Leírás
Nagyon kellemetlenek számomra azok az érzések, amikor lelkipásztorkodásom során azt veszem észre, hogy produkálnom kell magamat. Pedig néha bizony nagyon rá kell készülni egy-egy szentmisére, közösségi estre, valamilyen előadásra. Amikor papként kell kilépnem mások elé, és a saját személyes érzéseimen és meglátásaimon túl hivatalból is képviselnem kell az egyházat, a rendi közösségem, de még ha „csak” a Jóistent is, nem lesz jó vége annak, ha csak úgy bevágódok, például a szentmisére. Legjobban a kis hittanosoknál érzem, hogy náluk manapság már nem lehet csak úgy felkészületlenül megjelenni. Nagyoknak és értelmes embereknek lassan húsz év szerzetesi élet után simán beszélhetek, és nem is feltétlenül rosszul, tulajdonképpen bármelyik szentírási részletről. De a kicsik, ha rizsázok vagy ügyetlenkedem, azonnal ásítani kezdenek, vagy firkálnak a füzetükbe, vagy beszélgetnek, vagy egyenesen megmondják a szemembe, hogy „Árpi atya, u-nal-maaas!”.
Van tehát a felkészülés, ami sosem árt. De van aztán, amikor nagyon rákészülök valamilyen lelkipásztori teendőre, és mégsem érzem, hogy sikerült volna átadni valamit. Pontosabban nem úgy sültek el a dolgok, ahogy azt a felkészülés során reméltem. Ilyenkor mindig magamhoz térít a frusztráció, és felhasítja bennem a kérdést: Mi is igazán fontos számomra, amikor papként tevékenykedem? Mi számít egy lelkipásztor számára sikernek? Ha túlzottan sziporkázik, és terebélyes egójával leköti a hitet kereső emberek figyelmét, az lenne talán a siker? Az lenne a dolgom, hogy szórakoztassam a rám bízott nyájat? Bohócnak kellene talán lennem? A tehetetlenségnek ezek a kérdései nagyszerűen rávilágítanak egy alapvető problémára, és nagyon hálás lehet minden pap, hittanár, lelkivezető, hogy megélheti ezt a dilemmát: a vallási hagyományunkról, az imáról, a Jóistenről kell elsősorban beszélnünk, de hitet mi nem tudunk közvetíteni. A hitet még magamnak sem én csiholom össze. Nincs hatalmamban hitet fakasztani. A hit Isten ajándéka.
Néha aztán azzal pirít rám a Jóisten, hogy éppen akkor mozdul meg nagyon a hit egy személy vagy egy közösség életében, amikor a legkevésbé számítottam rá. Loyolai Szent Ignác lelkiségében nem győzzük hangsúlyozni, hogy a lelkigyakorlatok nem annyira a lelki kísérő és a lelkigyakorlatozó között zajlanak, hanem Isten és a lelkigyakorlatozó között. Mi csak rásegíthetünk erre vagy arra, de ha azt gondoljuk, hogy a saját kezünkbe vehetjük az Isten Országának dolgait, és manipulálhatunk a Jóistennel, nagyon tévedünk. Ezért a lelki életben a jó vezető gyakran éppen az, aki igyekszik, de igazából nem tudja, hogyan legyen jó vezető. Isten ments attól az édesapától, aki nagyon biztos a dolgában, hogy hogyan lehet jó édesapa! A túlcsorduló szakmai önbizalom helyett a hit kérdéseiben mindennél fontosabb a nyitottság a Jóistenre. Az Isten Országában elsősorban Isten az, aki vezet.
Horváth Árpád SJ
