Időnként túlterheltnek érzed magad? Olyan munkát végzel, amely hajlamos felemészteni a (magán)életed? Vagy egyszerűen csak időnként nehézséget okoz, hogy megvédd magad rámenős és erőszakos emberektől? Szükségét érzed, hogy olykor az eddiginél is határozottabban kijelöld – és megvédd – a határaidat? Nos, ha így áll a dolog, egyetlen dolog segíthet: meg kell tanulnod nemet mondani.
Patsch Ferenc SJ: Katolikus spiritualitás – tabuk nélkül c. könyvéből
Ha elfogadod, szeretnélek segíteni, hogy meghosszabbítsd az életed. Különösen is vonatkozik ez rád, ha segítőfoglalkozású vagy – mondjuk tanár, orvos, jogász, lelkész/pap, ápolónővér, szállodai portás, szerzetes stb. –, azaz ha általában emberekkel foglalkozol. És egyenesen nélkülözhetetlen, ha keresztény vagy (tehát – definíció szerint – hajlamos a segítőszindrómára…). Végül pedig meggyőződésem, hogy mindennél fontosabb, sőt egyenesen életmentő lehet a tanácsom, ha egyházi intézményben dolgozol. Az öngyilkosság egyetlen olyan módja ugyanis, amelyet tudtommal a katolikus egyház szentesít – sőt időnként minden eszközzel motivál is –, ha halálra dolgozod magad érte…
Remélem, sikerült kissé felkeltenem az érdeklődést… Most akkor jöhet a bűvös módszer – az életmentő, a nélkülözhetetlen varázsige…
Megosztom a titkot – éspedig minden ellenszolgáltatás nélkül! –, abban a reményben, hogy még jó szolgálatot tehet. A legkisebb fiún (lányon?) is segítenek a mágikus mondatok a mesékben. Csak aztán el ne felejtsétek, nehogy úgy álljatok ott a döntő pillanatban, mint a kapzsi kalifa Az Ezeregyéjszaka meséiben, aki elfeledte a delejes igét a bezárult barlang kijárata előtt… Készségszinten kell rá emlékeznünk! Na jó, nem borzolom tovább a kedélyeket. Íme az elixír:
Tegyük fel, hogy valaki felhív telefonon, és arra kér, hogy vállalj el valamit, de te egyáltalán nem vagy meggyőződve, hogy el kellene vállalnod. (Mert a hátad közepére sem kívánod, nem értesz hozzá, aránytalanul sok stresszt okoz/készületet kíván, rosszkor jön, már a gondolatától is ideges leszel stb.) Mondjuk – ha pap vagy (én az vagyok, ezért ilyen kézenfekvő nálam egy klerikális példa) – arra kérnek, vállalj el egy lelkigyakorlatot, ugorj be misehelyettesítésre, vagy tarts meg egy előadást. Az illető hangjából esetleg már eleve kicseng, hogy körülbelül biztos benne: el fogod vállalni („tisztességes pap ilyesmire nem mondhat nemet…”). Szóval egy pici nyomásgyakorlás is van a dologban (na jó, ne mondjuk „érzelmi terrornak” – kerüljük a csúnya szavakat…). Mi tehát a teendő? Ha érzékeny vagy – mint a papok többsége –, tudattalanul is felveszed a szavakból kicsengő elvárást: „Ha rendes ember vagy (főleg ha keresztény, pap stb.), biztos, hogy rendelkezésre fogsz állni.” Na jó, de mi van, ha éppen rettenetesen túlterheltnek érzed magad, hónapok óta nem tartottál szabadnapot, tisztában vagy vele, hogy ha igent mondasz, messze a színvonalad alatt fogsz teljesíteni, és különben is eleged van az emberekből, és érzelmi szinten a pokolba kívánsz minden jó szándékú felkérést (ezek elég világos jelei a kiégési szindrómának…)? Tehát ha minden racionális megfontolás amellett szól, hogy nemet mondj (és egy kissé a saját igényeidre is figyelj végre, ne csak másokéira) – akkor mi van? Nos, ebben az esetben – hinnétek? – az a javaslatom, hogy mondj nemet a felkérésre.
Ez egyszerűen hangzik. De hogyan tehetnéd meg anélkül, hogy ne okozz maradandó sebeket, elkerüld az életre szóló sértődést, és – ráadásul még ne kelljen szívtelen kutyának (vagy – ami körülbelül ugyanaz – rossz kereszténynek) tartanod magad? Ott tartottunk, hogy éppen a telefonnal a kezedben állsz, és mondanod kell valamit… Nos, itt kell eszedbe jutnia a féltve őrzött varázsigének! Hogy mi az?
A bűvös mondat így hangzik: „Khhm…, muszáj erre azonnal válaszolnom?”
Mást vártatok? Valami „bűvösebbet”? Azért ne legyetek elkeseredve! Ez egy sokszor kipróbált, nagyon jó mondat. Működik! Nagyon kevesen vannak ugyanis, akik erre rávágnák, hogy „igenis muszáj!” A legtöbben inkább kissé zavarba jönnek, és így reagálnak: „Hát, muszájnak éppen nem muszáj… Miért, mikorra tudsz válaszolni?” Ezen a ponton aztán persze nem szabad visszaélni a varázsige tudásából fakadó előnyökkel, és – a felkérés természetétől függően – szerintem érdemes egy körülbelül tisztességes időkeretet megjelölni: mondjuk körülbelül egy fél órától egy napig terjedőt.
Persze csak azt adom tovább, amit magam is kaptam… De engem már sokszor megmentett ez a bűvös mondat. Hadd ecseteljem még kicsit az előnyeit! Itt van mindjárt a két legfontosabb: egyrészt időt ad számodra, hogy átgondold a kérést, és komolyabban mérlegelni tudd, vajon valóban belefér-e az életedbe az adott program. Másrészt – ami nem kevésbé üdvös – a vonal másik végén is időt kap az illető, hogy felkészüljön, hogy esetleg nemet mondasz… És valóban: miután letetted a telefont, nyugodtan előveheted a naptáradat; mérlegelheted az aznapra/arra a hétre szánt tennivalókat; imádkozhatsz is, hogy világosságra juss Isten akaratát illetően – egyszóval nyugodtan forgathatod egy kicsit a szívedben a felkérést, mérlegelheted a gondolataidat és érzéseidet. Néha a döntés hamar megvan, csak még nem merjük kimondani; máskor valóban fokozatosan érlelődik meg – s ezt az időt a jó döntés érdekében nem szabad megrövidíteni. Ha mégis túl súlyos érvek merülnének fel amellett, hogy elvállald, tedd meg; de ha arra jutsz, hogy ez a jelen helyzetben felelőtlenség lenne, akkor azt vállald fel, határozottan és jó lelkiismerettel. És adj indoklást – akkor is, ha erre talán nem is vagyunk mindig kötelezve –, mert az nagyban megkönnyíti a döntés elfogadását. (Vigyázat: modortalanság és súlyos szabályszegés is elfelejteni a válaszadást/visszahívást!)
Nem azért kardoskodom a nemet mondás fontossága mellett, mert lusta vagyok, és ki akarom magam húzni annak kötelessége alól, hogy szolgáljam Istent és az embereket – ez általában amúgy sem jezsuita jellegzetesség… Sokkal inkább az motivál, hogy, mint hiszem, csapda volna, ha csupán amiatt tartanám értékesnek magam, mert háromszor annyit dolgozom, mint mások, és mindig megfelelek az elöljáróim/beosztottaim elvárásainak. Az értékességem nem abban alapozódik, hogy mit teljesítek, hanem abban, aki vagyok. A rossz hír az, hogy Isten szeretetét nem lehet teljesítményekkel kiérdemelni; a jó az, hogy nem is kell: ingyenesen szeret! Mellesleg pedig az a meggyőződésem, hogy ami nekem jót tesz, az hosszú távon a rám bízottaknak is használ. Végtére is nemcsak értük, hanem magamért is felelős vagyok. Néha látok feleségeket, akik talpraesetten állnak a férjük mellett, és megvédik attól, hogy mindent elvállaljon, vagy más ostobaságokat kövessen el. Ránk, papokra azonban ki vigyáz? Ha nem tanulunk meg magunkra vigyázni, nem sok jót jósolok… Szóval legjobb elvállalni a felelősség ránk eső részét.
Számomra pedig a magammal szemben meglévő felelősség elvállalása körülbelül azt jelenti: felelek a munkaeszközeimért. Ha egy sebészről elterjedne, hogy nem tisztítja a műszereit – például rendszeresen elmulasztja sterilizálni a szikéjét –, ugyan ki feküdne a kése alá? A munkavégzésünk feltételeinek megteremtése ugyan ki másra taroznék? Márpedig egy segítőfoglalkozású ember a lelkével dolgozik, tehát annak higiéniájáért felel…
Újra mondom: ez nem kibúvó akar lenni a munka alól. Csak éppen igaznak tartom a szabályt: Isten nem kér olyat, ami az állapotbeli kötelességünket lehetetlenné teszi (legyen szó szülőről, világi papról, szerzetesről – kiről-kiről életállapota szerint). Vagy vannak kivételek…? Ti hogy látjátok?
Rajz: Szűcs Édua
