Sokszor hallunk olyan kijelentéseket, mint a hivatást „Istentől kapjuk”. A hivatást „el lehet veszíteni”. „Vigyázni kell a hivatásra” – ápolni, gondozni kell. Ebben az írásában Patsch Ferenc jezsuita frappáns szempontokkal lát el bennünket, ha arra a kérdésre keressük a választ: Mi is az élethivatásom?
Papi képzésem alatt sokat hallottam a „hivatás” kérdéséről. Csakhogy akkoriban (még nem a jezsuitáknál) nekem mindig iszonyúan elvontnak tűntek ezek a fejtegetések. Gyakorta hallottam, hogy a hivatást „Istentől kapjuk”, de aki megkapta, „el is veszítheti” (mint valami pénztárcát?); hogy „vigyázni kell rá” (mint a hímes tojásra?), hogy ápolgatásra, gondozásra szorul (mint egy konyhakert?)… De bizony „el is lehet játszani” („négykezesen”, mondták akkor – nem tudtam, most sírjak vagy nevessek…). Sokáig nehezemre esett megfogalmazni, hogy mi is a bajom ezekkel az elképzelésekkel. Ma már talán kicsit világosabban látom.
Az első problémám az, hogy a hagyományos modell szerinti „hivatás” képe nekem túlságosan statikusnak tűnik. Egy ilyen merev modell, legalábbis például a házasság gyakorlatában, egyáltalán nem tűnik használhatónak. Az ifjúsági hittanosoknak például szokás úgy fogalmazni: a feladat az, hogy megtaláld a szétvágott alma másik felét. Tudniillik azt a házastársat, akit az Isten éppen neked teremtett. Keressem tehát a kiegészítő részt, akivel pont összeillünk. A háttérben meghúzódó kép nekem kicsit – hogy is mondjam csak – platonikus. A görög filozófus elképzelése szerint ugyanis a férfi és a nő eredetileg egységes gömbformát alkotott, de időközben egy gonosz démon kettévágta őket. Azóta van aztán az, hogy reménytelenül keresi egymást a két szétválasztott fél: szenvedélyesen törekszenek újra egyesülni, kiegészülni. Vallásosabb képi nyelven szólva: Isten rakott egy fészket, személyesen a számomra, elég csak megtalálnom, és beköltöznöm végre (szóval „beletojnom” – már bocsánat :-)). Valahol lennie kell tehát egy „ideális” családi fészeknek, amely öröktől fogva nekem készült; s ha megleltem, immár minden garantálva… Szép-szép, szó se róla, de, vajon igaz-e? Őszintén szólva vannak kétségeim…
Egyetemistaként – még mint teológushallgató és „kispap” – nyaranta éveken keresztül táborokat vezettem fogyatékos gyerekek és fiatalok számára. Ahogy így „üdültettük” őket, a segítőkkel persze önkéntelenül kicsit papás-mamás játékot is játszottunk. Egykettőre kiderült, kiből lesz tehetséges családanya. Itt vettem észre, hogy minden táborban találkozom két-három olyan gondozólánnyal, akikkel – mi tagadás – el tudtam volna képzelni az életemet. Valahogy ott lett világossá számomra, hogy a hivatásom részben éppenséggel döntés kérdése. Hogy dönthetnék éppen másképp is… Ha pedig mást választok, az bizonyos értelemben ettől válna „igazivá”.
Nem így történt; valahogy mégis egy halkabb, bizonytalanabb belső híváshoz maradtam hűséges. Később, már papként, mikor jegyeseket készítettem fel a házasságra, érdekes módon viszontláttam ezt a korábbi tapasztalatot.
És amit mindig nagyon érdekesnek találtam: elmondták, hogy a párok ezt gyakran meg is érezték egymáson. Ha egy ilyen döntés megszületett, valami belülről változott meg. Onnantól kezdve az elköteleződés, mint valami kicsiny növény, kezdett lassan csírázni-bontakozni, átalakítva őket. S úgy látom, gyakran a válságok is segítenek. Egyik-másik pártól hallottam: „Korábbi barátnőim/pasijaim egy ilyen veszekedés után már rég otthagytak volna. Te pedig maradtál…” És ez valahogy fontossá lett a kapcsolatukban.
De vissza a hivatáskérdéshez. Kemény kimondani, de – azt hiszem – azért valaki el is árulhatja a hivatását. Visszautasíthat egy hiteles hívást (call), és így az életét nem teljesíti be. Ismerek edző-tornatanárt, aki utálja a munkáját, de – mint mondja – sehol sem tudna ennyit keresni… (Külföldön él.) És tudok egy katonatisztről is: hosszú és sikeres karrier után súlyos depresszióba esett. A pszichiáterével való beszélgetések során aztán kiderült, hogy élete nagy szenvedélye a festés. Mikor elhozta néhány képét, a napnál is világosabb volt, hogy rendkívül tehetséges. Arról azonban hallani sem akart, hogy otthagyja addigi biztos megélhetését. Félt változtatni; hogy a kudarctól vagy a sikertől rettegett-e, az a végeredmény szempontjából mellékes is… Valamit azonban mintha elárult volna magából – vagy túl erős itt ez a szó? Márpedig valamire bizony (akár) meg (is) lehetünk hívva…
De nem szeretném misztifikálni a dolgot. Papnevelőként én elsősorban azt néztem, hogy egy növendékben van-e érdeklődés a spirituális/lelki dolgok iránt, vagy sem. Van, aki azt vizsgálja, jól érzi-e magát az illető a liturgikus szerepben, mert az (is) hozzátartozik a papsághoz. Én inkább ezt a lelki érdeklődést néztem. Akinél nem látszik, hogy lekötnék a lelki dolgok, azt néha igyekeztem lebeszélni. Hisz akkor úgysem lesz boldog a papságában – jobb hát nem is erőltetni a dolgot…
Ismerek viszont olyan férfit és olyan nőt is, akit Isten annyira lefoglalt magának, hogy – azt hiszem – mellette bárki nagyon egyedül érezné magát feleségként/férjként (barátnőként/pasiként). Úgy tűnik, őket tartósan csak Isten érdekli. Szerintem az ilyenek vannak szerzetesnek hívva. Hálás vagyok, hogy(ha) ez valahogy rám is illeni látszik.
Szóval meggyőződésem, hogy Isten a tényeken, lelkialkatunk tényein keresztül is vezet vagy vezethet. Azon keresztül, hogy mire kaptam tehetséget (=érdeklődést). Ilyenkor bizonyos értelemben életünk igazságával, annak igazságáért vívunk harcot egy fölöttünk álló, nálunk feltétlenül nagyobb Hatalommal személyes hivatásunk megragadásának lehetőségéért. A Szépséggel való küzdelem ez – magáért a Szépségért. Hogy ez is platonizmus? Meglehet, bár nem merev, metafizikai formájában. De ha már mindenképpen a fészek vagy a gömb képéhez ragaszkodunk – nem bánom! –, hát legalábbis Istennel együtt kell raknom azt a fészket, közösen illesztjük, csiszoljuk össze a két félgömböt. Dinamikus út: együtt dolgozunk.
A végeredmény tehát legalábbis újra és újra (át)építésre, kiigazításra szorul. De találtam egy ennél is szebb képet. Van egy parabola, amelyben számomra minden benne van, összesűrítve. Nem ismerem hasonlóan szép összegzését a hivatásnak mint művészi-vallásos feladatnak és sorsnak. Eszerint – Pilinszky idézi a francia zsidó filozófusnőt, Simone Weilt – a (hivatás) szépség(e) labirintushoz hasonló. Sokan elindulnak benne. A legtöbben menet közben elfáradnak, de akinek van ereje, az eljut a labirintus közepére. Ott Isten várja, elemészti és kiokádja. Akkor kijön a labirintusból, megáll a bejáratában, és az arra menőket szelíden befelé tessékeli. Az út befelé vezet. Tessék parancsolni!
