Leírás
Egyik legkorábbi emlékem – talán álmom? –, hogy édesanyám betesz egy kosárba, amelynek alja ki volt pólyálva párnával, a kosarat behelyezi a bogárhátú Fiat 750-esünk hátsó ülésére, és e piciny autó ablakán át látom az eget, a felhőket és a lombokat elhaladni mellettünk. Anyu közben dúdolt valamit. Sosem felejtem el az illatot, a mifelénk Zastava 750-esnek nevezett narancssárga autónk bútorzatának illatát. Később hallottam, hogy anyu csecsemőkorom óta mindenhová cipelt magával egy fűzfaágakból font karkosárban. Mindenki megmosolyogta a találékonyságát. De hát akkoriban nem volt még divat mifelénk a bébiszitter, a gyerekkocsi kerekei elakadtak volna az alföldi homokban, dolgozni kellett, én pedig úgy segítettem anyunak, hogy mindig vígan elvoltam vele, bármilyen tennivalót is kellett intéznie: a virágoskertben, a veteményesben, amikor a szőlőbe ment gyümölcsért, a piacon, a hajnali szentmisén a ferenceseknél. Összetartozásunk érthetően nagyon szoros volt, mint minden anya és fia között, és nekem ez a kosaras élettapasztalat csak a legkorábbi tudatosult emlékem anyuról. Természetesen számtalan más okom is volt őt szeretni és ragaszkodni hozzá, korábbról és későbbről is. Nagyapám is sokszor vitt magával, mégpedig lovakkal kocsikázni, nemritkán az erdőbe, amit minden gyerek varázslatos helynek tart, apu pedig sokszor vett a nyakába, amit anyu sose csinált, pedig nagyon szerettem mások feje felett szétnézni a világban. De ha összetartozásról van szó, nekem elsőre édesanyám karkosara jut eszembe, és a narancssárga bogárhátú autónk üléseinek illata.
Van egy érzés, ami miatt nagyon tudom, hogy én bizony biztosan magyar vagyok, és hogy ezt tőlem nem veheti el senki sem. Pedig édesanyám piciny koromban gyakran gagyogott hozzám horvátul, pontosabban a bácskai horvátok bunyevác nyelvjárásán, merthogy neki az volt az anyanyelve. Igazából az enyém is az lenne. Apa viszont magyar népzenét hallgatott, amikor a műhelyében volt, mindig szóltak a nóták a rádióból, sosem hallgatott szerb vagy valami más balkáni zenét. És amikor lakodalomban voltunk, magyar népdalokat húzatott, és ismert volt arról is, ahogy mulatni tudott, azt is mondhatnám, egyféle partiarc volt, a lakodalmakban végül mindenki a mi asztalunk körül tapsolt ritmusra, billegett csárdásosan, és tűzdelte a hegedűs vonójába a piros százasokat. A magyar népzene valahogy a zsigereimbe ivódott. Ezt onnan tudom, hogy néha, amikor felsír egy hegedű, minden sejtemet felajzó borsózás fut végig rajtam. Táncolni is nagyon szeretek, és ilyenkor azt érzem, hogy ezekben a lépésekben, a jókedvben, a tánc után a jóleső sörözésben, az összetartozásban a barátaimmal, mindebben valahogy ott van velem édesapám is. És nem is csak édesapám. Amikor táncolok, úgy érzem, nemcsak a partneremmel táncolok, hanem mindazokkal, akik eddig járták ezeket a ritmusokat, az őseimmel, az egész magyar néppel, a hazámmal, a Kárpát-medencével. A magyar néptánc és népdalok számomra igazából az otthont jelentik, a hazámat, egyféle misztikus összetartozás-élményt határoktól függetlenül. És az én hátam ugyanúgy megborsódzik a dél-alföldi döngölt csárdásra, mint a szatmári verbunkosra, a mezőségi forgatósra, a Galga mentire, de a somogyi dudások ritmusaira is.
A legújabb mély összetartozás-élményemet a vírusjárvány hívta életre bennem, ahogy az üres templomban elkezdtem misézni, és rájöttem, hogy itt nemcsak a padsorok üresek, hanem az egész papi életem kiüresedik, ha a hivatásom nem mások felé irányul. De ez, gondolom, minden emberi életre vonatkozik, és az idősek is megélhették, meg a fiatalok, akiket karanténba zártak, hogy az ember egyedül, magára hagyva egészen szánalmas, nem lehetünk meg csak úgy magunkban. Az életünk összetartozás – és ennek legtágabb körét maga az egyház képviseli, amelyet gyakran hívunk anyaszentegyháznak is, és amely, mint egy jó anya, gyermekeit arra bátorítja, hogy fogjuk meg egymás kezét, mert összetartozunk, és mondjuk mindannyian, hogy „mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”
Horváth Árpád SJ
