Leírás
Egy kép jut eszembe a megújulásról. Nagy erővel dolgozok valamin, megfeszülök, újra és újra nekilátok, próbálom így, próbálom úgy, és nem megy. Eljön az este, fáradt vagyok, néha csalódott is, néha nem is kicsit. Aztán leülök, csendben vagyok, mert már belefáradtam a csörtetésbe. A szívem odasajog egy kicsit a Jóistenhez: Van értelme ennek? Mit tudok tenni, hogy jobb legyen az, aminek jobbnak kellene lennie? Aztán lefekszem. Gyorsan elnyom az álom. Reggel világosságra ébredek. Szó szerint hasamra süt a nap. Kinézek az ablakon, friss levegő. Mélyet szippantok belőle. És a friss levegővel mintha derűt szívnék a szívembe. Ismét leülök, vár az imasarkom. És engedem, hogy áradjon rám a reggeli napfény. És hálát adok Istennek, hogy itt vagyok, hogy lélegzem, hogy derűt ajándékoz. Hogy előttem egy új nap, és hogy ezen a napon a legelső lépés máris az Övé volt. Köszönöm!
Október végén lesznek a félezer évvel ezelőtti reformáció megemlékezései. Azt mondják, az ökumenikus nagy belendülés az első évtizedek után mostanra eléggé leült. Sok mindennel próbálkoztunk, és ha feltesszük a kérdést, hogy nagyon haladtunk-e előre a párbeszéd útján, valószínűleg inkább bizonytalan lesz a válaszunk. Mintha nem is hinnénk már abban, hogy értelme lenne a sok párbeszédnek, vallásközi egyeztetéseknek, hogy mindenféle kiegyezésekről álmodozzunk. És talán éppen ez az, kellett néhány évtized, hogy rájöjjünk: az ökumenizmus elsősorban nem deklarációk, vélt vagy valós vallási igazságok lobogtatása vagy esetleg történelmi sérelmek hangoztatása szintjén fog előremozdulni. Itt az ideje mindezekre aludni egyet. Aztán felébredni, és hálát adni a Jóistennek, hogy itt vagyunk. A Jóisten hitet ad nekünk. Tudunk ünnepelni, tudunk előretekinteni, tudjuk együtt megszólítani az Istent. Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy együtt tudunk lenni az Istentől kapott reményben, hogy a hitünk az nem széjjelvisz bennünket, hanem arra hív, hogy együtt legyünk. Elsősorban Jézus Krisztussal. És a Jézusba vetett hitünk által egymással is.
Néha az a benyomásom, hogy keresve sem tudnák máshol annyi értetlenséget, keményszívűséget, sebzettséget találni, mint éppen a saját vallási közösségemben. Valószínű, hogy így vannak ezzel más felekezetek tagjai is. Ilyenkor eszembe jutnak Ferenc pápa utalgatásai arra, hogy menjünk ki a peremekre, a vallásos hit mezsgyéire, az egyházi élet határaira. Ez nem azt jelenti, hogy ne figyeljünk befelé, a központ felé, de Isten az egész világ gazdája, a más felekezetűek Atyja is, és a vallástalanoké is. És tényleg, van már olyan tapasztalatom, hogy a megújulás erői nem annyira bentről fakadnak, inkább kintről. Hiába gyűröm és gyömöszölöm a lelkem, néha többet segít, ha elengedem a magam igazát, a meggyőző bizonygatást, talán még a magam akaratát is. Fordulunk egyet a világban, szétnézek, hogy kik jönnek felém, és engedem, hogy megtörténjen a találkozás. A vonaton mellettem ülő fiatalemberrel, a születésnapi ebédnél az unokaöcsém teljesen vallástalan barátnőjével, vagy amikor nemrég behívtak egy sörre az egyik kocsmába, mindjárt itt, a templom közelében, mert megismertek, hogy én vagyok itt a pap. Annyira hálás voltam ezekért a találkozásokért, hogy meghívott a Jóisten egy sörre! Aztán jöhet már a sok toporzékolós értetlenkedés a vélt vagy valós igazságok és sérelmek nevében, én már tudom, hogy a fény világít, és nem belőlünk jön, hanem ajándék. A hit fénye pedig életerő, derű, otthonosság is. Isten áldjon benneteket, testvérek, katolikusok, protestánsok, más vallásúak, vallástalanok, akik hisztek még a találkozás erejében! Jó, hogy együtt lehetünk az állandó megújulásban, amire a Jóisten segít minket.
Horváth Árpád SJ
Főszerkesztő
