John W. O’Malley SJ
Számos könyv, értekezés és kritikai mű született már a 20. század megkérdőjelezhetetlenül fontos eseményéről, a II. Vatikáni zsinatról. Lehet-e még újat írni róla? Lehet-e még újszerűen kibontani tartalmát, mely talán még a zsinat felfedezetlen mélységeiben rejtőzik? Írhat-e még újat a szerző a kortörténeti összefüggéseket tekintve? Más-e ennek a könyvnek a stílusa, mint amiket eddig olvashattunk? Ilyen kérdések motoszkálhatnak az olvasó fejében, mikor kezébe veszi John W. O’Malley jezsuita atya nemrégiben magyarra is lefordított könyvét. Mi tehát ennek a könyvnek a különlegessége? Ahogy a szerző már a címben megjelöli célját, egy egyszerű kérdésre igyekszik választ adni, amely azonban egészen biztosan nem egyszerű feladat: mi történt valójában a II. Vatikáni zsinaton?
A szerző, ahogy maga is leírja, épp doktori tanulmányait folytatta Rómában, s a tőle egy kilométernyire ülésező zsinat két nagy szekciójára is sikerült belépőjegyet kapnia. Személyes tapasztalatain túl a II. Vatikáni zsinat teológiai utómunkáin, feldolgozásain keresztül változatta meg O’Malley atya (tudományos) életét: pár évvel később, 1971-ben írta első cikkét, és azóta szünet nélkül, folyamatosan publikál róla. Jelenleg a Georgetown Egyetem professzora, kortörténeti érdeklődését kis túlzással bipolárisnak is nevezhetjük: a Trentói és a Vatikáni zsinatban csúcsosodik, és ahogy maga is leírja, tudományos érdeklődési területe mindig a 16. és a 20. század között „ingázik”. Ehhez adódik hozzá olvasmányos stílusa, sajátos logikai és érvelési rendszere, amely által új megvilágításba tudja helyezni a zsinati dokumentumokat, nemcsak tartalmilag, de elő-, sőt utótörténeti szempontok szerint is. Bátran mondhatjuk, egy hiánypótló könyv megírása volt a cél, mely hármas utat kíván járni: egyrészt a zsinat történelmi elemeinek bemutatása, az 1959-es meghirdetésétől egészen annak lezárásáig; másrészt a leírt tartalmi részek alapos elemzése, bár mindig előtérbe helyezve tágabb és szűkebb történeti kontextusát annak teológiai jelentőségével szemben; harmadrészt pedig mindezek célja, hogy feltárja a zsinati dokumentumok még rejtett, mélyebb értelmét.
John W. O’Malley kétségtelenül haladó szellemű művet írt, nem mellőzi az eddig olykor gyakran került tabukat, sőt eme könyvével kifejezett célja a zsinati döntések mögött húzódó feszültségek és ütközőpontok megvilágítása. Két nagy csoport, újítók és tradicionalisták, haladók és konzervatívak, vagy ahogy ő nevezi, az „Alpokon túliak”, mint többség, és a velük nyíltan szembehelyezkedő kisebbség kialakulásának feltérképezése; a modern kor és a kőbe vésett hagyomány ütközései, s egyéb eddig kevésbé ismert drámai problémák feltárása a célja. Bátran és őszintén írja le művében, hogyan birkózik meg a zsinat magával a változás problémájával. Fontos megemlítenünk, hogy nem a konkrét zsinati szövegre figyel, hanem sokkal inkább annak mögöttes lelkiségére. Különböző dimenziókat ütköztet: nemcsak történelmi, de szociológiai, pszichológiai, és főképp nyelvi síkon is elemzi a zsinati eseményeket.
Megfigyeli, hogy összehívásakor nem érte az egyházat nagy támadás vagy krízis, mint ahogy a történelemben az előző zsinatok példája ezt mutatta. Mégis fontos észrevétele, hogy már a 2. szekciótól kezdve egy konkrét, határozott elmozdulás történt a hatalmi dominanciában, méghozzá a központból a periféria irányába, azaz a pápai kúriától a helyi egyházak püspökei felé, akik egyre inkább hallatták hangjukat. Ők ugyanis sokkal közelebbről vehették észre és szemlélhették az „idők jeleit” saját területükön.
A zsinat központi, új meghatározó elemeként még is három témát jelöl meg: az „aggiornamento”-t, mint az egyház naprakésszé tételét; a „ressourcement”-t, mint a forrásokhoz való visszatérés dinamikus módszerét; és a „dogma-fejlődést”, mint a statikusság és progresszió kényes elegyét. Meglepő ugyanakkor, hogy O’Malley atya meglátása szerint ez utóbbi kettő mindvégig az „aggiornamento” szolgálatában volt.
Bátran és őszintén ír a zsinat pápáinak személyiségéről, nemcsak erősségeikről, de azokról a kérdésekről is, melyekben olykor bátortalanabbnak, bizonytalanabbnak mutatkoztak. Ugyanígy megtalálhatjuk mindkét csoport, a többség és a kisebbség kiemelkedő személyiségeit, a nyugati teológia, de a kelet nagyjait is (például Maximos pátriárka), akiket a „legmerészebben progresszívnak” nevez, éppen azért, mert a legradikálisabban konzervatívak tudtak lenni.
Fontos felismerése a könyvnek, hogy a zsinat egyben jelentős nyelvi esemény is volt: amit mondtak, az olykor kevésbé volt fontos, mint az, ahogyan mondták. A nyelv használatában radikális és szinte lényegi változás következett be a zsinaton, O’Malley atya szavaival élve a „hosszú 19. század skolasztikus nyerni akarásából elmozdultak a dialógus irányába”, amiben inkább már a közös nevezőre jutás, semmint az értelem győzelme dominált. A megszületett dokumentumok szókészlete mutatja meg igazán számunkra, mennyire újszerű a tartalmuk. A megelőző évszázadokhoz képest szövegeinek jól látható stílusbeli változása és új irodalmi formája a zsinati történelemben páratlan egységességet és harmóniát mutat. Kiemeli, hogy nemcsak az irány, de a mód is egységesen változik meg: már a horizontális viszonyt kifejező szavak dominálnak, s nem a vertikálisak, miközben mellette az egyenlőségre utaló szavak, a viszonosságot jelentő kifejezések, a mások felé tanúsított meghívásra és a felhatalmazásra utaló szókapcsolatok teremtik meg nemcsak a II. Vatikáni zsinat, de a zsinatiság új „stílusát”.
Felületesen kezeli azonban a zsinat „kérdések alatt rejtőző kérdését”: mindez hová vezet? Bár az új és eddig szinte rejtett összefüggések élvezetes felfedezése közben mi, olvasók szinte várjuk, hogy gondolatainkat a jövő felé görgessék a könyv utolsó oldalai, ám a zsinat utáni időt sajnos már nem fejti ki ugyanolyan mértékben, mint a múlt elemeit. Ez azért is sajnálatos, hiszen általában a „modern szellemű” csoporthoz tartozó teológusok sokszor éppen negatív kritikát fogalmaznak meg a zsinattal szemben. Érdekes lenne pedig olvasni, hogy O’Malley atya a maga haladó szellemiségében milyennek látja a gyakran kritizált zsinati hagyatékot.
John W. O’Malley könyvében harmonikus formában sorakozatja fel a II. Vatikáni zsinat kérdéseit, válaszait, személyiségeit, stílusát, tabuit, drámáit, feszültségeit és még sorolhatnánk. Naturalisztikus részletességgel írja le a vitákat, mégis megtartja a mögöttes tartalmak mint előzmények összefüggéseit, s mindezek mellett megmarad olvasmányos, magával ragadó nyelvi stílusa, mellyel nemcsak a saját gondolatmenetébe tudja helyezi, de rabul is ejti az olvasót.
(Kovács Csaba, in Vigilia, 81. évf. 9. szám, 717–718.)
