A II. vatikáni zsinat ötvenhat évvel ezelőtt, 1962. október 11-én vette kezdetét. Nem mondhatjuk, hogy a jelenlevők számát tekintve a zsinat volt az évszázad legnagyobb rendezvénye. Az viszont kijelenthető, hogy a legnagyobb gyűlés volt, vagyis a legnagyobb tanácskozás, amelyen a résztvevők mindvégig aktívan szerepet vállaltak és konkrét döntéseket hoztak. Ehhez fogható nagy tanácskozásra korábban soha nem volt példa. – John W. O’Malley (Mi történt a II. vatikáni zsinaton?) írása a zsinat megnyitásáról.
Reggel 8 óra 30 perckor, az egyre erősödő reggeli fényben indult el a hosszú menet a Szent Péter téren, amely zsúfolásig tele volt a tapsoló és éljenző tömeggel. A több tízezer jelenlévővel párhuzamosan televízión világszerte milliók kísérték figyelemmel a nagyszabású eseményeket. A helyszín fenséges volt. A hatalmas teret a Bernini művészetét dicsérő oszlopsor ölelte körül, a tér mögött emelkedett a Szent Péter-bazilika, melynek építőmesterei többek között Bramante, Raffaello és Michelangelo voltak. A keresztények már a II. századtól nagy tisztelettel övezték ezt a helyet, mert úgy vélték, hogy itt van eltemetve Szent Péter. A kereszténység történetének leghíresebb személyiségei közül Konstantin császártól kezdve Nagy Károlyon át Lutherig sokan ellátogattak ide a századok során.
A mintegy kétezer-ötszáz, fehér liturgikus ruhát és a fején püspöki mitrát viselő zsinati atya levonult a bazilika melletti pápai palota nagy lépcsőjén, és fehér folyamként hömpölygött végig a téren át a bazilikába. Többek között a Svájci Gárda, a Nemesi Gárda és a Palatinus Gárda testőrei, illetve sajátos ruházatukban, fejükön pedig koronával a keleti rítusú katolikus püspökök és pátriárkák érdekes színfoltot és változatosságot jelentettek a menetben.
Több mint egy órán keresztül vonultak át a téren. A püspökök sorát XXIII. János pápa zárta, akit hordszéken vittek a vatikáni kamarások. Mire a pápa bevonult, a zsinati atyák már elfoglalták széküket a bazilikában. A hatalmas templom zsúfolásig megtelt a zsinati atyákkal, a teológus tanácsadókkal, a nem katolikus keresztény közösségek meghívott megfigyelőivel és azokkal, akiknek sikerült belépőjegyet szerezniük. Vezető politikai személyiségek is jelen voltak, mások mellett Albert belgiumi királyi herceg és Antonio Segni olasz miniszterelnök. A Szent Péter sírja fölött álló pápai főoltárnál magasodott Bernini műve, a pompás bronzbaldachin. A pápa az oltárhoz érkezve leszállt hordszékéről, letérdelt az oltár előtt, és intonálta a Veni Creator Spiritus című himnuszt. Ezzel el is kezdődött a zsinat.
A II. vatikáni zsinat első napjainak legünnepélyesebb és leglátványosabb eseménye kétségkívül a püspökök október 11-i bevonulása volt, amelyet a Veni Creator Spiritus eléneklése után tartott énekes nagymise követett. A celebráns Eugène Tisserant bíboros, a bíborosi kollégium dékánja volt. Ezekben a napokban azonban más események is történtek, amelyekből pontosabban kiviláglott, hogy milyen irányba fog haladni a zsinat, hiszen erről ebben a pillanatban még semmit sem lehetett tudni. Egyes résztvevők, így például Giovanni Urbani velencei bíboros pátriárka, meg voltak győződve arról, hogy a zsinati atyák nem csak azért gyűltek össze, hogy mintegy szenteltvizet hintsenek az egyház jelenlegi állapotára, más résztvevők viszont éppen ezt akarták. Az volt a kérdés, hogy a zsinat csupán a katolicizmus dicsőségének megünneplésére hivatott-e, vagy ezenfelül néhány nehéz döntést is meg kell-e hoznia, olyan döntéseket, melyek természetük szerint nem mindenkinek lesznek kedvére.
A szentmise után XXIII. János pápa elmondta megnyitóbeszédét, melyre mindenki feszülten várt. A pápa természetesen latinul szólt, mert ez volt a zsinat hivatalos nyelve. A beszédet a „Gaudet Mater Ecclesia” („Az anyaszentegyház örvendezik”) szavakkal kezdte. A pápa maga írta az egész beszédet, és többször át is dolgozta. Nagy gonddal állította össze. Ennek ellenére a pápai beszédek stílusában járatlan hallgatók számára a szöveg szokványosnak tűnhetett. Minthogy az órákon át tartó, hosszú szertartás végén hangzott el, a hallgatóság fáradt volt, és nem mindenki tudott felfigyelni a fontos mondanivalóra.
Sokan csak azt hallották ki belőle, amit hallani szerettek volna. A L’Osservatore Romano című vatikáni napilap másnapi kiadása például a következő főcímmel jelent meg: „A zsinat fő célja a katolikus tanítás megvédése és előmozdítása”, míg az igen befolyásos párizsi Le Monde főcíme így hangzott: „A pápa helyesli a modern kutatási módszerek alkalmazását.” Ha valaki a szavak szintjén elemzi a beszédet, mindkét értelmezésnek igazat adhat – sőt számos egyéb értelmezést is helytállónak ítélhet, akárcsak magukkal a zsinati dokumentumokkal kapcsolatban. Ha azonban a beszéd egészét vesszük szemügyre, és összehasonlítjuk a hosszú XIX. században elhangzott pápai megnyilatkozásokkal, világosan kitűnik az ereje és újszerűsége.
Először is a pápa elhatárolódott és ezzel a zsinatot is elhatárolta a „világot” ostorozó és gyanúsító beállítottságtól. Kifejezte azt a reményét, hogy a zsinat jóvoltából az egyház „félelem nélkül tekint majd a jövőre”, és élesen elutasította azoknak a véleményét, akik „a modern korban csak rosszat és romlást […] képesek látni, és azt mondogatják, hogy a múlthoz viszonyítva korunk egyre rosszabb lesz”. Az egyház tudja, hogy vannak problémák, ugyanakkor örömmel látja „az emberi elme felfedezéseinek nagyszerű előrehaladását”. Tény, hogy a mai világ túlságosan el van foglalva a politikai és gazdasági kérdésekkel, és ezért nincs elég ideje saját lelki egészségének ápolására. Ez helytelen, de ne felejtsük el, hogy a jelenlegi politikai rend sok esetben jobb lehetőségeket biztosít „az egyház szabad tevékenysége számára”.
Hogyan viszonyuljon tehát az egyház mindahhoz, ami jó vagy rossz a mai társadalomban? Viszonyuljon pozitív módon, vagyis „használja az irgalmasság gyógyszerét, nem pedig a szigorúság fegyverét […], inkább mutassa meg tanításának értékét, mintsem hogy elítéléseket fogalmazzon meg”. A pápa ezzel felvetette azt a döntő kérdést, hogy milyen beszédmódot kell alkalmaznia a zsinatnak, és kijelentette, hogy az egyház alapvető tanításai ugyan nem változhatnak, de nemcsak egyféleképpen fejezhetők ki, vagyis az előterjesztésük formája változhat. A zsinat dokumentumainak stílusa, hangsúlyozta János pápa, legyen tehát „főképpen lelkipásztori jellegű”, mert a zsinaton az egyház „mindenki szerető anyjának akar mutatkozni, olyan anyának, aki jóságos, türelmes, és tele van irgalommal és jósággal a tőle elszakadt gyermekei iránt”. Így lehet az egyház az egész emberi nem számára az egység világítótornyává, előmozdítójává és mintájává.
a zsinaton az egyház „mindenki szerető anyjának akar mutatkozni, olyan anyának, aki jóságos, türelmes, és tele van irgalommal és jósággal a tőle elszakadt gyermekei iránt”. Így lehet az egyház az egész emberi nem számára az egység világítótornyává, előmozdítójává és mintájává.
E nagy cél természetesen megköveteli, hogy az egyház hűségesen megőrizze a rábízott üzenetet. Ugyanakkor „megfelelő változtatások bevezetése és a kölcsönös együttműködés bölcs megszervezése által az egyéneket, a családokat és a népeket arra fogja indítani, hogy lelküket valóban a mennyei valóságok felé irányítsák”. A világ azt várja az egyháztól, hogy a zsinaton „előrelépjen a tanítás megértésében, és az emberek lelkiismeretét a hiteles tanítás hűséges és teljes követésére formálja; e tanítást azonban a modern gondolkodásmód kutatási módszereinek és irodalmi formáinak felhasználásával kell tanulmányoznia és kifejtenie”.
Bár a pápa beszédének teljes jelentőségét a hallgatóság nagy része nem fogta fel azonnal, szavai bizakodással töltötték el azokat, akik új hangnem megjelenésében reménykedtek. Az mindenesetre világos volt számukra, hogy a pápa nem követi szolgaian a régi egyházias beszédformát. E csoport tagjai, főképpen a zsinat első ülésszaka alatt, gyakran hivatkoztak a pápa megnyitóbeszédére, úgy vélték ugyanis, hogy alátámasztja azt a szemléletmódot, amelyet véleményük szerint a zsinatnak ki kell alakítania.
Beszédében a pápa óvatosan fogalmazott, de rendkívül fontos dolgokat mondott. Kijelentette, hogy a zsinatnak pozitív módon kell viszonyulnia a felmerülő kérdésekhez; a jövőre kell vetnie tekintetét; nem szabad visszariadnia attól, hogy megfelelő változásokat foganatosítson az egyházban, nem szabad ragaszkodnia a régi módszerekhez és formákhoz, mintha teljesen elzárkóznék a modern világ gondolkodásmódjától; törekednie kell az emberiség egységének előmozdítására, s ezért tanácsos, hogy inkább a közös vonásokat hangsúlyozza, mintsem a különbségeket; bátorítania kell az együttműködésre; és tudatában kell lennie, hogy lelkipásztori természetű feladata van. A pápa beszéde azt is sugallta, vagy legalábbis sugallni látszott, hogy a zsinatnak tágan kell értelmeznie feladatát, és nem csak a katolikus egyház tagjait kell szem előtt tartania. A lelkipásztori irányultság hangoztatásával a pápa ellentmondott azoknak, akik szemében az tűnt kívánatosnak, hogy a II. vatikáni zsinat „doktrinális” jellegű legyen, vagyis bizonyos területeken részletesebben kifejtse az egyház tanítását.
János pápa megnyitóbeszéde teljesen különbözött az I. vatikáni zsinaton elhangzott pápai beszédtől, mely gyászos hangnemben ostorozta a világot. János pápa nagyon is tudatában volt annak, hogy szavai milyen jelentősek. Ezt elárulja az a megjegyzése, amelyet később titkárának mondott: „Beszédem alatt többször is rápillantottam a jobbomon ülő barátomra.” Ez a pápa jobbján ülő barát nem más volt, mint Alfredo Ottaviani bíboros, a Szent Officium vezetője.
(részlet a Mi történt a II. vatikáni zsinaton? című könyvből, 137–141.)
