Leírás
Édesanyám egyszer sírva jött haza a piacról. Valaki mellette összeesett, elkékült az arca, rángatózni kezdett. Egész tömeg sereglett köré hirtelen, próbáltak valahogy segíteni rajta, hívták a mentőket, de az a valaki, aki néhány pillanattal korábban édesanyám mellett állott, vásárolt, beszélt is talán hozzá, néhány másodperc múlva halott volt. Anyu nem ismerte, sohasem találkoztak korábban, a nevét sem tudta, mégis zokogva jött haza a piacról, alig tudtuk lecsillapítani. Mit is mondhat ilyenkor az ember?!
Talán az fájhat a legjobban, ha nem tudunk segíteni. Nem a saját balsorsunk miatt aggódunk a legjobban, hanem azok miatt, akiket szeretünk, akiket a sors ránk bízott, és akiken képtelenek vagyunk segíteni. Hány szülő és nagyszülő emészti magát gyermeke vagy unokája sikertelenségén! Attól nagyobb balsorsot pedig talán el sem lehet képzelni, mint amikor egy anya vagy apa a saját gyermekét látja tönkremenni, nem tud segíteni a betegségén, esetleg ott kell állnia a koporsójánál. Ilyenkor sírva fakadunk, tehetetlenségükben meglett, felnőtt férfiak és nők is könnyekre fakadnak.
Valahol nagyon mélyen belénk van kódolva, a Jóisten így álmodta meg és hívta életre az embert, hogy sorsunkat csak akkor érezhetjük valóban a helyén, ha mások szolgálatában, segítésében, felemelésében teljesedhetünk ki. Ahogy a madárvilágban megfigyelhetjük, hogy például egy fecske milyen állhatatosan táplálja fiókáit, kontinenseket repül át, hogy aztán az ereszünk alatt a lehető legjobb fészket biztosítsa számukra, az ember is lénye mélyén mások boldogságában érezheti igazán teljesnek az életét. Arra vágyik a szívünk, hogy ne csak fontosak legyünk, hanem nélkülözhetetlenek is, hogy megtaláljuk azt az életformát és teendőinknek azt a felállását, hogy a legjobban mások boldogságáért dolgozhassunk. Áldottnak mondhatja magát az az ember, akinek megadatik mások boldogságának az öröme.
Horváth Árpád SJ
főszerkesztő
