Szívében az örökkévalóság…

A Prédikátor könyve az ember idejéről

Egy kétkedő lélek a Biblia szerzőinek sorában. Egy bölcs, aki számot vetve ősei hitével, birkózva a mulandóság fájdalmával és hiábavalóságával, ott talál rá Istenre, ahol nem is számított volna rá.

A Prédikátor könyve az Ószövetség egyik különösen izgalmas irata. Egyesek azt mondják, a bibliai gondolkodás egyfajta válságából született: Izraelnek ez a bölcse, aki prédikátornak nevezte magát, nem tudott hinni ősei egyik-másik tételében, és friss tapasztalatait foglalta össze abban a könyvben, amelyet a bölcsességi iratok között találunk meg. Kétkedő elmének is mondhatnánk, vagy legalábbis olyannak, aki bátran felmérte a körülötte élő görög meg pogány világ kihívásait, s ezekre is reflektált, amikor Izrael hagyományát értelmezte. Úgy tűnik, nagyon bántotta a mulandóság. Végül mégis megtalálta Istent, éppen a mulandó pillanatban. Úgy gondolom, az egyik ösvény, amelyen elindulva valamit megérthetünk a Prédikátor valódi szándékából és bölcsességéből, éppen az idővel kapcsolatos kijelentéseinek sorozata.

„Hevel havelim, hakkól hevel.” Általában nem ez az első héber mondat, amelyet a tankönyvek megtanítanak. Pedig a jelentése valószínűleg sokak számára nagyon is ismerős: „Hiúságok hiúsága, minden csak hiúság!” A hevel valójában szélfuvallatot jelent, amely gyorsan eloszlik, amelyet meg sem lehet fogni, volt-nincs. Ábel neve ugyanezt a szót rejti magában, és nem véletlenül. Hiszen az ő élete is csak egy szélfuvallat volt, testvére kezétől kellett korán elvesznie.

Ezt a héber mondatot a Prédikátor tette könyvének refrénjévé. Ez a visszatérő igazsága vagy inkább tapasztalata, amely mindent átjár és mindent megkérdőjelez.

Minden csak olyan, mint egy szélfuvallat: elmúlik.

Minden hiúság, de nem a szó erkölcsi értelmében, nem tükörbe bámuló pökhendiséggel, hanem hiábavalóságként, metafizikai hiányként, lényegi ürességként. Ha minden elmúlik, minden kipereg a kezünkből, ugyan mire jó egyáltalán hozzáérni is? A Prédikátor látja a munkások verítékét, a bölcsek tanulását, a királyok uralkodását, mindenféle emberi gyötrelmet és bajt, és csömöre van. Minden elmúlik, nincs semmi értelme… Ha a dolgok elvesznek, megsemmisülnek, ha nem állandó sem a megbízatás, sem a birtok, sem a siker, minek fáradozzon az ember, miért bízta meg Isten ezzel az értelmetlen, sziszifuszi munkálkodással?

Minden hiábavalóság? Tanulságos, hogy e kijelentés vagy kérdés mellett másik két szállóigénk is származik a Prédikátor mondásai közül. Az első: „Nincs új a nap alatt” (1,10). A második: „Mindennek megvan a maga ideje” (3,1). Ezeket nem önmagukban találjuk meg a könyvben, hanem egy-egy költemény részeként. Az első a teremtett világ körforgásáról beszél (1,4–11), a felkelő és lenyugvó napról, a mindenfelé forgó-fújó szélről, a tengerbe ömlő vizekről, amelyek mégsem árasztják meg a tengert, s mindjárt ezekkel együtt az emberről, aki hasonló állandósággal teszi a dolgát ebben a világban minden maradandó és látható eredmény nélkül. „Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz” (1,9). „A szem nem tud jóllakni látással, s a fül nem tud betelni hallással” (1,8). Mintha a teremtett világ még egy jóllakásnyi nyugtot sem kínálna az embernek.

Úgy tűnik, az értelmetlen körforgás nem állítható meg, nem lehet kiszállni…

A második költemény, amelyre céloztam, a 3. fejezet kezdetén található. Az előbbi még tagadó formát használt: „Nincs új a nap alatt.” Itt viszont állítással van dolgunk, s ez talán már a remény jele. Ez a költemény minden bizonnyal a könyv legismertebb része:

„Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden
dolog elmúlik a maga idejében.

Ideje van a születésnek, és ideje a halálnak,
ideje az ültetésnek, és ideje a kiszakításnak.

Ideje van az ölésnek, és ideje a gyógyításnak,
ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek.

Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek,
ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.
Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének,
ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak.

Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek,
ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.

Ideje van az eltépésnek, és ideje az összevarrásnak,
ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek,
ideje a háborúnak, és ideje a békének” (3,1–8).

Mindennek megvan a maga órája, a maga ideje, mondja a Prédikátor. Emberi tettekről és cselekedetekről beszél. A nap, a szél, a folyó meg a tengerek útjával van rokonságban az emberi élet is.

Nem arra gondol, hogy a dolgokat „idejében” kell tenni,

mondjuk farsang idején táncolni, nagyböjtben meg gyászolni, bár ez is nyilván igaz. Inkább felfedezi azt a nagyobb rendet, amelybe titokzatosan belesimul az ember élete, mindaz, ami igazán fontos benne. A szerző nagyon megválogatta és elrendezte szavait. Úgy beszél, mint aki olyan sokat figyelt egy folyamatot, hogy már a szavaival sem akarja megváltoztatni, csak minél pontosabban utánozni.

Ez a költemény szabályt teremt. Ahol pedig szabály van, ott valamilyen értelemnek is kell lennie. Ebben a furcsa, kétkedő iratban mintha éppen a dolgok örök, körkörös váltakozása volna az első jele annak, hogy mindennek értelme is van. A dolgok „ideje” ugyan nem előre ismert, nem látható előre a nagy rend, a Prédikátor valahogy mégis ráérez arra, hogy az időben olyasmi történik, mégpedig rendezetten, ha másként nem, hát a változás és elmúlás törvénye szerint, ami jelentős, aminek értelme van.

A Prédikátor mindeddig nem mondott ki egy fontos igazságot: hogy ezt a bizonyos időt Isten szabta meg. Hogy ő áll a természet rendje és végső soron az embert érő események mögött is. De vajon miért nem beszélt erről? Azt hiszem, erre is megadja a választ a következő szakasz, ahol azt olvassuk:

Isten mindent úgy alkotott, hogy helyes legyen a maga idejében.

Az örökkévalóságot is szívükbe helyezte. Csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten művét, amelyet létrehoz kezdettől fogva mindvégig (vö. 3,11).

Csak itt derül ki, hogy Isten az, aki a világ eseményeinek rendjét meghatározza. A Prédikátor ugyanakkor azt is mondja, hogy az ember képtelen „kifürkészni Isten művét”, vagyis megérteni terveit. A Prédikátor, úgy tűnik, azért beszél olyan óvatosan Istenről, minden dolgok szerzőjéről, azért hallgat róla sokáig, mert nem látja tisztán, mert meg akarja őrizni teljes istenségét, teljes transzcendenciáját. Ebben a mondatban már nemcsak körforgás van, nem állandó visszatérés, hanem kezdet és vég, a világ megalkotása és beteljesedése.

És van itt még egy különös, nehezen érthető, gyönyörű mondat. Isten, mondja a Prédikátor az emberekről, „az örökkévalóságot is a szívükbe adta”. Ahogy elnézem, ezt a mondatot szinte minden elérhető magyar bibliafordítás másként értelmezi, de a lényeg mellett érdemes kitartani. Hogy

az ember ugyan tettekben, eseményekben, helyzetekben él, de tudatában van egy sokkal tágasabb összefüggésnek.

Hogy ez a tágasabb összefüggés, legyen a jövő, a tapasztalás, az elgondolható, esetleges vagy tényleges események és folyamatok összessége, valahogy éppen ez van az ember „szívében”, és nem az egyes tények. Hogy ezt a tudást, ezt a lényeget Isten adta és adja.

Számomra nagyon vigasztaló, hogy minderről éppen a Prédikátor tanúskodik. Valaki, akit nyomaszt az élet terhe és látszólagos toporgása. Éppen ő mondja és írja, hogy

az ember szívében ott sejlik az örökkévaló.

Lehet, hogy vágy, lehet, hogy belátás vagy sejtés formájában. Nem tudja kifürkészni Isten terveinek kezdetét és végét, de nyitott az „egészre”, amelyet a saját szívében sejt meg.

Alaposabban is elemeznünk kellene a Prédikátor mondatait, egész gondolatvilágát, hogy a szívbe rejtett örökkévalóság pontosabb értelmét feltárhassuk. Annyi bizonyos, hogy kijelentése, gondolatmenete, amely a világ és a társadalom körforgása feletti keserűségből indul, majd mégis hinni tud Istenben, aki rejtetten, de valóságosan rendezi a világ sorsát, az ember szívében pedig szinte örökmécsként van jelen, sok szempontból bevilágítja modern tapasztalatunkat.

Egyszerűbb itt egyes szám első személyben fogalmazni. A szívemben ott van az örökkévalóság mint vágyakozás és remény, mint végtelenbe lassuló és táguló pillanat, mint a belakott és otthonossá váló idő ígérete. Ott van, mint az értelem és megismerés alapja, az a végtelen, amelyben az egyest és végest elhelyezem és befogadom. Ott van, mint Istenre hangolt szívdobbanás, lélegzetvétel, mint emelkedő és süllyedő, lassuló és gyorsuló élet. Van ideje élni bennem.

Prédikátor, a te könyved nekem már nem az ürességről prédikál.

Grafika: Meszleny Anna
www.nuskographics.com/

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját