Leírás
Vannak mosolygós arcok és vannak szomorú tekintetek. Arckifejezésünk hordozhat derűt, reményt, csilloghat a szemünkben pajkosság, bizalom, vonzódás, ám sokszor a fájdalmat, a csalódást, a megfáradtságot sem tudjuk elrejteni. Vajon mosollyal vagy morcossággal találkozunk a legtöbbet napjaink során? A válasz rólunk is sokat elmond. Merthogy vannak sorsok, amelyeknek gürcölői szinte vonzzák magukhoz a gondot, a bajt. Az ilyen emberek végül tényleg elhiszik, hogy nekik a jóból és a szépből eleve szűken mértek. Duzzognak is emiatt eleget. Ajkuk vonala többnyire lefelé pittyed. Aztán vannak, akik direkt rájátszanak arra, hogy ők aztán mindig talpra esnek, bárhogy dobálja is őket a sors. Ezek a fárasztóan vidámkodó jelenségek, akik zajosan bizonygatják, hogy a helyükön vannak, előbb-utóbb egyedül maradnak. Fontoskodó magatartásukat ki bírná hosszabb távon elviselni? Az igazi örömet nem kell bizonygatni. A csakugyan kiteljesedett élet önmagáért beszél. Átjön a megérkezettség. Az önazonosság pedig vonzó.
Az öröm, amiből az őszinte mosoly fakad, nem annyira a külső körülményektől függ, hanem nagymértékben a hozzáállásunktól. Lehet tenni azért, hogy inkább derűből legyen több az életünkben. Akarod, hogy az a bizonyos pohár inkább tele legyen? Nagyon fontos kérdés. Ha akarod, akkor könnyebben megtörténhet, hogy tele is lesz. És akinek van, annak adatik még. Aki pedig folyton panaszkodik, attól még az a kevés életerő is elillanhat, amiről eleve azt gondolja, hogy szűkebben mérték neki. Az emberi élet alapjátszmája ez: teszel-e azért, hogy kihúzott háttal tudj járni az utcán? Inkább felfelé nézel, vagy görnyedezve a lábad elé? Próbálsz-e néha mélyet lélegezni? Egy jó nyújtózkodás már önmagában jót tesz a testnek és a léleknek, hát ha még ki is alszod magad! Utána garantáltan máshogy néz majd rád ez a világ. Merthogy ebben a mi valóságunkban csakugyan lehetnek jó és nehéz dolgok, vannak színek és vannak sötétségek, vannak találkozások, amelyek erőt adnak, és vannak életerőt leszívó üresjáratok. Nem mindegy, kiket engedsz magadhoz, akikkel az élet útját róhatod. Ha az élet színpad, a szereposztásnál jó, ha résen vagy, és ügyelsz arra, hogy kivel, mikor és milyen alakítást vállalsz.
A lehetséges szerepek közül, amelyeket magunkra ölthetünk, mindig azt érdemes választani, amelyik által átjárhat bennünket a bizonyosság, hogy az élet dolgainak alakulásához valami lényegeset mi is hozzátehetünk. Fontos szem előtt tartani, hogy a színpadon a különböző karakterek alakítói nem saját maguknak, legfőképpen pedig nem egyedül játszanak. Még ha monodrámáról van is szó, annak is van szerzője, azt a színházat is megépítette valaki, színésznek is tanulni kell, bár tehetség is kell hozzá, de kell még öltözék, smink, kellékek, hangmérnök, súgó, világosító… egy jó alakítás mindig összehangolt játék eredménye, és a fellépésünk kiteljesedéséhéz végső soron a jegyárus, de még a színház takarítója is hozzátartozik. Nincsen szánalmasabb egy öntelt és öntetszelgő színésznél, akinek a lénye nem tud csakugyan megnyílni mások felé. A színházi életben természetesen nem lehet közömbös, hogy egy fellépés milyen üzenettel érkezik meg a közönséghez. És hogy megérkezik-e egyáltalán?! Képesek vagyunk mosolyt, megértést, egy kis derűt csalni az emberek arcára, vagy a katarzis elmarad, és csupa üresjárat minden erőfeszítésünk? És akkor még nem beszéltünk a szerzőről. Ettől még beleélhetjük magunkat a szerepünkbe egészen kreatívan, de ha elszakadunk a forrástól, ha szem elől tévesztjük a teljességet, önpörgő kis okoskodókká válhatunk. Sorsunk valódi célja csakis a teljesség felől nézve válhat csakugyan értelmezhetővé számunkra.
Horváth Árpád SJ
