A Budapest Hospice Házban dolgozók áldozatos munkája és érzékeny figyelme segít abban, hogy a betegek könnyebben, emberi körülmények között éljék meg földi létük utolsó szakaszát. Biró Eszter szakpszichológussal beszélgettünk a halál kultúrájáról, intimitásról és arról, sérül-e a haldoklók hite a súlyos szenvedés megtapasztalása során.
Mi az itteni segítségnyújtás legfontosabb jellemzője?
– Test és lélek minden ember, és a mi munkánk magában foglalja azt, hogy mindkettőre odafigyelünk, a testet és a lelket egyaránt ellátásban részesítjük. Vezető dolog a szenvedés csökkentése, ez pedig csak fájdalomcsillapítással képzelhető el. De előfordult, hogy valaki kifejezetten kérte, hogy ne vigyük le a fájdalmát a minimális szintre, spirituális értelemben volt szüksége egy kis fájdalomra, máskülönben nehezebben ítélte volna meg, mi a helyes és mi a helytelen.
Mi számít önöknél rossz történetnek?
– A negatív történetek közé sorolom azokat, amikor nem tudunk már segíteni a kellő mértékben, például olyan okokból, hogy későn kerül hozzánk a beteg. Ahhoz, hogy együttműködjünk vele, meg kell ismernünk, és ez időt igényel, és sokat segít, ha ő maga tudja elmondani, mit szeretne, mire van szüksége. Kiemelten fontos lenne, hogy a betegek időben kerüljenek hozzánk, a segítség megkezdésének ez lenne az egyik legfontosabb feltétele.
A nagyon beteg Kosztolányinak ezt mondta Babits: „Ne félj, Dide, ne félj a szenvedéstől! Valami értelme van ennek.”
– Én abban látom az értelmet, hogy tudatosan viszonyuljunk a saját halálunkhoz. Minél közelebb van hozzánk az utolsó pillanat, annál fontosabb a rá való felkészülés. Ha az ember tudatosan készül a saját halálára, felfedezheti, hogy máshova helyeződik a hangsúly, megfontoltabb, bátrabb lesz az életében, a döntéseiben. Tapasztalatom szerint a nehéz helyzet automatikusan az emberi kapcsolatok és érzelmek irányába tereli a hangsúlyt.
Míg például az ókori görögök jóval könnyebben fogadták el a halált, addig mi eltoljuk magunktól, kiiktatjuk a gondolkodásunkból.
– Lehet, hogy ez csak a látszat, mert az ellenkezőjéről tanúskodó források kevésbé örvendenek népszerűségnek. Saját példával élve: a sikertelen és kétséges eseteink, a szakmán belüli kudarcos történeteink nem érnek el a laikusokhoz, a szakmabeli szervekhez. Nem tudom, jobb volt-e régen, legenda nyilván a szélsőséges történetekből lesz. Mindenki fél a haláltól, emiatt nem kizárt, hogy a pozitív történetek továbbadása a gyakoribb. Ami bizonyíthatóan megtörtént, az egy látványos probléma, méghozzá az, hogy a halál kikerült a hétköznapi élet szférájából. Alig van olyan ember, aki látta volna meghalni a közvetlen hozzátartozóját.
„Ha az ember tudatosan készül a saját halálára, felfedezheti, hogy máshova helyeződik a hangsúly, megfontoltabb, bátrabb lesz az életében, a döntéseiben.”
A hagyományok mára gyökeres változáson mentek keresztül. Polcz Alaine írja Éjjeli lámpa című kötetében, hogy a halottvirrasztás a XX. század végére megszűnt, a halott test szégyenként kerül el a háztól. Gyakorlatilag elpárolgott a halottal és a halállal összefüggő intimitás.
– Pontosan. Humánus körülmények között akkor sikerül az otthonápolás, ha van segítség, tehát biztosított a megfelelő orvosi háttér. A hospice-ellátás személyre szabott, az itt dolgozók például a keresztnevükön ismerik az intézmény ellátásra szoruló betegeit. Mindenkinek a személyével és nem a betegségével kívánunk kapcsolatba kerülni.
Ön kihez fordul segítségért, ha lelkileg megviseli egy-egy eset, épp azért, mert ennyire közeli kapcsolatot tartanak fenn a betegekkel?
– Az visel meg, amikor nem tudunk eleget segíteni. A tehetetlenség a legrosszabb. Viszonylag kicsi, egymással jó kapcsolatot ápoló csapat dolgozik a Budapest Hospice Házban, az átlagosnál jóval személyesebb munkahely ez. Hagyomány nálunk a közös ebéd, méghozzá úgy, hogy mindig valamelyikünk készíti el az ételt. Az ebédidő alatt megbeszéljük a dolgainkat, a minket nyomasztó problémák megosztása hozzájárul a lelki gondoskodáshoz.
Nem növeli a személytelenséget, hogy a média tárgyiasítja a halált? Napi szinten olyan töméntelen mennyiségű hír jut el hozzánk, hogy hol, hányan, mitől haltak meg emberek…
– Polcz Alaine-nél olvastam azt a kifejezést, hogy halálpornó. A médiából érkező sok-sok hír valóban tárgyiasítja a halált, úgy, mint a pornó a szexuális együttlétet. A halállal kapcsolatos híradásokból szintén hiányzik az intimitás. A személyesség helyett a sérülés mértéke, a fájdalom jut el a befogadókhoz. A gond a közlés formájával, a hogyannal van, nem pedig azzal, hogy sok szó esik a sajtóban a halálról.
(Fotó: Orbán Gellért)
Szerző: Ayhan Gökhan
A teljes interjút A SZÍV jezsuita magazin novemberi számában olvashatja.