyelem

FotóGaléria

Zanati Zsófia: Fények C-dúrban

SzentÍrás

Nemeshegyi Péter SJ: Zene a Bibliában

AnyaApaGyerekek

Kemenes Tamás: Tanúságot tenni a szeretetről

SzépÍrás

Toldi Éva: Költő a franciák és a Nyugat mérlegén

SzínTér

Marton Árpád: Zenekegyelem
Paksa Balázs: Lélekhúrok nagyvásznon
Hojdák Annamária: Aranyba foglalt zene


Bővebben

Kapcsolódó termékek