Nagy a féloldalas csend Szőnyi Szilárd Föltámadott a gender – Családbarát megfontolások a nemek forradalmáról című könyve körül. Mert míg méltató, a kötetet lelkesen fogadó megnyilatkozásokkal találkozhatunk a médiában, az úgynevezett társadalmi nemek kutatásának és szinte folyamatos újragondolásuknak minél szélsőségesebb, annál hangosabb harcosai oldaláról mindeddig nemigen érkeztek kritikák. Ez persze több mindent jelenthet. Például azt, hogy a kötetben szereplő írások korábbi, Heti Válasz-beli változatának megjelenésekor már kidühöngték magukat, alaposan (vagy épp alaptalanul) megsorozva írójukat. Bár egy jó kis anyázásra (apázásra?) a genderideológia ultrái is bármikor kaphatók. Mert a zsigerileg motivált, inkább indulat-, mintsem véleménynyilvánítás műfaja nem áll meg a futballstadionok lelátóinál. Aztán jelezheti e „kritikátlanság” azt is, hogy az elhallgatással jelentéktelenítés régi trükkjéhez folyamodnak az ellenvéleményeket rendszerint nehezen viselő „szabadgondolkodók” (akiknek gondolatai, ahogyan a néhai nagyérdemű színházi rendező, Hevesi Sándor írta vagy száz esztendeje, addig szabadok igazán, amíg a sajátjaikról van szó). De a csend fakadhat abból is, hogy nemigen lehet tankkal rontani a szerzőre (kisebb járgánnyal meg minek, ugye). Persze sejthetjük, „igény vóna rá”, s nem a mondandója okán nem időszerű a szilaj nekimenetel, hanem főként amiatt, ahogyan fogalmaz. „Tapintat és irgalmasság” – nevezte meg egy interjúban „munkamódszere” két kulcsszavát Szőnyi Szilárd, s ehhez tartja is magát a főként konkrét eseményekre, jelenségekre reagálva született cikkeiben. Mindig a „túlparti” személyi méltóságot, a különféle, tőle idegen érzékenységeket is tiszteletben tartva igyekszik megfogalmazni a maga meggyőződését (igaz, a józan észtől messzire hajózott történetek esetében már némi vitriolt is alkalmazva). Igyekszik felhívni a figyelmet a méltányosság, a (nem pusztán politikai) korrektség minimumára, hogy a biológiai nemek jelentőségét tagadni továbbra sem kívánó, sőt a női-férfi kettősséget, az apa-anya-gyerekek hármasságot csodálatos értéknek tekintő, hagyományosnak, konzervatívnak nevezett felfogás és követői legalább annyi tiszteletet érdemelnének az őket inkább csak kritizálók részéről, mint amennyit azok elvárnak a maguk meglehetősen képlékeny, így aztán igencsak nehezen követhető, könnyű kézzel folyton átrajzolt emberképkísérleteik iránt.
Mert mi tagadás, a genderideológia hangadói nemigen tartják magukat e minimumhoz, s az általuk elavultnak tekintett „tradicionális” világot meglehetős agresszivitással és egyoldalúsággal ott igyekeznek lejáratni, rossz színben feltüntetni, ahol lehet. A heteroszexuális kapcsolat, kivált a házasság szerintük jobbára csak a bántalmazás, terror és elnyomás kiemelt terepe, az anyaság leginkább kiküszöbölendő kolonc, a női kiteljesedés legfőbb akadálya, a család védelmét szolgáló bármilyen kezdeményezésben pedig szinte kizárólag különböző vélt, valós vagy mondvacsinált csoportok jogainak sérelmét látják. Aki pedig mást gondol, annak nincs pardon, azt sürgősen hitelteleníteni kell, vagy maradinak, hímsovinisztának, agyalágyultnak mutatni. (Ehhez kitűnőnek vélt alapanyagot szolgáltattak az elmúlt években – jelenleg még – kormánypárti politikusok magánéleti szennyesei.) S közben már-már olyasféle kép vetül elénk, mintha bizony például a homoszexuális kapcsolatokban nem létezne agresszió, egymás bántása, megcsalás, mintha ne volnának kérdőjelek az azonos nemű párok által nevelt gyermekek fejlődése körül is, vagy az ismételt „identitásváltások” mögött pszichés problémák, amelyekkel egy jobb élet reményében azért csak érdemes volna foglalkozni. És az sem igazán érthető, még kevésbé elfogadható, hogy a szabadság csuda világában miért is üldözendő s tiltott témává kalapálandó, ha valaki tudományos megalapozottsággal azokon igyekszik segíteni, akik szabadulni szeretnének homoerotikus vonzalmaiktól. Akik a genderideológia fanatikusai szerint persze csakis a többségi társadalom nyomására érezhetnek így. (Kétség nem férhet hozzá, e néhány utóbbi mondat már bőven sok ahhoz, hogy megfogalmazójuk kiérdemelje a könyvben kritikusan említett, problematikus „homofób” címkét – melynek sűrű aggatása mi más, ha nem stigmatizálás?)
Az emberi kapcsolatok eleven világa bizony sokszínű valóság, s nem viseli jól az elvágólagos gondolkodást. Ez nemcsak a bakancsos-menetelős, diktatúrahitű csapatok, hanem a véleményterror tekintetében velük rokon ultraliberális körök számára is megszívlelendő tanulság. Ezért nekik is egészséges olvasmány volna a Föltámadott a gender, mely valóságos mértékadó kisenciklopédiaként számos fogalmat tisztáz az egymással egyébként nem mindig harcoló nemek körüli harcokkal kapcsolatban. Ahogy a kisebbségek és a nemegyszer monolitnak láttatott többség sem folyton fenekedik egymás ellen, mi több, a kisebbségeknek is van csendes többségük, melynek tagjai nem akarnak botránkoztatni, harsogva felvonulni, kakaskodni (már ha genderül e szó még értelmezhető és engedélyezett). A szerző vagy itt, vagy ott kínosnak és tabunak számító témákat jár körül, és őszintén söpröget a saját (egy)házunk előtt is. Nőkről-férfiakról, gyerekekről, családról, szexualitásról, életvédelemről, feminizmusról, (akár megroggyant, ezért gyógyítandó) értékekről, szabadságról és elszabadultságról, különféle veszélyekről és szemforgatásról, abortuszról és életvédelemről ír körültekintően, élvezetesen és tárgyszerűen. Nevükön nevezi a dolgokat, legyen szó akár az emberi jogok, akár a konzervatív politikai világlátás címkéjével takart álságokról. Mindezzel talán közelebb segít ahhoz, hogy túláradó empátiával ne csak magunkat lássuk izgalmasan sokszínűnek, s végre kezdjük el megtanulni, hogy sosem fogunk mindenben egyetérteni. Ezzel együtt igyekezzünk kigabalyodni önlenyűgöző narratíváinkból, s legalábbis tiszteletben tartani a másik szempontjait, emberi méltóságát. S így éljünk együtt: felmutatva, szelíden, de határozottan képviselve s ezzel felajánlva azt, amiben annyira hiszünk, hogy az életünket tesszük rá.