Szentem, júniusra – Władysław Bukoviński

Lengyelként Kazahsztán apostolának lenni nem egyszerű misszió. A legkeményebb vörös diktatúra éveiben meg főleg nem. 

Apropó, diktatúra: miért nem mérjük a náci poklot a vörös infernóhoz, és fordítva? Szent emlékű Maximilian Kolbénk és Edith Steinünk ragyog az égbolton, és elménk zugait is bevilágítja, a náci haláltáborokról filmes eposzok szólnak ékesen, míg a szovjet territórium szakrális csodatevőiről nem sok minden regél.

Pedig az akkor még lengyel – ma már Ukrajnához tartozó – Berdyczówban született Władysław Bukovińskiról (1905–1974) lehetne simán filmet, archaizáló hősi költeményt, csodamesét, legendát írni. Élete szentség, megszentelt különösség, folyamatos csöndes csoda, de hangoskodó csodavárás nélkül.

Egész életében a periféria vonzotta, nem véletlenül lett a rabok, a misszionáriusok, valamint az iszlámmal való dialógus védőszentje. Krakkóban járt középiskolába, majd a Jagelló Egyetem jogi karán végzett, hiszen már akkor az igazság utáni epekedő vágy hajtotta.

Huszonkét évesen már a krakkói papi szemináriumban találjuk, míg 1936-ban már régen nem elégíti ki a békés állóvíz, az ország vadkeleti részébe vágyik, hogy ott élje meg a papi hivatást a maga szálkás radikalitásával, ott, ahol családja gyökerei is oly mélyre kapaszkodtak. Luckban tanított szociológiát, és fiatalokkal foglalkozott szenvedélyesen, sőt

mindeközben vallástudománnyal is töltekezett éjjel s nappal, ráadásképpen meg katolikus újságot szerkesztett.

Amikor a világháború tébolya lángra kap, egyből megtanulja a saját bőrén is a szociológiai mélykutatás leckéjét. Vágyott rá, akarta az okulást, amely kereszt formájában érkezett meg hozzá. Luck városa a szovjet megszállási zónába került, amely ugyan nem egyszerűsítette a dolgokat, ő viszont rendet vágott a káoszban: a szigorú tiltás ellenére az internáltak és a kényszermunkások gondozása került érdeklődése fókuszába. Meg is lett a jutalma: először 1940-ben tartóztatták le, nyolcéves kényszermunkára ítélték: elkezdődött hát – végre – a szenvedés. Amikor a német csapatok megkezdték előrenyomulásukat, a szovjetek foglyaikat jó szokás szerint védőfalnak használták, majd amikor erre alkalmatlannak bizonyultak, elkezdték őket gépfegyverrel lekaszabolni.

Ő a haldoklók között földön kúszva vigasztalt, és nem találta golyó.

Aztán amikor a németek vették át a szovjet csapatok ügyeletes kegyetlenkedő szerepét, akkor Bukoviński újra tudta, hol a helye: zsidókat mentett. A háború végén visszatért a szovjet szorítás, megint kényszermunkára ítélték, melyet egy szörnyű helyen, egy kazah rézbányában töltött el. Ő örült neki, kellett neki, akarta.

És naponta misézett a pokolban, szentségeket szolgáltatott ki, élte a szentséget. Újra tíz évre ítélték, de ő tizenhárom és fél évet töltött a lágerben. Kiszabadult, de maradt a messziről nomádnak és kegyetlennek tűnő kazah földön, ami végül is tündöklő élete bölcsője, fő helyszíne, majd paradicsoma lett.

Az ötvenes évek közepén megtörtént vele még az az abszurditás is, hogy annyi szenvedés után felajánlották neki a Lengyelországba való visszatérést, de ő nem hogy visszatérni nem akart, hanem – amitől minden hétköznapi értelemben „normális” ember menekült volna – gyorsan kérte a szovjet állampolgárságot is, csak hogy híveivel, fiaival és lányaival maradhasson. Kikönyörgött magának egy engedélyt, mely a teljes ország területén szabad mozgásra jogosította fel, s minden percben katolizált – beszélt, érvelt, imádkozott, táplált a legszörnyűbb években is. Élete már többedszerre lett a csoda eszköze. Egy év után megint ítélet, a perben persze magát védi, akár egy élő szent, majd újra kényszermunka, utána pedig ugyanott folytatja, ahol abbahagyta.

Amikor végre hazalátogathatott hazájába, Krakkóban nem mással találkozott váteszként, jövőt előrevetítő prófétaként, mint a rá hősként tekintő Karol Józef Wojtyłával, a későbbi szenttel, akinek nagyon fontos és egyszerre internacionális és ízig-vérig lengyel volt mindaz, amit Bukoviński elvégzett.

Boldoggá Ferenc pápánk avatta, akinek szintén mindig szívügye volt a periféria, mely attitűdjébe nem kevés ősi jezsuita és – legyünk büszkék rá, magyarok! – sok modern, jálicsi hatás vegyült.

Perifériáról a szívbe, szélről a centrumba, a szenvedés földjéről a mennyekbe, az egyház lealacsonyításából az egyház legfényesebb trónusára,

még ha a trónus szón – még annak szimbolikus kontextusba helyezésén is – valószínűleg nagyot nevetne csodatévő lengyelünk.

A Jad Vasemben fája is van, tehát mondhatnánk: papírja van róla, hogy feláldozta magát embertársaiért. E nélkül is tudjuk, hogy Bukoviński hős, szent, boldog. Boldogságától mi is boldogok vagyunk. Mert velünk marad, mert védőszentünk, a periféria szentje, drága Władysław Bukoviński.

A cikk A Szív Jezsuita Magazin Júniusi számában jelent meg

Megosztás