A történelem színpadán

Páros interjú a Trianon évfordulója alkalmából Rátóti Zoltán színművésszel és Ablonczy Balázs történésszel

13 almafa Rátóti Zoltán

Rátóti Zoltán a Nemzeti Színház Tizenhárom almafa című produkciójában előadja gróf Apponyi Albert 1920-ban elmondott híres trianoni védőbeszédét. A színművésszel és Ablonczy Balázs történésszel, a Trianon 100 munkacsoport vezetőjével beszélgettünk arról, vajon a színpadon rendkívül hatásos, drámai szónoklat annak idején befolyásolta-e a párizsi béketárgyalás résztvevőit. 

– Túlzás nélkül lenyűgöző élmény, ahogyan Rátóti Zoltán az elejétől a végéig elmondja a nevezetes szónoklatot a színpadon. De mit érez a színművész abban a nagyjából negyven percben?

Rátóti Zoltán: A beszéd a Tizenhárom almafa – Trianoni utótörténet című előadásban hangzik el, és a rendező, Vidnyánszky Attila ötlete volt, hogy rövidítés nélkül mondjam el. Emberpróbáló feladat, de hatalmas színészi lehetőség is, és Vidnyánszky formátumú rendezőre vall, hogy megkockáztatta ezt. De azt hiszem, bejött. A közönség érezhetően feszülten hallgatja végig a beszédet, amelynek egyébként – bár nem irodalmi szöveg – olyan belső logikája van, amit színészként én is át tudok venni.

– A koronavírus-járvány miatt eddig mindössze kétszer mondhatta el színpadon, de mindkét alkalommal vastaps szakította félbe az előadást a monológ után. A századik évfordulón sok mindent át tudunk élni Apponyi szavaiból, de volt-e bármilyen hatásuk a korabeli politikusokra?

Ablonczy Balázs: Az az érdekes, hogy Apponyi beszéde a szomorú következmények ellenére sem volt teljesen hatástalan. A brit, a francia és az olasz miniszterelnökök – az amerikai delegáció ekkor már elhagyta a békekonferenciát –, vagyis Lloyd George, Georges Clemenceau és Francesco Nitti hajlottak is engedményekre. Lloyd George ekkor még azért verte az asztalt, hogy legalább a Csallóközt mint színmagyar területet ne csatolják el Magyarországtól. Később azonban megfordult a széljárás, tulajdonképpen váratlanul, és a franciák minden engedményt meggátoltak. Évekkel ezelőtt felvetettem, hogy az európai béketárgyalásokkal egy időben zajló közel-keleti egyezkedés lehetett ennek az oka, mert ott éppen a kőolajban gazdag iraki és szíriai területek felosztásakor léptek hátra a franciák – teljesen érthetetlenül. Megkockáztattam, hogy ez a váratlan gesztus Trianonért cserébe történt. Ezt persze az égvilágon semmivel sem tudtam alátámasztani, de olyan sikeres felvetés lett, hogy még Ormos Mária történész is bevette az egyik sikerkönyvébe.

– Akkor a hatás sajnos tiszavirág-életűnek bizonyult. Miért nem volt esélye a magyar delegációnak érdemi eredményt elérni?

(…)

Rátóti Zoltán: Azokra a drámai pillanatokra szeretnék rákérdezni, amelyek színészként engem is továbblendítenek a beszéd során. Abban biztos egyetértünk, hogy milyen lenyűgözően felépített retorikai teljesítmény Apponyi beszéde. A lefegyverző érvelés közben azonban akadnak olyan utalások, amelyeket ma már talán kevésbé tudunk értelmezni. Itt van mindjárt ez: „A többi háborút viselő nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott olyan, a nemzet létét érintő területi változtatásokat, mint azok, amelyeket nekünk akarnak megszabni.” Minek köszönhetjük ezt a „kivételezést”?

Ablonczy Balázs: Mielőtt ezt a kérdést megválaszolnám, hadd erősítsem meg én is, hogy Apponyi Albertet már a maga kora is rendkívüli szónoki képességeiről ismerte. Herczeg Ferenc A gótikus ház című emlékirataiban leírja, hogy amikor Herczeget egy Arad melletti településen, Pécskán indították kormánypárti jelöltnek, ellenzéki ellenfele meghívta Apponyit, hogy tartson beszédet, és népszerűsítse Herczeg riválisát. Apponyi elment, mise után – ahogy illik – megtartotta szónoklatát, az asszonyok törölték a szemüket, a férfiak is odáig voltak. A fogadáson Apponyi – érzékelve a sikerét – megkérdezte, hogy akkor kire fognak szavazni, mire azt válaszolták neki a beszédétől ittasult emberek, hogy természetesen Herczeg Ferencre. „Akkor miért bolondítottak engem ide?” – kérdezte Apponyi. „Látni akartuk, milyen szépen beszél.” De Apponyiról nemcsak idehaza, hanem nemzetközi porondon is ismert volt, micsoda retorikai képességekkel rendelkezik. A Népszövetségben ő volt Magyarország fődelegátusa, és ebben a szerepben is híressé vált. És egyáltalán egy jelenség volt: 197 centiméter magas, sasorr, szakáll, a párizsi békekonferencián már hetven év fölötti, sokat látott politikus.

(…)

TIZENHÁROM ALMAFA

A Nemzeti Színház a trianoni emlékévben mutatta be előadását, amely nem egyetlen forrásból táplálkozik: korabeli dokumentumok, levéltári adatok, valamint a Wass Albert Tizenhárom almafa című regénye alapján írt szövegkönyv alapján készült. Az előadás abban keres vigasztalást, miért kerülte el a magyarságot ilyen csapás után a nemzethalál.

– Elvesztettünk egy világháborút, a román csapatok már Budapestig jutottak, túl vagyunk a Tanácsköztársaságon, és Apponyi Albert gróf ott áll hazánk bírái előtt. Miközben Rátóti Zoltán a színpadon belehelyezkedik a politikus szerepébe, mikor érzi, hogy most mondja ki ennek a drámai beszédnek a kulcsmondatát?

Rátóti Zoltán: Nem olyan fontos, de a karantén idején odahaza is elmondom hetente legalább egyszer a beszédet, hogy frissen tartsam a reménybeli őszi színháznyitásra. A szónoklat egyik legfrappánsabb mondata mindenképpen ez, és szerintem Apponyi az egyik legfontosabb érvnek szánta: „Állíthatom azonban, hogy ha az egykori Magyarország nemzetiségi politikája ezerszer rosszabb lett volna, mint ahogy azt legelkeseredettebb ellenségeink állították, még akkor is jobb annál a helyzetnél, amelyet szomszédaink és csapataik a megszállt területen teremtettek.” Ez alapvetése az érvelésének…

(…)

A Trianon óta eltelt száz év pedig azt is megmutatta, hogy a botozáson túl ez a békeszerződés nem csak fizikai sebeket ejtett. A magyar kisebbség életének módszeres vagy csak esetleges megkeserítése hullámzó intenzitású folyamat, de sajnos hol erősebben, hol gyengébben, de töretlenül tapasztalható. Apponyi beszéde ebben az értelemben bizony szomorú jóslatnak bizonyult.

Fotók: Eőri Szabó Zsolt – Nemzeti Színház

Olvassa el a teljes interjút A Szív | Jezsuita Magazin májusi számában!

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját