Leírás
Szabadság az igenre
Nekem a tűzpiros pipacsokról, a napraforgó sárgájáról vagy amikor a búzavirág kékjére csodálkozhatok rá, mindig eszembe jut Nemeshegyi Péter bácsi. Meg a fekete rigók hajnali fütyörészéséről, de az esti holdtölte fényéről is, és bármiről és bárkiről, ha valahogy Japánnal kapcsolatos, mert a világnak ezen a fertályán nem nagyon volt még ember, aki a felkelő nap országáról és lakóiról akkora tisztelettel tudott volna beszélni, mint a mi Pepi bácsink. Jezsuita misszionáriusként több évtizedet töltött a Távol-Keleten, de aztán, tekintettel egyre szaporodó éveire, visszatérhetett Magyarországra, hogy itt még vagy harminc esztendőn keresztül nagy odaadással szolgáljon Isten nagyobb dicsőségére mint jezsuita szerzetes, pap, teológiai tanár, újságszerkesztő és író, az egyik legtermékenyebb és legolvasottabb jezsuita szerző.
Több mint százéves története során senki sem írt A Szív újságba annyit, mint a kilencvenhét évet megélt Nemeshegyi Péter. A Jezsuita Kiadó és más magyar keresztény ihletésű kiadók könyveinek címlapján az övé az egyik leggyakrabban előforduló név. Legendás emlékezőképességének köszönhetően mindig tudott valami újszerűt meríteni hosszú és mozgalmas életéből. A jezsuiták budapesti Jézus Szíve-templomában a délelőtti ünnepi szentmisén csaknem harminc éven át misézett és szónokolt, és az utolsó évek során azért előfordult már néha, hogy a prédikációjában egy-egy olyan történetet hozott példaként, amit már korábban is hallhattunk, de ahogy előadta, abban mindig volt valami új. Pepi bácsi sohasem volt unalmas. Anekdotái hitbéli jókedvből, bizalomból, reményből születtek, egyszerűen nem lehetett betelni a szavaival. A hit, amiről beszélt, mindig lírai képek, színek, meghitt találkozások történetei által nyert testet. Korunk egyik legnagyobb szellemi formátumú jezsuitája volt, és nemcsak ezen a téren megnyilvánuló kapacitása alapján volt briliáns, hanem szíve tágassága, művészi fogékonysága, szerzetesi egyszerűsége szempontjából is. A Jóisten nagyon szeret minket, hogy ilyen nagyszerű emberrel ajándékozta meg lapunkat. Köszönet, Péter bácsi, és szívünk legmélyebb hálájával tudjuk kimondani, hogy köszönet csakugyan mindenért, amivel a Jóisten általad megáldott minket!
Nyári számunk témája a szabadság, és én most e nagy szó kapcsán sem tudok elvonatkoztatni Nemeshegyi Pétertől, lapunk szerkesztőbizottságának egykori elnökétől. Attól tartok, nem sok annyira szabad emberrel hozhat még össze a sors, mint amilyen ez a mindig nyitott, mosolygós, csupa jó szándékú rendtársam volt, aki csaknem száz évet megélt, ennek a hosszú életnek java részét pedig jezsuita szerzetesi fogadalmainak értelme szerint igyekezett élni. Péter bácsi talán egyetlen dologban nem tudott kellően szabad lenni: abban, hogy nemet mondjon. Elfogadott minden felkérést, amivel csak megkeresték, hogy aztán szerzetesként, papként, előadóként, íróként szolgáljon. Élete maga volt az igen. Egész lénye, beszédei, írói munkássága alapvetően arról szóltak, hogy hogyan mondjunk igent Istennek. Mert a pipacs akkor lesz tűzpiros, a tányérrúzsa akkor fordul a Nap felé, és akkor lesz csilingelő a rigók és cinegék hangja, ha igent mondanak Istennek. A mi életünk is akkor fog igazán kiteljesedni, ha meghalljuk a hívást, hogy igent mondjunk az életre. Ha pedig esetleg megkísértene bennünket a gondolat, hogy a szabadságot felcseréljük a függetlenség fogalmával, hogy aztán így felmentve érezhessük magunkat az elköteleződés, a kapcsolatok meghitt ereje, a hűség alól, előbb-utóbb nagyot fogunk csalódni, és könnyen széteshet az életünk. Ilyenkor segíthet, ha ránézünk egy pipacsra, amíg vidáman piroslik a búza közt, vagy rácsodálkozunk a napraforgóra, ahogy mindig a fény felé fordítja virágszirmos fejét, vagy a sok liliomra a mezőkön és az ég madaraira a magasban. Engedjük, hogy szívünk bezárulásának pillanataiban a mi Pepi bácsink jó tanácsai megvigasztaljanak bennünket, és ne vargabetűk, húzódozás, kétkedés jellemezze életünket, hanem az, hogy belső szabadsággal igent mondunk Isten álmára bennünk.
Horváth Árpád SJ
