Leírás
Elmúlik éjjel és nappal
Mostanában valahogy hálás vagyok az álmatlan éjszakáimért. Felébredek, és szuszogok. Arra figyelek, ahogy lélegzem, meg ahogy belakja a csend a szobámat. A zárt ablakok mögül néha beszűrődik a zaj, ahogy elhúz egy autó az utcán. Valakinek talán még csak most ér véget a napja, amikor én már aludtam egyet. Vajon honnan siethet hazafelé? Dolgozott? Megölelték, mielőtt nekilátott az éjszakának, vagy otthon várja az, akihez most így hajnal előtt még hozzábújhat? Egy nőtlenségben élő ember éjszakai évelődései. Pedig nem bánom a magányom. Megbékélt szívvel gondolok arra, ahogy most is egyedül vagyok. Este van, sőt éjszaka, talán már három-négy óra is lehet, éberen várom a hajnalt az IKEA ágyamban. Aztán felsejlik a kép, a Galileai-tenger, a parton pálmafák, leander, illatos rozmaringbokrok, csillámlik a vízen a nap, a hullámokon Jézus közeledik. Szeretek elidőzni Galileában. Pedig csak egyszer jártam ott, de amikor békére vágyom, megerősítésre, vagy csak arra, hogy tényleg a helyemen tudjam magam, becsukom a szemem, és leülök egy kicsit lélegezni a kafarnaumi pálmafák alatt. Jézus eddig még mindig előkerült valahogy. Nem jön túl közel hozzám, de azért tudja, hogy itt vagyok.
A reggelt szeretem a zsolozsma himnuszával kezdeni: Várt hajnal ad már hírt nekünk (nekem is szól ez a hír, milyen hír?!), a nap dárdája éjt szalaszt (a sötét árnyak mulandók, a fényesség örök), mindent aranyba önt a fény (az örökkévalóság színe), s a föld színes ruhákat ölt (a hit fényében lehet csak látni, ami igazán számít)… Ez aztán a sötét középkor, micsoda költőiség! A kedvencem többnyire vasárnaponként kerül sorra: Világ teremtő Istene, ki Úr vagy éjen és napon, időt idővel váltogatsz, s nincs műveidben unalom… Azt hiszem, eddig még tényleg nem adatott meg nekem, hogy úgy igazából unatkozzam. Még álmatlan éjszakákon sem megy. Volt persze már, hogy alig vártam: múljon az idő, mert annyira untam dolgokat, de az nem igazi unalom. Az emberi hülyeség. Ilyenkor szeretem ezt mondani: Éj és homály és fellegek, örvények és ködtorlaszok, fehér az ég, már kél a fény: Krisztus van itt, távozzatok! Fogmosásra, zuhanyzásra, reggeli kávéhoz meghozza a jókedvet: A felkelő nap int nekünk, téged dicsérjen énekünk, a fényes égnek arca már szívünk vidámságára vár.
Este néha már nagyon fáradt vagyok. Imádkozni? Himnuszok? Annyi emberrel találkoztam! Mennyi gesztus, mennyi hang, szempár, kézfogás, még ölelés is volt! Ha becsukom a szemem, sovány lányok vékony karja jelenik meg előttem, a csuklójukat látom, és nem tudom, mi ez a fixáció. Elmúlt egy nap, újra itt az éjszaka, talán ez is álmatlan lesz, talán ismét megjárom Galileát. Nemrég kaptam egy olasz szappant, rozmaringillatú. Nem bontottam ki, néha szagolgatom. Már betelepedett a csend a szobámba. Árnyak is vannak bőven. A padláson, azt hiszem, egy nyest járkál. Nem is egyedül. Én viszont megint egyedül vagyok. Nem mondhatnám, hogy az IKEA ágyamhoz rendezetlen lenne a ragaszkodásom. De szeretem ezeket az éjszakákat, az álmatlanokat is, ahogy hallgatom a múló idő lélegzetét, és ahogy Galilea illatozik, a pálmafák, a csillámló tenger…
Horváth Árpád SJ
