Egy hajóban

A világjárvány lehetséges tanulságai 1.

Divatos lett arról beszélni, hogy a Covid-19-epidémia után a világ nem marad ugyanolyan, mint amilyen előtte volt. Hogy pontosan mi is változik, azzal kapcsolatban persze nehéz előrejelzésekbe bocsátkozni. Ma azonban már kicsit messzebbre látunk, mint az elején. Az alábbiakban – a tények és Alessandro Barbero olasz történész éles szemű belátásai alapján – közösen elgondolkodhatunk arról, mit is volna érdemes átmenteni, megtanulni a járvány során átélt tapasztalatokból.

A történelem a konkrét emberek életéből tevődik össze – ugyan mi magától értetődőbb ennél? Márpedig korántsem mindig gondolkodtunk így. Ez a felfogás valójában meglehetősen új keletű: elsőként egy maroknyi, jórészt francia anyanyelvű történész dolgozta ki, köztük Marc Bloch, Lucien Febvre, Henri Pirenne, az Annales-iskola alapítói, akik a XX. század első felében erre alapozták a történetírást – és meg is újították általa. A Nouvelle Histoire elgondolás forradalmi újdonságát az jelentette, hogy többé nemcsak a királyok, hadvezérek, politikusok és más fontos emberek tetteit tekintette a történettudomány tárgyának, hanem az élet leghétköznapibb eseményeit is. A történész munkája szempontjából így egyszeriben érdekessé vált – sok egyéb mellett – a szexualitás, a munka, a gazdaság, a család vagy az étkezés is, hiszen ezek mindegyike olyan valóság, amely az időben változik, és kifejez valamit az emberi egzisztenciából, s így kortörténeti összefüggésbe helyezve a szakember érdeklődésére tarthat számot. Mindannyian részei vagyunk tehát a történelemnek. Mindez azonban nem cáfolja a korábbi koncepciót: kétségtelenül léteznek olyan események, amelyek nem hagyhatók ki a történelemkönyvekből. Valamiképpen mindannyian ösztönösen érezzük ezt, amikor különleges, sorsfordító történések részeseivé válunk, amelyek nemcsak az egyes ember, de a nagyobb közösség életére is döntő befolyást gyakorolnak.

Valóban történelmi esemény

Csaknem minden generációnak megadatik, hogy valamely nagyszabású történelmi esemény résztvevője legyen. Ezek csak ritkán pozitív tapasztalatok. A szüleinknek-nagyszüleink számára ilyen volt a második világháború, amely minden kortárs életén „átgázolt”, és ilyen vagy olyan formában mindenki életére hatást gyakorolt. Ilyennek élték meg idehaza az 1956-os forradalmat is: a lelkesedés, az események, majd a véres megtorlás időközben kitörölhetetlenül részévé lett nemzeti önazonosságunknak. Régiónk életét hasonló módon alapvetően befolyásolta a berlini fal leomlása 1989-ben. S már ez is „történelem”, hiszen több mint egy emberöltővel ezelőtt zajlott. Azóta ilyen, „egy történelmi esemény részese vagyok” típusú érzésünk leginkább 2001. szeptember 11-én lehetett, az „Amerika elleni terrortámadás” néven elhíresült események során. Ezeket az óriási médiafigyelem valamiképpen meg is szelídítette, el is távolította tőlünk. Az USA messze van, lehetett ugyan beszélgetni arról, mi történt (és alighanem mindnyájan, akik már felnőttek voltunk akkor, ma is fel tudjuk idézni, hol ért minket a New York-i ikertornyok leomlásának híre), de a hatását nem éreztük a „bőrünkön”.

 „A nagy koronavírus-világjárvány”

Más a helyzet azonban, ha egy nagyszabású történelmi eseményről hosszan tartó közvetlen tapasztalataink vannak. Benne vagyunk, te is, én is, csakúgy, mint az emberiség nagy része. Köztudott, hogy a Covid-19 okozta világjárvány 2020. április elejétől – egészen pontosan április 4-étől, amikor Thaiföldön is bevezették a kijárási tilalmat – már az emberiség felének (közel négymilliárd embernek) az életét befolyásolta közvetlen módon. Olyan eseményről van tehát szó, amely bekerül majd a történelemkönyvekbe, s amelyről ugyanakkor személyes emlékünk is van. Persze azt, hogy milyen összefüggésben lesz része a tananyagnak – például egyszeri eseményként vagy mint „a járványok századának” első felvonása –, nem tudhatjuk előre. Mint minden más „tény”, ez is értelmezésre szorul: a kontextus fogja eldönteni, meghatározni voltaképpeni jelentését. A jelentősége azonban már most is tudható: fordulatot hozott, amelyből – ha már túl leszünk az első sokkon: az elszenvedett fájdalmon és gyászon – reményeink szerint tanulhatunk valamit. Éspedig mind egyénileg, mind közösségileg (társadalmi és politikai vonatkozásban), mind pedig spirituális jelentőségét tekintve.

A koronavírus miatt kialakított szükségkórház Spanyolországban
A koronavírus miatt kialakított szükségkórház Spanyolországban

Másként is lehet gondolkodni?

Kezdjük talán messzebbről a történtek lehetséges tanulságainak taglalását. Azzal a megállapítással, hogy jó történésznek lenni nehezebb, mint gondolnánk. Átlagemberként ugyanis

hajlamosak vagyunk naivan azt képzelni, hogy más korokban élt emberek nagyjából ugyanúgy vélekedtek a dolgokról, ahogyan mi.

Csakhogy ez nem igaz. Pontosabban: nyilván létezik hasonlóság, hiszen ők is féltek a haláltól, őket is érdekelte a szex, őket is mozgatták alacsonyabb érdekek, csakúgy, mint magasabb rendű okok, és ők is lelkesedtek ideálokért. Ám vaskos tévedés volna azt gondolni, hogy elődeink értékei és indítékai (például a családról, a tekintélyről, a nemi szerepekről szóló elképzeléseik) vagy mondjuk a vallási eszményeik akár csak távoli, köszönő viszonyban is volnának a mieinkkel. Ennek bizonyítására elegendő csak rövid időre elhagyni a komfortzónánkat, és ellátogatni egy-egy „idegen világba”. Ilyenek léteznek most is: például egy másik földrészen. Ha empatikus módon szóba állunk (s nem csak szóba ereszkedünk) az ott élőkkel, könnyen részünk lehet abban a tapasztalatban, amelyet „kognitív disszonanciának” vagy köznyelven „kulturális sokknak” szokás nevezni: „Korábban az volt az érzésem, hogy kiismerem magam, most viszont olyasmivel találkozom, ami egészen idegenül hat rám, és meg vagyok zavarodva tőle.”

Néhány szellemi-spirituális tanulság

A más történelmi időkben élt emberek megértéséhez nagy segítséget nyújt, ha felidézzük az új koronavírus-járvány idején eddig átélteket. Például a megtapasztalt bizonytalanságérzést (hogy képtelen vagyok előre tervezni), a szorongást (hogy bármikor megbetegedhetek) és esetleg az átélt halálfélelmet is. Ezek nagyban hozzásegíthetnek, hogy kialakuljon bennünk az, amit jobb szó híján történelmi érzéknek nevezhetünk. Hiszen a késő modern korunkat megelőző történelmi időszakokban gyakorlatileg mindenki így élt.

Kapcsolodó cikkeink
Maradok, míg átmegyek
Beszélgetés Tariska Eszterrel

Azt sem árt tudatosítanunk, hogy mi is milyen könnyen hozzászoktunk a vészhelyzethez, az állandó fenyegetettségérzéshez. Az első napokban még talán felizgatott bennünket egy-egy sokkoló újdonság, az észak-olaszországi helyzet, és szenvedélyes érdeklődéssel hallgattuk a híreket. Később viszont – meglepően gyorsan – kialakult egyfajta „új normalitás”, és elvesztettük a megrendülés képességét. Idővel a legextrémebb körülmények is megszokottá válnak. Így könnyebb megérteni, mit is jelenthetett például a második világháború, ahol Európa lakossága hat éven keresztül élt nagyjából ilyen körülmények között: bizonytalanságban, szorongásban és halálfélelemben. Mi ebből most csak néhány hónapos ízelítőt kapunk. És ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy

emberek milliói élnek ma is így, a miénknél sokkal közelebbi viszonyban a törékenységgel és a halállal,

akkor a történelmi érzéken túl még valami ennél is értékesebb születhet meg bennünk: az együttérzés, a segítőkészség és a szolidaritás érzülete. Azok iránt, akikért ma tehetünk valamit. De térjünk még vissza röviden a történelemhez, hogy jobban el tudjuk helyezni az aktuális eseményeket.

Történelmi előzmények – vagy mégsem?

Egy interjúban Alessandro Barbero emlékeztet arra, hogy az 1347-ben kitört pestisjárvány teljességgel váratlanul érte Európa népességét: még nem láttak ehhez foghatót, s emberemlékezet óta nem volt olyan epidémia, amely ennyire ragályos lett volna, és ennyi emberéletet követelt volna, ráadásul ilyen rövid idő alatt. A fennmaradt dokumentumokból tudjuk, hogy a közösségek reakciója e végzetes veszéllyel szemben nem sokban különbözött a maitól: mindenki elsősorban magára és az övéire gondolt. Ez például Itália-szerte azt jelentette, hogy minden közösség olyan rendszabályokat vezetett be, amelyek elsősorban a szűkebb lakókörnyezet érdekeit (a falu vagy a város polgárainak életét) védték. Fogalmuk sem volt arról, hogyan kell gyógyítani a betegséget – hiszen még nem létezett védőoltás vagy megfelelő gyógyszer a kór ellen, s a vírusokat és baktériumokat sem ismerték –, azt azonban tapasztalatból tudták, hogy fertőz. Így tehát a józan ész szabályai szerint egyszerű óvintézkedéseket igyekeztek foganatosítani e veszély csökkentése érdekében. Semmi rendkívüli: ha valaki megbetegszik, bezárjuk a házába. Ha a családtagjai is hasonló tüneteket mutatnak, nekik is ott kell maradniuk. Ha egy városból sok megbetegedésről érkezett hír, megszakították vele a kapcsolatot. Tehát felértékelődött az információ szerepe – ha mondjuk Firenzében elterjedt, hogy a szomszédos Bolognában kitört a pestis, akkor a bolognaiakat nem engedték be Firenzébe, a Bologna környékéről érkezőket pedig karanténba zárták, mielőtt beeresztették volna őket. A párhuzam túlságosan is nyilvánvaló: azok az elszigetelő óvintézkedések, amelyeket a Covid-19-járvánnyal szemben a modern nemzetállamok kormányai (kisebb-nagyobb fáziskéséssel) mind elrendeltek, lényegében megegyeznek a késő középkorban kifejlesztett egyszerű módszerekkel – s reményteljes, hogy a drákói rendszabályok akkor hosszú távon hatásosnak bizonyultak.

Mégis van új a nap alatt?

Mai tapasztalataink tehát nagyobb történelmi összefüggésbe tartoznak. De vajon van különbség a mostani és a korábbi járványok között? Barbero észrevétele szerint a leglényegesebb különbség a hatókör szempontjából áll fenn. Az 1720-as utolsó nagy európai pestisjárvány térbeli elterjedése nagyon lehatároltnak tekinthető (gyakorlatilag csak Marseille városára korlátozódott), és körülbelül ugyanez mondható el a modern korban pusztító járványok túlnyomó többségéről is. A pestis és a himlő esetében persze jóval magasabb halálozási aránnyal kellett számolni, mint az új koronavírusnál. A dolog szemléltetésére: ha valaki a késő antik időszakban (mondjuk a népvándorlás idején) vagy a középkor végén (a reneszánsz korában) egy olyan városban élt, amelyben éppen járvány tombolt, akkor – intenzív terápiás kezelés híján – adott esetben akár egy a tízhez esélye is lehetett arra, hogy belehaljon a betegségbe, sőt egyes esetekben akár ennél sokkal nagyobb is. A félelem és a lelki fenyegetettség mértéke tehát összehasonlíthatatlanul magasabb lehetett a mostaninál. Amikor pedig véget ért a rettenet, csaknem mindenkinek a nulláról kellett újrakezdenie az életét. Ma – hála Istennek és az egészségtudomány fejlődésének – úgy tűnik, ennél sokkal hatékonyabban vesszük fel a harcot, és a mortalitási arányszámokat sikerül sokkal alacsonyabban tartani.

Még egy lényeges újdonság

A modern kor kollektív emlékezetében azonban él egy jelenség, amely joggal állítható párhuzamba mindazzal, ami ma történik. 1918 és 1920 között pusztított a spanyolnátha. Ez tekinthető az emberiség történetében az első szoros értelemben vett világjárványnak, hiszen rendkívül gyorsan valamennyi kontinensre átterjedt, és a különböző becslések szerint 20–100 millió ember életét követelte (a világ akkori népessége nagyjából kétmilliárd fő volt, így ez az emberiség 1–5 százalékát jelentette). A spanyolnáthajárványt mégis jellemzi egy lényeges különbség a mostani pandémiával szemben: mivel az első világháború végén következett be, némi túlzással azt is lehet mondani, hogy – bár rengetegen belehaltak, és sok család gyászolt – a betegség bizonyos értelemben alig keltett feltűnést. A családok ugyanis „hozzá voltak szokva” a váratlan halálesetekhez – fiatalok halálához is. A tragédia tudatosulását az is nehezítette, hogy a háborúban részt vevő országok mindegyikében magától értetődően működött a cenzúra, így nem sokat lehetett hallani az új epidémiáról. Innen is ered a betegség elnevezése, hiszen Spanyolország volt az egyetlen olyan európai nagyhatalom, amely nem állt háborúban, s így az ottani újságok nyíltabban beszélhettek a témáról. A világ tehát akkoriban nem állt le, ellentétben a mostani helyzettel – ez lényeges különbség a történelmi tapasztalatunkban. Akkoriban az emberek figyelmét valami olyasmi kötötte le, ami még a járványnál is sokkalta rosszabb volt; így bizonyos értelemben a Covid-19 okozta az első olyan járvány a emberiség történelmében, amelyre teljes tudatossággal reagálunk. Ez alkalommal valóban az egész világ bevonódott, idejében felismertük a bajt, és drasztikus óvintézkedéseket léptettünk életbe vele szemben. Bár ma sem vagyunk képesek pontosan előre látni vagy befolyásolni a lefolyását, az mindenesetre elmondható, hogy ezúttal politikai, tudományos és spirituális erőink legjavát mozgósítottuk.

Járványkórház a spanyolnátha idején

A válság egyik politikai következménye

Sokan vannak, akik felróják, hogy az államok vezetői egoista nézőpontból kezelik a válságot: mindegyik úgymond csak a saját országára, illetve polgáraira gondol. A vád részben jogos, mégsem szabad túlságosan pesszimistának lennünk. Történelmi távlatból tekintve ugyanis világosan látszik, hogy annak a körnek a sugara, amelybe azok az emberek tartoznak, akikért a vezetőik felelősnek érzik magukat, fokozatosan növekszik. Korábban egy-egy fallal körülvett város jelentette ezt a kört, ma egy-egy ország – s ez bizony több nagyságrendnyi különbség. Találóan észrevételezi Francis Fukuyama amerikai politológus, hogy a „bizalmi rádiusz”, amelyen belül szolidárisnak érezzük magunkat embertársainkkal, és bizalommal vagyunk irántuk, a történelem során lassan, de feltartóztathatatlanul növekedett – eleinte csak a „barlangot”, a kiterjedt családot foglalta magában, majd fokozatosan kiterjedt a törzsre, a város- és nemzetállamra, míg lassan elérte a mai szintet, amikor is sokunk tudatában a civilizáció határáig terjed. Mindez hosszú társadalmi evolúció eredménye, amely jelentős részben a világvallásoknak, legnagyobbrészt pedig nyilvánvalóan a kereszténységnek köszönhető (hiszen ez hívta életre a múlt század meghatározó politikai doktrínáit, így a liberalizmust és a szocializmust is). Az emberi közösség ezen körén belül összetartozónak, „testvérnek” tekintjük egymást, és mások számára is biztosítani akarjuk a segítség lehetőségét, a rendet (a társadalmi szabályokat) és a békét. Védhető a nézet, miszerint a 2020-as világjárvány következményeként e társadalmi evolúció enyhe regressziójára került sor. Egyszerűen szólva visszahuppantunk egy olyan szintre, amelyet már meghaladottnak hittünk: a szolidaritás köre újra a nemzetállamok szintjére szűkült. Vajon mennyire kell aggódnunk emiatt? És merre vezet tovább az út?

Oknyomozás – és a megoldás irányának kijelölése

Véleményem szerint mindez nem változtat lényegesen az uralkodó trenden. Átmeneti jelenségről van szó: a bizalmi rádiusz növekedése előreláthatólag folytatódni fog. A kommunikáció, a kereskedelem és a gazdaság globalizációjának korában ez elkerülhetetlen – nehéz volna a történelem kerekét visszafelé forgatni. Ám a gyakorlatiakon túl elvi okaim is vannak a fenti állítás alátámasztására: katolikus meggyőződésemből fakadó érvekről van szó. A bizalmi rádiusz lehetőség szerinti további növelése ugyanis a keresztény hit követelménye. Történelmileg ugyanis úgy áll a dolog, hogy – az axiális kor más nagy világvallásaival egyetértésben –

a kereszténység biztat arra folyamatosan és nyomatékosan, hogy szolidaritásunk körébe vonjuk be az egész emberiséget.

Ha szekularizált világunk hajlamos is elfelejteni, az erkölcsi univerzalizmus alapvetően vallási eredetű: Jézus Krisztus örömhíre találóan foglalható össze abban a kettős teológiai meggyőződésben, miszerint egyrészt mindnyájan testvérek vagyunk (hiszen egy közös Atyának vagyunk a gyermekei), másrészt valamennyien végtelen emberi – valójában isteni – méltósággal rendelkezünk (hiszen az istenember Jézus Krisztusnak vagyunk a testvérei). A mindenkori politikai közösségek vezetőinek „egoizmusa” ezért – bár rövid távon érthető, hiszen a politikai intézmények fejlődésének mai szintjén a szubszidiaritás elve biztosítja leginkább, hogy a járvány minél kevesebb áldozatot szedjen a helyi közösségekben – hosszú távon a tévedés (elzárkózás, elszigetelődés) kockázatát rejti. Hiszen az emberiség globális tudásának mozgósítására és valamennyi lehetőségének nemzetközileg összehangolt megvalósítására van szükség, hogy maximalizálhassuk az orvosi kutatások és a gyógyszer-előállítás hatásfokát, s ezzel növeljük képességünket, hogy a jövőben alkalmasint még hatékonyabban tudjunk szembenézni a mostanihoz hasonló válsághelyzetekkel. Immár tagadhatatlanul összetartozunk – a „barlangba” többé nem vezet visszaút. Ez pedig a politikai vezetők összetett felelősségét emeli ki: a nemzeti közösség határain túlnyúló nagyobb kommunitás érdekeit is szem előtt kell tartaniuk. A közjó érdekében.

(Folytatjuk.)

A cikk A Szív | Jezsuita Magazin májusi számában jelent meg

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját