Leírás
Áldozatból hálaadás
Ó, Istennek teste idessége, ez világnak ótalma,
Ó, tiszteletes test, ma tégedet miltatlan imádlak,
Hogy engemet méltass halálomnak idején éltetni,
Ó, életnek kenyere, adj énnékem örök örömet,
Téged kérlek és unszollak, lelkemet testemmel tisztítsad.
(Első verses imádságunk, Laskói Demeter, 1433)
Júniusi számunk elejére egy olyan imádságot választottunk (kissé korszerűsítve a nyelvezetét), ami egyúttal az egyik legkorábbi magyar nyelvemlékünk. Laskai sorok néven ismert. Szerzője Laskói Demeter, egy szerzetes Pécsvárad bencés kolostorából, akiről neve alapján csaknem biztosan állíthatjuk, hogy Laskóról származott, egy kis magyar falucskából a Dráva-háromszögben, a mai Horvátország területén. Amit Laskói Demeternek köszönhetünk, az valójában a legkorábbi magyar verses imádságunk. A Halotti beszéd ugyanis nem vers, az Ómagyar Mária-siralom pedig versnek vers, és vallásos tartalmú is, de nem imádság. Ezeket a Laskai sorokat azonban még ma is imádkozhatja a hívő ember, mégpedig vallásos élete legáhítatosabb pillanataiban, ahogy a középkori hívő emberek is bizonyára tették. Egy fordításról van szó, az eredeti latin változatok fennmaradtak szerte Európában, és ezek a szövegek is arra engednek következtetni, hogy ezzel az imádsággal a hívő emberek a szentmisében, pontosabban az úrfelmutatás pillanataiban fohászkodtak, amikor a katolikus hit értelmében a pap a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtatja.
Június az eucharisztia hónapja is, amikor a katolikusok díszes-rózsaszirmos körmeneteikkel hálát adnak a kenyér és bor színeiben jelen lévő Krisztusért. A görög gyökerű eucharisztia szó eredetileg hálaadást jelent. Katolikus értelmezés szerint azonban az eucharisztia ünneplése nemcsak hálaadás, hanem emlékezés és áldozat is. Annak az egyetlen áldozatnak az emlékezete és rejtelmes (misztikus) megjelenítése, amely kétezer évvel ezelőtt a Golgotán történt. De ezzel még mindig nincs vége annak, amit a katolikus vallási hagyomány ért az eucharisztián. És ezt mostanában, a koronavírus miatt bezárt templomaink idején megélt hiányérzetünk is alátámasztja. A világhálónak köszönhetően a képernyők előtt bekapcsolódhattunk ugyan az eucharisztia ünneplésébe, a hívő emberek többségének mégis komoly hiányérzete maradt. Az eucharisztia ugyanis nem csak a szentmise, amit a távolból szemlélhetünk, és úgy-ahogy bekapcsolódhatunk az ünneplésébe. Az eucharisztia a maga teljességében nem más, mint a közösség élete és ünneplése. Az eucharisztia maga az egyház, ahogy emlékezik, megéli az áldozatot és hálát ad, ahogy a hívő keresztények összetartanak az imában és imádásban, csendben és éneklésben, ahogy közös hitünket ünnepeljük.
Az idei június a magyar történelem egyik legszomorúbb eseményének kerek évfordulóját is magával hozza, amit korábban nemzeti gyásznapként emlegettünk, újabban azonban az összetartozás napjaként igyekszünk megélni. Ez nagy fordulat, és száz év után éppen ideje volt, hogy rájöjjünk: nemcsak magyar fájdalom van, hanem mindennek ellenére magyar öröm is! A gyász persze jogos. Ami fáj, annak fájnia kell, és valószínűleg van abban valami, hogy magyar identitásunk legmélyebb rétegeihez mindig is hozzá fog tartozni a XX. századból ránk maradt nagy közös fájdalom. Ha azonban a gyászunkat méltósággal éljük meg, a fájdalomból gyógyulás származhat. Itt az ideje, hogy száz év magány után felemeljük a tekintetünket, és ismét egymásra találjunk, ne csak a fájdalomban, hanem magyar életerőnk közös örömében is. Mindennek ellenére itt vagyunk, és ez szívós hitünkről és alapos reményről tanúskodik. Összetartozásunk ünnepléséből pedig nagyon sok további jó származhat: találkozások, énekek, tánc, irodalom, családok, magyar gyerekricsaj a határokon túl is. Ki merné tagadni, hogy van fájdalom?! De hosszú elveszettségéből aztán mégis előkerül valahogy az ima, és ősi imánk arra mutat rá, hogy a sok szenvedés és áldozat soha sincs hiába, az emlékezés hálaadássá válhat, a közösség életévé, ami az eucharisztia.
Horváth Árpád SJ
