Leírás
Jezsuita életem során eléggé sok helyen éltem már, különböző közösségekben, néha egymás után más országban. Szerzetesi életünk egyik nagy ajándéka, hogy egy-egy újabb kinevezéssel egészen eltérő körülmények között, egészen más küldetéssel megadatik az újrakezdés lehetősége. Persze a jól megszokott körülményeinkből és baráti kapcsolatainkból kilépni nem mindig könnyű, sőt általában nem könnyű. Néha szakadásnak éljük meg, és van is egy olyan magyar kifejezésünk, hogy „megszakad a szívünk”, amikor nagyon sajnálunk valamit. Például amikor tovább kell mennünk. Ezekben a helyzetekben nemcsak a búcsú nehéz, legalább annyira a bizonytalanság is, ami a ránk váró ismeretlen körülményekkel jár.
Azt is megfigyelhettem már szerzetesi életem során, hogy a hivatásomban mindig az vitt valóban előre, amit elsőre idegenkedve fogadtam, mert valahogy új volt, más volt, kihívás volt, éppen ezért tartottam is tőle. A jezsuita lelkiségben nagyon fontos mozzanat a készséges lelkület fenntartása, hogy ha kell, azonnal felálljunk, és menjünk, ahová az egyház hív, hogy a Jóisten nagyobb dicsőségére éljünk. Ez a rendünk történetében nemritkán szélsőséges helyzeteket jelentett, a hit peremvidékeit, ahová az egyház menni akart, de máshogy nem tudott eljutni, csak ha küldi a jezsuitákat. Ezt tükrözi negyedik szerzetesi fogadalmunk: ha Róma püspöke felkér bennünket valamilyen misszióra, azonnal lépünk. Ez a mi tipikusan jezsuita lelkiségünk, a nyitottság lelkületének állandó fenntartása, hogy nagy bizalommal igent mondjunk egészen váratlan helyzetekre is, hogy találkozzunk a mással, ne féljünk az idegentől, mert az őszinte találkozások kiszolgáltatottságában a Jóisten dicsősége fog felragyogni!
Amikor egy új közösségbe kerültem, eddig mindig voltak, akikkel nagyon gyorsan és feltűnően jól kijöttem mindenben. Aztán rendre voltak olyan rendtársak is, akikkel időbe telt, amíg összebarátkoztunk. De szinte mindig azokkal fonódott a legmélyebb kapcsolatom, akikkel először konfliktusaim, beszólások és visszaszólások voltak, akikkel kihívás volt együtt lenni, pláne együtt tenni valamit, együtt dolgozni valamiért. Találkozásaink a másikkal, néha az egészen idegennel segít bennünket, hogy csakugyan azzá váljunk, akik valóban vagyunk. Amikor szokatlan különbözőségekkel találkozunk, elsőre valószínűleg tanácstalannak fogjuk érezni magunkat, talán tehetetlennek is, egy ideig esetleg magányosnak is az új közegben. Ilyenkor azonban mindjárt két fontos dolgot is megtapasztalhatunk: az egyik, hogy nem csak rajtunk múlik a helyzetünk alakulása; másrészt kreatívvá kell válnunk, ami azt jelenti, hogy olyan mély személyes erők kezdenek el működni bennünk, amelyek sohasem keltek volna életre, ha nem kényszerülünk elhagyni jól bemérhető életünk komfortzónáit. Tapasztalataim szerint semmi sem segít bennünket jobban csakugyan azzá válni, akik valójában vagyunk, mint amikor a váratlan helyzetek kiszolgáltatottságaiban nagyon mélyről a Jóistenhez sóhajtunk, és megtesszük az első lépést, hogy találkozzunk a másikkal.
Horváth Árpád SJ
