Szabó Borbála novellája először a Nők Lapja 2017/20. számában jelent meg. Nem sokkal később felkerült az internetre, ahol rövid időn belül olyan heves érzelmeket váltott ki az olvasókból, amilyet irodalom csak ritkán tud. Több ezren ragadtak klaviatúrát, hogy kommentben álljanak ki az író és műve mellett – vagy éppen ellene.
A szülők tétován megálltak a gyerekszoba ajtajában. Látszott, hogy nagy bejelentésre készülnek.
– Szívem, Gergőke! – szólalt meg Anya. – Figyelj csak ide egy pillanatra, apa meg anya beszélni szeretne veled.
A szőnyegen játszó öt év körüli gyerek szórakozottan felnézett a szüleire.
– Oké – egyezett bele érdeklődés nélkül.
Anya nagy levegőt vett, majd kimondta a mondatot, amire már olyan régen készült.
– Az a helyzet, drágám, hogy apa meg én… megszerettünk egy másik kisfiút.
A gyerek ráncolta kis homlokát, egyik szülőjéről a másikra nézett.
– Na és?
– Hát és… és mától mi vele akarunk élni! – Anya hangja elcsuklott. – Ne haragudj, Gergőke, ez nekünk is fáj, nekünk is nehéz…
Apa támogatólag a pityergő Anya vállára tette a kezét, és átvette a szót.
– Mi mindig nagyon jól éreztük magunkat veled – mondta –, szerettünk téged nevelni, kisfiam. Rengeteg közös emlék köt össze bennünket: a szülés, az első lépések, az első bilibe pottyanó kaki…
Anya a könnyein át elmosolyodott, eszébe jutott egy szép emlék:
– Kuku! Úgy hívta: kuku!
Gergőke hitetlenkedve rázta borzos kis fejét.
– Most mi van?? Tesóm lesz?
– Nem, nem értetted meg, amit anya mondott. Egy másik kisfiút választottunk helyetted, és már őt szeretjük. El kell költöznöd, hogy ő idejöhessen a helyedre.
A gyerek eltátotta a száját.
– Na de… hova költözzek? Én itt lakok. Ti vagytok az apukám és az anyukám.
– Ez így van, Gergőke – magyarázta Apa. – De azt te is érzed, hogy ez a dolog már jó ideje nem működik, igaz? Csak egymás mellett élünk: mi tévézünk, olvasunk, te autózol, gyakran egymáshoz se szólunk órák hosszat. Kiürült a kapcsolatunk, fiam.
Anya is belelendült az érvelésbe.
– Bizony ám! És közben szépen lassan kiveszett a vágy is. Bevallom, egy ideje már nem kívánom, hogy ápoljalak, ha beteg vagy, hogy kitörölhessem a feneked, hogy segítsek lezuhanyozni. Gépiesen ölellek meg, mikor oviba indulsz. De nincs semmi baj: majd találsz te is új szülőket, olyanokat, akik tényleg téged akarnak.
Gergőke úgy meredt erre a két emberre, mintha ufók szálltak volna le a szeme előtt a szőnyegen. Nem volt egy sírós gyerek, de most legörbült a szája.
– Apa… Anya… én ezt nem akarom! Én még csak ötéves vagyok! Nem akarok új szülőket, nem akarok máshova költözni, nem, nem, nem, itt akarok maradniiii!!!
– Hisztivel most nem mész semmire, Gergő – komorult el Apa. – Légy férfi!
– De ki fog rám vigyázni? – sopánkodott tovább a gyerek. – Ki visz oviba? Ki ad enni, ki vesz kólát, focis kártyát nekem…?
– Megértjük, hogy most csalódott vagy. Ez természetes – duruzsolta Apa, miközben lefogta a gyerek kétségbeesetten hadonászó öklöcskéit. – De majd megemészted. És talán egyszer még lehetünk jó barátok.
Anya elővette a vonatos hátizsákot, miközben szép arcán csorogtak a könnyek.
– Tessék, szívem, összekészítettem neked néhány holmit. Alul vannak a zoknik, alsónadrágok, felül a pólók meg a nadrágok. Majd vigyázz, hogy a homokozóba ne az ünneplőnadrágodat vedd fel, mert kilyukad a térde.
– Tudni akarom, hogy ki az – suttogta sápadtan a gyerek. – Ismerem? Egy csoporttársam az oviból? Vagy a Maci csoportba jár, oda jár, mi?
Apa ekkor megtört. Döbbenetes volt látni, ahogy a hatalmas férfitest a szőnyegre zuhan.
– Ez a Sors! Ez a Sors! – nyüszítette, mint egy sebzett vadállat. – A játszótéren kezdődött. Te homokoztál, amikor megláttam őt a csúszdán. Lobogott a szőke hajacskája, és a mosolya… megolvasztotta a szívemet. Hazajöttünk, de nem halványult az emlék. Délutáni alvás alatt megint kimentem a játszóra, szóba elegyedtünk.
– Apa ezek után nekem is bemutatta Kornélkát – folytatta Anya. – Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor te születtél: iszonyatosan erős vágyat kezdtem érezni, hogy gondoskodjak róla. Eljártam az ovis szülői értekezletére, a szertornavizsgájára. Miközben szégyelltem is magam, bujkáltam a valódi szülei elől.
– Kornélka hamarosan elmesélte nekünk, hogy a szülei nem értik meg őt. Ez egy bántalmazó kapcsolat volt, az apja rendszeresen megdádázta a fenekét, az anyja meg érzelmileg zsarolta, állandóan azt kellett mondania neki, hogy szereti. Kornélka hároméves kora óta fontolgatta, hogy elhagyja őket, de kellett hozzá ez az erős érzelem, hogy tényleg ki tudjon lépni.
Ebben a pillanatban egy szőke, selymes buksi jelent meg az ajtóban. Félénken, bizonytalanul oldalgott be az új kisfiú a szobába. Gergőke piros, Porsche formájú ágyára mutatott.
– Ez lesz a’ én ágyam? – kérdezte selypítve.
Gergőke agyát ekkor elöntötte a vér. Nekiugrott a másiknak, ütötte, ahol csak érte. Anya hangtalanul felsikoltott, Apa végül szétválasztotta a fiúkat.
– Remélem, egyszer majd téged is elhagynak a szüleid, és akkor megtudod, milyen! – vagdalkozott Gergőke.
– Engem máj kétszej elhagytak – közölte Kornélka. – Ez a hajmadik válásom.
Gergő kihúzta magát, keményen a szülei szemébe nézett, és hidegen így szólt:
– Kaka Apa. Pisa Anya. Utállak titeket!
Azzal vállára vette a kis hátizsákot, sarkon fordult, és örökre elhagyta a szülői házat.
Anya felsóhajtott.
– Félek, hogy most majd más karjában keres vigaszt… Aggódom érte.
– Ne féltsd! – ölelte át Anya vállát Apa. – Okos kölyök. Jól neveltük.
Az ablakhoz léptek, és meghatottan pillantottak le az utcára, exgyermekük után. Kettejük közé, mint egy meleg fészekbe, bevackolódott a kis Kornél.
– Szejetlek, Apa! Szejetlek, Anya! – dorombolta.
A szülők forrón átölelték új gyermeküket.
Fotó: Pixabay.com
Olvassa el az írónővel készült interjúnkat A Szív jezsuita magazin novemberi számában!
