Leírás
Pörgős napok után, amikor már megadatik a nyugodtabb alvás, néha eléggé mélyről felszakad belőlem egyféle sóhaj: igazából miről is szól az életem? Ki vagyok én? Biztos, hogy úgy tudok a legtöbbet tenni, ha mindig jó sokat teszek-veszek, intézkedem, szervezkedem, ha csak gyűröm a soha nem szűnő feladatokat? Nem lehet, hogy éppen a folyton ügybuzgó aktivizmusommal veszítem szem elől az igazán lényeges lehetőségeket, amelyek csakugyan előre is vinnének? Mindig tevékeny, ám sohasem sietős nagymamám szokta volt mondogatni: „Az igazán fontos tennivaló megtalál, csak merni kell kivárni!” De talán éppen várni, megállni, rácsodálkozni a dolgokra a legnehezebb a mai ember számára.
A sok jóért és szépért, ami eddigi életem során megadatott, igyekszem hálás lenni, van azonban egy viszonylag megfoghatatlan, szavakba is nehezen önthető ajándék, amely különösen krízishelyzetekben nagy segítség számomra: a vágy, hogy újra és újra megálljak. Hogy elcsendesedjem. Hogy magamba szálljak, mélyre nézzek, és engedjem, hogy újra összeálljon a kép. A bennem élő képek az életről, a helyemről ebben a világban, Istenről. Ilyenkor beérik bennem a jelen. Hogy ez konkrétan hogyan történik? Például hétfőnként, főleg a mozgalmasabb lelkipásztori hétvégék után élem meg. Ilyenkor nem is nagyon csinálok mást, csak berakom a mosógépbe a szennyesem, majd kiteregetek, közben rendbe teszem a szobám, esetleg fordulok egyet a városban, kiülök egy padra egy könyvvel a kezemben, és olvasok. De van olyan is, hogy csak nézek ki a fejemből, nézem az embereket, ahogy elhaladnak előttem, beszélgetnek, vagy hallgatom a madarakat, és ha még szellő is adatik hozzá, hogy megborzolja a hajam, kimondottan boldog leszek.
Az ember nem lehet mindig aktív, kreatív, folyton topon, és aki azt gondolja magáról, hogy megállás nélkül is mehet az élet normális mederben, az rendszerint észre sem veszi, hogy környezetének máris mennyit ártott. Valószínűleg egészen máshogy nézne ki a kultúránk és a mindennapjaink, ha nem adatott volna nekünk egy olyan istenkép, amely szerint a hetedik napon még maga a Teremtő is megpihent. A pihenés parancsa a Szentírásban abból az ősi tapasztalatból eredhet, hogy saját magunk szellemi és lelki utolérése növeli az Istennel való találkozás esélyét is. Manapság például nemigen lehet túl sok megrögzött ateistával találkozni, annál több az olyan ember, akinek életében Istennek egyszerűen nincs helye, mert túl sok a nyüzsgés, a fontoskodás. Egy robotszerűen pörgő ember társaságában még Isten sem érzi jól magát. A hívő és imádságra vágyó ember számára ezért nagyon fontos a tudatos életmód, hogy ne vesszen bele a sok teljesítésbe, kíhívásba, a megfelelések kényszerébe. Csak ha meg merünk állni, lesz esélye, hogy belső terünkben valóban berezonáljon a kérdés: valójában ki is vagyok én? Alapvetően miről szól az életem? Hogyan állhatok meg ebben a gyorsan forgó világban? Isten? A hívő ember tudja, hogy csak az igazán jó kérdések érlelik meg a felszabadító választ, és megélheti, hogy imádságban beérett tudatos életmódunk kérdései máris Isten nagyvonalú ajándékai számunkra.
Horváth Árpád SJ
főszerkesztő
