Leírás
Nagy kihívások vagy megpróbáltatások idején gyakran elhangzik a megerősítő mondat: „Imádkozom érted.” Államfők ígérik imáikat szörnyű földrengések után, vagy amikor cunami pusztít egy sűrűn lakott partvidéken, de nagy szárazságok idején is, amikor lángok emésztenek el erdőket, otthonokat, templomokat. A konkrét anyagi segítségen túl néha még olyanok is imáról biztosítják a kárvallottakat, akikről mindenki tudhatja, hogy nem éppen vallásosak. Amikor nemrég Itáliában összeomlott az egyik legforgalmasabb autópálya hídja, és emberek tucatjai zuhantak a halálba, az amúgy kimondottan egyházellenes újságok is címlapon hozták a hírt, hogy mely olasz városban mikor lesz szertartás az áldozatokért. A szégyenletes új-zélandi lövöldözés után, éppen abban a városban, amit Krisztus egyházáról neveztek el (Christchurch), és ahol ötven imádkozó muszlim esett áldozatul egy elborult szélsőségesnek, az egész világról jöttek az üzenetek, biztosítva a „Krisztus egyházában” élő muszlim közösséget, hogy imáikban nem feledkeznek meg róluk sem Amerikában, sem Indiában, sem Ausztráliában, de még a meglehetősen szekuláris Európában sem.
Papként gyakran fordul elő velem, hogy imát kérnek tőlem. Szinte minden szentmisének a templomunkban van úgynevezett miseszándéka, ami egy kérés, vagy a hála kifejezése valamiért, vagy megemlékezés valakiről a halála évfordulóján. A templomunk bejáratánál van egy imadoboz, hetente megtelik kis cetlikkel, rajtuk mindenféle imával, kérésekkel a Jóistenhez, az angyalokhoz, Máriához, más szentekhez. Az egyik vasárnapi szentmisén fel is ajánljuk ezeket a kéréseket. Szülővárosom ferences templomában természetesen Páduai Szent Antalnak is van egy szobra. Megfigyelték már, hogy vizsgaidőszak vagy érettségi idején sokkal több gyertya világít előtte, a szegény ferences barátoknak pedig jóval gyakrabban kell üríteniük a perselyt. Az ima, úgy látszik, nem csak szó, nem csak gesztus, nem csak gyertya, és a megtévesztő látszat ellenére biztosan nem a pénzről szól. Az emberek csakugyan imádkoznak, imát kérnek, meg akarnak tanulni imádkozni. A szentmise is elsősorban ima. Úgy látszik, a közbenjáró imádság gondolata és gyakorlata, ami a katolicizmus egyik eléggé meghatározó mozzanata, továbbra is élő valóság nagyon sok ember számára.
Eddigi papi életem egyik legmeghatározóbb élménye egy haldokló nénihez kapcsolódik. Nagyon megszeretettem, méltósággal szenvedett, és várta a halálát. Egyszer csak rám nézett, és azt mondta: „Atya, eddig ön imádkozott értem, most a Jóistennél én fogok imádkozni az atyáért. Köszönök mindent!” És ekkor visszadőlt a párnájára, szemgolyói különösen vibrálni kezdtek, felfelé nézett, majd tekintete visszatalált hozzám, és a néni meghalt. Egy másik zavarba ejtő élményem az imádsággal kapcsolatban egy kármelita szerzetes nővérrel kapcsolatos, akivel ha egyszer-kétszer találkoztunk, de annak is volt már vagy tíz éve, amikor megtudtam, hogy imádkozik értem. A kármelita nővéreknél az a szokás, hogy mindegyikük egy-egy konkrét papért imádkozik élete minden napján. Nos, nekem is van egy ilyen apácám, és ez valahogy nagyon sokat jelent nekem. Mint ahogy nagymamám áldása is, aki halála előtt, amikor utoljára találkoztunk, a homlokomra rajzolt egy keresztet, és mondott egy nagyon egyszerű áldást. A hangját most is hallom, az áldását pedig most is érzem, és nem csak a homlokomon. Biztos vagyok benne, hogy az értem mondott imádságok nélkül nem lennék az, aki vagyok. Köszönet értük!
