„Semmiről nem maradtam le” – Interú Varga Liviusszal

„Magam adom” – énekli a háttérben baseball-sapkában egy tíz évvel ezelőtti felvételen a Quimby slágerét, miközben ezeket a sorokat írom. Valaha a legviccesebb magyar zenésznek láttam. Ma már a tudományokban és vallásfilozófiákban elmélyedt nagy tudású közéleti emberként, televíziós személyiségként és pszichológusként is sokan ismerik Varga Liviust. „Minden kellett, ahhoz, hogy itt legyek, – mondja – nem csinálnék máshogy semmit.” És ahogy hallgatom, érzem, tényleg nagyon magát adja.

Az, hogy elvégezte a pszichológiát, segített jobban megtalálni, megérte­ni önmagát?

A pszichológia egyik alapszabá­lya, hogy saját magadat, szeretteidet és a tiéddel közös szociális hálóban, viszonyrendszerben lévő embereket enyhén szólva is kérdéses, de gyakorla­tilag lehetetlen elemezni, feltárni. Saját magadat elemezni nem tudod. Annál elfogultabb nem lehetsz. Márpedig az objektivitás alapkövetelmény. Ha vala­ki azt mondja, hogy pszichológus va­gyok, és rájöttem magammal kapcso­latban valamire, akkor ott becsukom a fülem. Magamat nem elemezhetem, az nem tudományos.

De ma annyira népszerű, hogy az ember megtalálja, milyen személyi­ségtípus, milyen asztrológiai jegyben született. Keressük és próbáljuk elhe­lyezni magunkat valahol.

Igen. Én is sok mindenbe bele tu­dom magam helyezni, persze. De köz­ben meg semmibe sem. Rengeteg do­log befolyásol. Például hogy milyen szociokulturális közegben, milyen haj­lamokkal születtem, milyen nevelést kaptam stb. Nem olyan egyszerű ez.

A családi nevelés hogyan határoz­za meg önt?

Én tudományos neveltetést kap­tam. Tanár szüleimnek hála rengeteg könyvünk volt mindenféle szakirány­ban. Mindennek utána lehetett nézni. Egyfajta tudományos túlzásban nőttem fel. Számomra mindenre az egyedüli és igazán hiteles magyarázat a tudo­mány volt. De aztán azt is megtapasz­taltam, hogy mégsem lehet mindent tudományos alapon felfogni. Ugyanis amint komolyabban magadba nézel, és felteszed az igazán fontos kérdéseket – Hogyan keletkezett a világ? Mi az élet értelme, célja? –,

az élet valahogy nem engedi meg, hogy a „bizonyíthatóan ez így van, és punktum” típusú magyará­zatoknál kössünk ki.

Akkor induljunk el errefelé. Tu­dománytól függetlenül, mondjuk, „önismereti szempontból” mely tu­lajdonságai a legmeghatározóbbak, amelyek így vagy úgy befolyásolják az életét?

Időről időre olyan helyzetekben találom magam, amelyekben tolerál­nom és segítenem kell másokat. Nem mondom, hogy született tanító va­gyok, ám amit egyszer megtanultam, azt szívesen és könnyedén magyará­zom el annak, akit érdekel. Ezenkívül elképesztően vonzódom a természethez. Ott érzem önmagamnak magam, ahol klorofilzöld vesz körül, a kék ég és a csobogó víz. Minél kijjebb megyek a városból, minél messzebbre ellátok, annál jobban érzem magam. A Duna partján lakom. Nap mint nap széles, nagy mezőkön járok át, mikor óvodá­ba viszem a gyermekeim. És ezt rend­kívüli módon élvezem. Ma Budán volt egy találkozóm, és ahogy jöttem el, egy helyen észrevettem, hogy kilátás nyílik szinte az egész városra. Megtorpantam, és ott maradtam vagy tizenöt percig. Néztem a dombokat, és azon gondol­kodtam, hogy száz, kétszáz vagy hat­vanmillió éve itt mi volt. És ez minden más gondolatot kikapcsolt a fejemben. Tehát biztosan alapvető szükségletem ez a fajta csendes elmélyülés is.

Sokat mereng az idő múlásán? Miben éri tetten?

Az új épületekben. A felnövő gyerekeimben. A globális felmelegedés előrehaladásában. A természet ciklusaiban. Fiatalabb koromban úgy gondoltam az időre, hogy voltak a régi idők, most meg vannak az újak. De mára már ismétlődő ciklusokat látok. Ebben van az idő múlása. 

És saját magán?

Számomra ez egy elképesztően jó kísérlet. Már egészen fiatalon eldöntöttem, hogy figyelni fogom az időt. Gyerekkoromban ugyanis azt láttam, hogy a felnőttek folyton jajveszékelnek, mennyire elszaladt az élet, milyen jó lenne fiatalabbnak lenni. És azt is megfigyeltem: teljesen mindegy, hány évesek, ezt mondják. Benntartják magukat az elveszett idő utáni sajnálkozásban. Harmincévesen húsz-, negyvenévesen meg harmincévesek akarnak lenni, és soha nem azt élik, amik. Én nem akartam így élni.

Elhatároztam, hogy megpróbálok mindig szembenézni a korommal, megtervezem, mikor mit csinálok, és közben figyelem, hogyan változom.

Nem szörnyülködöm, ha az elmúlás jeleit tapasztalom, hanem azt mondom magamnak: örülj, hiszen nem csak hátrányai vannak az idő múlásának. Közben az ember bölcsebb lesz. Életünk végéig tudjuk fejleszteni magunkat. Lehet, hogy a fizikai teljesítmény már nem olyan, de a bölcsesség, azt hiszem, a halálunk után is fontos lesz, mert szerintem ez a lélekkel van szorosabb összefüggésben.

Azt mondta, tudatosan tervez. Mennyire jöttek be a tervei?

Csodálatosan. Negyvenkilenc múltam, de nekem már tizenévesen konkrét terveim voltak erre az időre. Volt, ami nem jött be. Sok mindenben mohó voltam. Néhány dologról azt hittem, szükségem lesz rá ennyi idősen. De ugyan ki vágyik már arra? Rengeteg olyat kaptam az élettől – akár szellemi, lelki vagy tárgyi vonatkozásban –, amiről nem is gondoltam, hogy lehetséges. És az is érdekes, hogy harmincéves koromig mennyire foglalkoztatott, mi vagyok, mim van, ám mostanra megtanultam a mindenkorival való elégedettséget. Hiszen világos, hogy a boldogság teljesen távol van az anyagi léttől. A belső középpont megtalálása az igazán fontos. Ott van a lényeg „elásva”.

Azt gondolnánk, rockzenészként, televíziós arcként sűrű időbeosztás szerint él. Minden percet kihasznál. Van olyan, amiről mégis úgy érzi, le­maradt?

(Nevet.) Ó, erről már vagy húsz éve leszoktattam magam. Ebbe beleőrül­tek emberek körülöttem. Ezt a gondo­latot ki kell űzni az elméből. Egyrészt nem lehet lemaradni semmiről. Ami­ről lemaradtál, arra nem volt szüksé­ged. Másrészt

felesleges olyan dolgokra vágyni, amelyeket nem tudsz elérni – vagy mert még nem vagy azon a szin­ten, vagy azért, mert soha nem is le­hetett volna a tiéd.

A szüntelen vágyak amúgy is megőrjítik az embert. Végleg lemaradni? Nem. Semmiről nem ma­radtam le.

És olyan, amit megbánt?

Meglehetős elégedettség van ben­nem. Minden kellett: a rossz is, a mocsok is. A fájdalmas dolgokból ta­nulunk a legtöbbet. A jó dolgok kön­nyen elronthatnak, de a rossz dol­gokból mindig tanulsz. Ha meg nem, akkor az újra és újra eléd toppan, amíg nem vizsgázol le, mindegy, hova menekülsz. Én ezt hiszem. És nagyon meg­nyugtató érzés. Nem csinálnék más­hogy semmit, mert nekem most jó, ahogy vagyok. Nincs hova sietni. Nincs miről lecsúszni. Az „itt” van. A „most” van. Aki veled szemben ül, „ő” van.

Hogyan lehet ehhez megtanulni elengedni minden vágyat, múltba ré­vedést, elégedetlenséget?

Ez nagyon nehéz feladat, valóban. Ráadásul úgy, hogy ne aszkézis legyen, elfojtás, mert az a ló másik oldala. Én is még csak kisdiák vagyok ez ügy­ben. De olyan iskolába járok ezáltal, ami óriási megnyugvást ad. Szép las­san rájön az ember, hogy a boldogság és az öröm nem a vágyak hajhászásából és részleges kielégítéséből fakad, ha­nem az ezermillió vágyra való fityisz­mutatásból. De ide el kell jutni. Vajon megértettem volna ezt huszonöt éve­sen? Dehogy. A csajoktól a kocsmapul­tig, a kocsmapulttól a csajokig rohan­tam éjjel-nappal. És a színpad, na meg a zene. Teljesen odavoltam, hogy mu­togathatom magam. Felvágtam min­denre. Akármit megtudtam a világról, azonnal el kellett híresztelnem. De nem ám azért, hogy megtanítsak va­lakit valamire. Csak azért, hogy han­gosabban nyomjam: én, én, én! Ezt is tudom! Hogy minél menőbb legyek, és még jobban csodáljanak.

Az aszkézist említette. Jól tudom, hogy rendszeresen böjtöl? Most is?

Ez így van. Sőt többször, mint amennyi hivatalos böjti időszak van. Most is. Igen.

Mi célból és hogyan teszi?

Lemondani valamiről, ami nekem kedves, és felajánlani Istennek. Tes­ti-lelki megtisztulás. Evidens, hogy ilyenkor nem eszem húst, és ezt egyéb lemondások kísérik. Hiszek a lemon­dásban, a jobbító, javító erejében.

Mit vesz észre önmagán ezekben az időszakokban?

Tisztábbak, gyorsabbak a gondo­lataim.

A lemondás miatt?

Gondolom. De én kevés vagyok ahhoz, hogy megfejtsem, hogyan mű­ködik. De megtörténik. Tapasztalom. A beszélgetésünk elején mondtam, hogy tudományos alapon ismertem meg nagyon sok mindent. Na most, egy ideje tapasztalati alapon jönnek felismerések az életemben. Az élet lel­ki, holisztikus vagy misztikus vonatko­zásával kapcsolatban is. Ezeket koráb­ban – mivel a tudomány nem vizsgálja őket – távol tartottam magamtól. Ám cáfolni soha nem tudtam a Transzcen­dens voltát. Ateista nem tudtam lenni, hiszen az tudományos lehetetlenség. Egy igazi tudós csak a bizonyított dol­gokat tudja elfogadni.

Amikor beszél, mintha egy bölcs szerzetest hallgatnék, a színpadon mégis ön a Quimby együttes bohó­ca. Olyan dolgokat csinál, amiket ka­maszkorában kezdett el, ám még ma is visszajár oda.

Elképesztő dilemma ez az életem­ben. Sokszor nehéz mit kezdenem az­zal, hogy olyan dalokat kell énekelnem, amelyekkel nem értek egyet. Örülök, hogy ma már nem mindent úgy gon­dolok, ahogyan korábban, mégis újra meg újra át kell élnem, mennyire mu­landó egy-egy gondolat vagy élethely­zet. Van, amire nem esik jól emlékezni. De akkor is meg kell tennem. Nem­csak azért, mert a közönség várja – mert sláger –, hanem egyrészt tökéle­tes tükör, hogy valaha ezt gondoltam, másrészt sosem tudhatod, a közönség soraiban hányan vannak most éppen abban a problémában, akiknek segítesz ezekkel a dalokkal is. Hiszen helyet­tük mondasz ki dolgokat. Mert miért is szeretünk egy-egy dalt? Mert olyan igaznak érezzük. Mintha rólunk szól­na. De nemcsak a szerelmünknek van dala, hanem az elszakadásnak, a mély­pontjainknak is.

A színpadon érdekes végigélni, mi mindenen mentünk ke­resztül, és hogy ezeket mind megírtuk dalban vagy versben. Ez engem mindig gondolkodásra késztet.

Van olyan dal, ami annyira rossz emléket idéz, hogy nem is játsszák már?

Most például végigjátszottuk az Ékszerelmére albumot néhány koncer­ten, ami arra a korszakra emlékeztet, amikor elképesztően toltuk a rock and rollt – a szó legdurvább értelmében.

Húszéves volt tavaly ez a lemez. Mi jellemezte azt a korszakot?

Hú, nagyon más volt most ját­szani azokat a dalokat. Totál józanon, minden másodpercre figyelve. Abban a korszakban csak a testem csinálta a színpadon a dolgokat, de egyébként azt sem tudtam, hol vagyok. Egész más világban. Akkoriban minden este megittam minimum két sört. (Nevet.) A kocsmák világában, bor- vagy sör­kultúrában éltünk. Már ha lehet ezt kultúrának nevezni. Valójában mas­szív szeszelés volt. Igazi piás voltam. Ám most rettenetesen élveztem, hogy sokkal jobban játszunk, mint akkor.

Noha azt mondta az előbb, hogy nem néz vissza, inkább a jelenben él, koncerteken mégis szembesül múlt­béli önmagával.

Igen. Nem kell letagadni a múltat. A jelenben lenni, és akarni, elfogad­ni, ami most van, nem azt jelenti, hogy kiszakítod korábbi önmagad. Nem is lenne helyénvaló, hiszen a személyi­séged gyökerei a múltadban vannak. A gyerekkorodban, az ifjúkorodban, tegnapelőtt. Nem lennénk önmagunk ezek nélkül.

Akkor mi okozza a dilemmát?

Azt hiszem, nincs is igazán dilem­ma. Zenész vagyok, és rock and rollt játszom. De a rock and roll életmódot már nem élem. Nem is akarom úgy csi­nálni, ahogy húsz- és harmincéves ko­rom között. Ma már többnyire józanul koncertezem. Ha iszom is, az maxi­mum egy pohár bor. De nem is állna jól, ha olyasmit erőltetnék, ami nincs.

Ez mikor változott meg? Köthető fordulóponthoz?

Az életünk változott meg. És nyil­vánvaló, hogy a színpadra sem tudsz egy teljesen másik embert feltenni, mint aki vagy. De ez ugyanúgy van, mint mindenki másnál. Ön mikor lett felnőtt? Én mikor lettem középkorú? Mikor ért véget a rock and roll, és mi­kor vált belőlem zenész? Nem tudom, de már az vagyok.

Kanyarodjunk vissza a jelenbe. Most mi a legkedvesebb idő az ön számára?

Mindenképpen a családdal töltött idő. A legfontosabbak a reggelek, ami­kor türelem és megértés közben nagyon komoly tempót kell diktálni. Van, hogy három embert kell megnyugtatnom: két makacs gyereket meg a felbőszített any­jukat. Aztán persze van, hogy én vagyok a makacs, harmadik gyerek, és a felesé­gem a megoldó. Ha én intézem a reggelt, nagyon odafigyelek, hogy mire a gye­rekek ébrednek, én már ne kapaszkod­jak a párnámba, hanem a lehető legé­berebb tudatommal legyek ott, amikor ők kinyitják a szemüket, hogy az első impulzusaikat – ha rosszat álmodtak, vagy ki van száradva a szájuk, bármi – azonnal orvosolni tudjam.

Fontos, hogy jókedvű indítás legyen, mert az az egész napra kihat.

A második legértékesebb idő pedig az este: a vacsora előtti idő és maga a közös étkezés. Ilyenkor kell sokat beszélgetni, nevelni a gyerekeket. Elmeséljük, kivel mi történt, gyakorol­juk a meghallgatást, az előzékenységet. Mindezt minden hétköznap maradék­talanul megvalósítani persze lehetetlen­nek tűnik. De erre törekszünk. Az ebbe fektetett munka a legértékesebb, és ezek az idők a legszentebbek.

Mennyire más apa most, mint amikor először született gyermeke?

Ég és föld. Épp húsz év a különb­ség. Huszonhárom évesen lettem apa először, negyvenhárom voltam, mi­kor másodszor. Tengernyi türelmem van ahhoz képest, ami korábban volt. Imádom hurcibálni a gyerekeket ide-oda. Élvezem a vasárnapokat, amikor csak sétálunk, cukrászdázunk, bicik­lizünk. Ezt korábban nemhogy elkép­zelni nem tudtam, de hangos szóval ta­gadtam, hogy egy ilyen vasárnapnak volna értelme. Fociztam ugyan néha a fiammal, de egy óra múlva már azon járt az eszem, hogy este lesz-e valami koncert vagy buli, ahova el lehet men­ni. Ám szerencsére az édesanyám és a gyermekem édesanyja nem hagyták, hogy teljesen elsumákoljam az apasá­got.

Az élet úgy hozta, hogy korán fele­lősséget kellett vállalnom, és büszke va­gyok rá, hogy képes voltam erre annyi idősen.

De nagyon ciki lenne, ha most is annyit tudnék áldozni a gyerekekre, mint akkor.

A természet a lételeme, ott is la­kik, emellett köztudottan nagy kör­nyezetvédő.

Inkább önvédelemnek gondolom ezt. A környezetvédelem kifejezés olyan leereszkedő. Miért gondoljuk, hogy mi, emberek meg tudjuk védeni a környezetet? Mintha az tőlünk kü­lönálló entitás lenne. De hát mi is része vagyunk ennek a környezetnek! És a sérülések elszenvedői is elsősorban mi, emberek vagyunk. Persze a hatásunk generációkkal mögöttünk lesz majd igazán érezhető. Hiszem a régi mon­dást, hogy a Földet nem a szüleink­től kaptuk örökségbe, hanem az uno­káinktól kaptuk kölcsön. Én inkább szeretem azt mondani, hogy környe­zettudatos. Ebben benne van, hogy fo­lyamatosan tudom,

része vagyok vala­mi nálam nagyobbnak: egy csodálatos, élő, intelligens rendszernek.

Mit ért azon, hogy folyamatosan?

Ez a tudatosság. A jelenlét. A tu­datod része, hogy levegőt veszel. Az az oxigénmolekula, amit beszívsz, ki tud­ja, milyen anyagban volt előtte. Körfor­gás van. Nemcsak a víz, minden része ennek. Ez a pohár víz volt már az óce­ánban is. A levegőtől meg a víztől és mindentől, ami körülöttünk van, csak nagyon vékony sejthártyák választa­nak el minket. Levegő nélkül kábé négy percig bírjuk. Víz nélkül mondjuk négy napig. Étel nélkül talán negyven napig, vagy addig sem. A hétköznapjainkban ezeregy olyan apró dolog van, amire csak legyintünk, hogy belefér, még­is mérgezünk vele. Saját magunkat, a gyerekeinket. Nem lehet különválasz­tani, hogy ezt most nem teszem meg a környezetemért, de egyébként azt gon­dolom, vagy úgy szoktam. Nincs ilyen. Persze ha ezt meg tudnánk valósítani, akkor ártatlanok lennénk.

Akkor ez nem is annyira a minket körülvevő környezetről és környezet­védő kampányokról szól, sokkal inkább a lelkünkről?

Én mindig azt mondom, hogy a ne­velésben fontos hangsúlyozni, hogy ne árts. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy csodáld a világot. Mert ez egy tö­rékeny egyensúly, amire vigyázni kell. Minden percben. Ahogy az emberi kap­csolatainkat, a környezettel való fizikai kapcsolatainkat is minden pillanatban meg kell újítanunk, és állandóan óvni, vigyázni rájuk. Nincs olyan, hogy kész, végeztem, mert épp tettem valamit. Ez folyamatos tudása annak, hogy közünk van hozzá, része vagyunk a rendszer­nek. És felelősség: ahogy a gyerekeim előtt viselkedem, ők is úgy fognak vi­selkedni az életben. Ennek állandó tu­datában kell élnünk, és a jóra töreked­ni. Mert ez egy út, ami önmagában a cél. Külső és belső megtisztulás. És ez az, aminek igazán van értelme. Ez Isten előszobája.

 

Fotó: Földházi Árpád

Az interjú A Szív Jezsuita Magazin márciusi számában jelent meg.

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját