Leírás
Az októberi szüret után nagyapám kivette a Fiat 750-es kisautó anyósülését, hogy a helyére beférjen jó sok palack, benne musttal. Legalább két karkosárnyi gondosan válogatott szőlőfürtöt is a Fityóba helyezett, ahogy ezeket a bogárhátú kisautókat felénk nevezték. Bármennyire is viccesen kicsiny volt ez a járgány, a hátsó ülésen valahogy azért még nekem is jutott hely. Így indultunk el nagymamámmal a vendégjáró körútra. Az volt ugyanis a szokás, hogy szüret után minden hozzátartozónkhoz külön elment, akik valamilyen oknál fogva nem jutottak el erre a nagy családi eseményre. Pontosan lehetett tudni, hogy nálunk mindig október második szombatján van a szüret, és mindenkit vártunk, aki fontos volt a család számára. Mi, gyerekek, unokák természetesen mind megjelentünk, de meghívott volt a huszonnyolc keresztgyermek is, akiket nagyszüleink ötvennégy éves házasságuk során szereztek, és a barátok, szomszédok is, mindenki, akire a családban számítani lehetett.
Nagymama nem jelentette be előre, hogy megyünk. Ez akkoriban nem volt szokás, az embereknek mifelénk nem is volt határidőnaplójuk. A városi rokonoknál egyszerűen leparkoltunk a ház előtt, és becsengettünk. Szinte mindig volt otthon valaki. A környező kistelepüléseken pedig mindjárt be is hajtottunk az udvarra, ha nyitva volt a kapu. És általában nyitva volt, csak estére csukták be, ami már annak a jele volt, hogy nyugovóra tért a család, s már nem illik váratlanul zavarni a házlakókat. A vendégeket egyébként mindig szívesen fogadták, a találkozásokat áldásnak tekintették. Több haszna is volt annak, ha váratlanul betért egy kedves látogató. Például ilyenkor a vendéglátónál leállt a munka, ami eléggé jólesett a keményen dolgozó vidéki embereknek. Egy jó fél óra szüneten nem áll vagy bukik semmi, sőt! Tovább pedig nem illett maradni, és ezt mindenki jól tudta, ha váratlanul toppant be egy családhoz. Ez a félórányi-negyvenpercnyi vendégségidő éppen arra volt elég, hogy megfőjön a kávé, egy kis sütemény került az asztalra, aztán a fontos információcserék: melyik unoka éppen mit tanul, hogyan megy neki, eljegyzések, házasságok, ki került áldott állapotba, és persze szó esett az idősekről is. Ami feltűnő most nekem: nem emlékszem, hogy az emberek akkoriban panaszkodtak volna. A mi családunkban legalábbis nem volt jellemző. És aztán hamarosan indultunk is tovább. A vendéglátók biztosították a nagymamámat, hogy a legközelebbi szüreten már biztosan ott lesznek, és persze addig is látjuk egymást. Most rajtuk volt a sor, hogy vendégségbe jöjjenek hozzánk. És jöttek is néhány héten belül a nagyszüleimhez.
Vendégségbe menni és vendéget fogadni a családi élet méltóságához tartozott. Például a fiatal házasoknak vasárnaponként illett meglátogatniuk a szüleiket, és ha nem mentek, annak komoly oka volt, amit előre bejelentettek. Ha vendég érkezett, mindjárt egy kissé ünnep kerekedett a házban, akkor is, ha hétköznap toppant be valaki, és akkor is, ha váratlanul. Az asszonyok vasárnapra és ünnepekre mindig készítettek kalácsot, amelyen mifelénk süteményeket is értettek. Minden édes igazából kalács volt az alföldi ember számára. Ezekből az ínyencségekből mindig volt egy kis maradék a hűvös kamrában, ha vendégek néznének a házra… Őszinte volt az érdeklődés minden családi fejlemény iránt, és mindenki jóízűen dicsekedett azzal, éppen milyen áldás érte a családot. Az ilyen családi látogatásokon mindenki mindenkit megpuszilt. Ha valaki nagyon fontos volt, ha valakinek nagyon örültek, azt kifejezhették azzal is, hogy megölelték egymást, és jól meglapizták egymás hátát. Férfiaknak illett koccintaniuk az egészségre – akkoriban még nem volt teljesen zéró tolerancia az autóvezetők alkoholfogyasztására. Mondjuk a Fiat 750-esek, a különböző Zastavák és Lada gépjárművek nem is nagyon száguldoztak 100 km/h-nál többel. És amikor megvolt a látogatás, a nagyival újra beültünk a kis bogárhátúba. Miután elindultunk, Mamika keresztet vetett. Én pedig nagy hálát éreztem a találkozásokért, és még lelkesen integettem a kapuban álló szeretteinknek.
Horváth Árpád SJ
