Nemeshegyi Péter atya majdnem négy évtizeden át működött Japánban. Megragadó az a mód, ahogyan ottani hallgatóit megismertette az európai kultúrával és fogékonnyá tette őket például Mozart zenéjére. Erről írt könyvét nagy gyönyörűséggel olvastam, s ajánlottam, akiknek tudtam. 1993-ban tért vissza Budapestre, s egyre-másra jelennek meg lelkiségi könyvei, amelyek kivétel nélkül azt sugallják, hogy a hittel átszőtt élet magasabb összefüggések birtokába juttat. Mostani műve a jezsuita lelkiségbe kalauzol, s megismertet Szent Ignác szellemiségével, szellemi örökségének lényegével.
Az atya beszédeiből és írásaiból nemcsak mélységes hit árad, hanem a hit szilárdságából fakadó derű is. Egész életszemléletére jellemző az az epizód, amelyet a „fordulat éve” környékéről jegyzett föl (s nyilván hallgatói derűjétől kísérve mondott el lelkigyakorlatos beszédében). A jezsuiták szegedi rendházába kommunista fiatalok tanoncotthonát telepítették. Sajátos helyzet: egymás mellett szerzetesek és az új rendszer reménységei. Elképzelhető, mennyire feszült volt a hangulat. „Bennünk egyre inkább kezdett lángolni Szent Ignác hite” – emlékezik akkor húszegynéhány éves korára Nemeshegyi Péter. Találtak egy baszk nyelvű Szent Ignác-indulót. A házban senki sem ismerte ezt a nyelvet. Így írtak a dallamra egy magyar szöveget. „Aligha hasonlított az eredetire, de akár jobb is lehetett annál.” Sokkal később megkísérelték visszaidézni a szöveget. Ilyenformán hangzik:
Ignáció! Mennyi mindent mond e szó.
Békességben riadó, küzdelemben ez nekünk biztató.
Jézus szép, szent nevét visszük szét, szerteszét.
Jézusért, a szent hitért járjuk a földtekét.
Tűzön át, vízen át, jégen át harcolunk.
Érte él, érte dobog a szívünk.
És Övé az életünk!
Fél világ ellenünk. Egyedül Ő van velünk.
Dalolunk, mind megyünk, szívének üteme az életünk.
És az ő nyomában, hűen, bátran ott lépdelünk.
Szűzanyánk nézz le ránk, nem hagyunk, nem soha.
Harsona szól, reng a pokol, összeomol tábora.
Mert amikor szél támad, ár dönti búzánkat, villámok cikáznak
a pokol föllázad, üldözik egyházad.
Akkor az egyházad fekete serege elindul,
ajkán megcsendül a szó: Ignáció!
A történet teljességéhez tartozik, hogy egyik külföldre menekülő rendtársukat elkapták a határon, és a zsebében megtalálták a szöveget. Elképzelhető, mekkora izgalommal vallatták a fiatal jezsuitát, ki is valójában a fekete sereg és kik a pokolfajzatok. Persze azokban az években a történetnek akár tragikus végkifejlete is lehetett.
A valóban csak idézőjelben jellemezhető „remekműnek” hatása és értéke mégsem lebecsülendő: megismertet a megingást nem ismerő Szent Ignác-i magatartással, amely a magyar történelem során többször is szemet szúrt elnököknek és királyoknak. A lelkigyakorlatos beszédek középpontjában természetesen nem a Nemeshegyi Péter szellemiségétől távolabb álló riadó, hanem a szeretet és megértés áll, ez sugározza be beszédeit.
Érdekessége a kötetnek, hogy a válogató és közreadó kérésének engedve az atya utószavában foglalta össze a jezsuita lelkiség és a pápák kapcsolatát. A rend alapító okmányában nyomatékosan szerepel a mindenkori pápa iránt tanúsítandó hűség és odaadás. Szent Ignác és a jezsuiták az egyház reformját szorgalmazták, de a pápa iránt engedelmességet tanúsítva. A rend és a pápák viszonya azonban nem volt felhőtlen, jóllehet a rendtagokra fontos feladatok teljesítését bízták. A felvilágosodás szószólói számára a jezsuiták voltak a legveszedelmesebb ellenség. A Bourbon uralkodók a janzenistákkal szövetkezve a rend ellen fordultak, és XIV. Kelemen pápa végül 1773-ban feloszlatta Jézus Társaságát. Súlyos csapást jelentett az intézkedés: megrendítette a missziókat és a vallásos nevelést. Csak Oroszországban működhettek zavartalanul, Katalin cárnő ugyanis nem engedélyezte a pápai bréve kihirdetését, így az nem lépett érvénybe. Végül VII. Piusz pápa 1814-ben visszaállította a rendet, amely a korábbiakhoz hasonlóan az egész világon eredményesen tevékenykedett. VI. Pál és II. János Pál pápasága idején a rend iránti bizalmatlanság erőre kapott, de talán a Szentlélek közreműködésével Ferenc személyében jezsuita lépett a pápai trónra (bár rá aligha jellemző a kifejezés). Ferenc pápa legfőbb célja a szegénység csökkentése, ez jezsuita hagyomány, ahogy egyszerűsége is.
Nemeshegyi Péter emelkedett szavakkal zárja áttekintését: imádkozik, hogy a pápa Isten segítségével megvalósíthassa céljait. Mi pedig Nemeshegyi Péterért is imádkozunk, hogy még sokáig vezessen a lelki tökéletesedés útján.
(Rónay László, in Vigilia, 81. évf. 4.sz., 314–315.)
Nemeshegyi Péter SJ
Nemeshegyi Péter 1923. január 27-én született, Budapesten. Mielőtt belépett a Jézus Társaságába közgazdaságtant tanult a budapesti tudományegyetemen, majd pénzügyi vonalon dolgozott. A zugligeti Manrézában végezte a noviciátust. 1946–49 között Szegeden a jezsuita főiskolán filozófiát tanult, 1949-ben, továbbképzése érdekében, a többi jezsuita kispappal együtt neki is el kellett hagynia Magyarországot. A terciát 1953–44 között végezte a walesi Saint Beuno’s kollégiumban. Ezután a rend Rómába küldte, ahol a Gergely Egyetemen teológiát tanult, és 1956-ban teológiai doktorátust szerzett. Ugyanebben az évben Japánba utazott, ahol 1993-ig a Sophia Egyetem teológiai karán tanított, és több ízben a teológiai kar dékánjaként működött. 1962-ben átírták a japán provinciába. Gazdag teológiai munkát végzett magyar, japán, angol és német nyelven, előadásokat és lelkigyakorlatokat tartott Japán-szerte. A Pápai Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja volt 1969-től 1974-ig. 1993-ban tért vissza Magyarországra. Lelkipásztori munkája mellett több évtizeden át tanított hazai egyetemeken és főiskolákon.
A Távlatok és A SZÍV jezsuita folyóiratok munkatársa. A Magyar Patrisztikai Társaság tiszteletbeli elnöke.
2015-ben Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.
Nemeshegyi Péter SJ cikkei A SZÍV jezsuita magazinban
