Női lelkészként még soha nem érte hátrányos megkülönböztetés, de van olyan ismerőse, aki nem megy el az istentiszteletre, ha lelkésznő tartja. Tímár Gabriella, a Bibliamúzeum igazgatója A Szív októberi számában őszintén mesél a hivatásáról.
Kihívás volt nőként elindulni a lelkészi pályán?
– Amikor elkezdtem, a női lelkészség még nem volt annyira elfogadott az egyházunkban. A reformátusoknál is nehezen ment végbe ez a folyamat. Édesanyám női lelkészként mindent végzett, a sákramentumokat (szentségeket) is kiszolgáltatta, de én igazán nem is tudtam, hogy ezt neki akkor még nem lett volna szabad. Egy csomó falu volt rájuk bízva, és nem volt lehetőség arra, hogy lelkész édesapám mindent egyedül csináljon. Sok áldás kísérte szüleim munkáját e közösségekben. Ma is jó visszamenni ezekbe a falvakba, és találkozni a sok kedves emberrel.
Mióta dolgozhatnak hivatalosan is női lelkészek?
– 1982-ben szenteltek fel először lelkésznőket. Ezt megelőzően nők általában csak diakóniai munkát vagy hitoktatást végezhettek, egyházi intézményekben dolgozhattak. Én ma is azt gondolom, hogy egy gyülekezetet, ha csak egy mód van rá, vezessen férfi lelkész.
Mi, női lelkészek más színt tudunk vinni a közösségbe, más képességet, máshogy látunk rá a dolgokra. Más a mi érzékenységünk, mint a férfiaké, úgy érzem, van helyünk az egyházi munka különböző területein.
Érte valaha hátrányos megkülönböztetés női lelkészként?
– Soha. Egyetlen olyan élményem volt, hogy a gyülekezet egy része szerette volna, hogy én legyek a lelkészük, a másik fele viszont nagyon ragaszkodott hozzá, hogy férfi legyen a lelkész. Én ezt teljesen meg tudtam érteni. Most is van olyan ismerősöm, aki nem megy el az istentiszteletre, ha lelkésznő tartja. Pál apostolra hivatkozva azt mondja, hogy a nő ne szóljon a gyülekezetben. Az nagyon jó helyzet lehet, ha egy házaspár tud együtt szolgálni. De ez így van az élet más területein is.
Nehéz lehet összeegyeztetni az anyai és a lelkészi hivatást.
– Így van. Mikor férjhez mentem, tudtam, hogy gyerekeket szeretnék – nagy családba születtem –, mert ez volt az elsődleges hivatásom. A múzeumi munkám is később kezdődött el, mint ahogy a kirendelésemet megkaptam, mert már vártam az első gyermekünket. Tudtam, hogy ha Isten ad gyermeket, az mindennél fontosabb. Az életünkben, a döntéseinkben Isten van az első helyen, de utána a felelősségünk a család iránt, amelyet Isten bízott ránk, és aztán következik az Isten népe.
Amikor az első közös karácsonyunkat töltöttük, szenteste három gyerekműsort vezettem végig Pest melletti gyülekezetekben. A férjem vett egy kis pulykát, este akartuk elkészíteni, amikor hazaérünk, de persze lekéstük az utolsó buszt. Végül valaki a gyülekezetből kedvesen hazavitt minket. Én ott álltam a Logodi utcai kis lakásunkban fáradtan, kicsit fejfájósan. A férjem szerintem ekkor döbbent rá, hogy lelkésznőt vett feleségül.
A gyerekekkel otthon tudtam maradni majdnem tíz évig. A Bibliában is benne van: ha az ember a saját családjára gondot nem visel, akkor igazán másra sem tud. Amikor csak a háztartásból, a pelenkázásból, gyereknevelésből állt a napom, kicsit zavartan mondtam egyszer egy barátnőmnek, hogy nincs időm eleget törődni a hivatásommal. Erre ő azt mondta, hogy Isten most tőlem ezt kéri számon, ez a feladatom, ebben kell helytállnom.
(A teljes interjú A SZÍV októberi számában olvasható)