Leírás
A villamoson nemrég arra kaptam fel a fejemet, hogy pár méternyi távolságra tőlem egy négyfős csoport tagjai beszélgetnek. Nem értettem pontosan, miről, csak szófoszlányokat vehettem ki az egészből, de amire felfigyeltem, az a „katolikus vagyok” volt. Egy csuklyás fiatalember mondta, mellette lehetett a barátnője, a rá vetett meghitt pillantásaiból gondolom. Velük szemben még egy pár állt. Szó lehetett még közöttük a böjtről, meg hogy lemondás, mise, „cserkész voltam”. Ekkor vettem észre a srác homlokán a hamu nyomait. Hamvazószerda volt, reggel kilenc körül, a budapesti négyes-hatos villamoson. Egy keresztény fiatalember a hitéről beszélt!
A böjtről, a lemondás értékéről, az áldozatvállalásról ma már szinte csak a templomaink falai között beszélünk, akkor is jobbára csak a pap. Ezért ragadhatta meg a figyelmem a villamos forgó részében álldogáló kis csoport beszélgetésének néhány kulcsszava. Mert a nyílt beszéd a vallásról, a hitünkről, valljuk be, eléggé szokatlan. Most hogy így visszagondolok, az a „katolikus vagyok” fickó amolyan kortárs Jézus-figuraként jelenik meg előttem. Persze, volt barátnője (vagy talán éppen ezért?!). Mielőtt eretnek távolságokba rugaszkodnék a fantáziámmal a biblikus Jézustól, az a helyzet, ha behunyom a szemem, jó mélyet lélegzem, elcsendesedem, és megpróbálom Jézust elképzelni valahol itt és most, közöttünk, számomra egy olyan Jézus jelenik meg, aki amolyan rendes, normális, aki megért és egyet tud érteni velünk, akik tele vagyunk mindenféle kérdéssel, bizonytalansággal, görccsel, mégis szeretnénk a jót, csak éppen nem tudjuk, hogyan tegyük. Manapság ha valakinek van egy simán rendes kapcsolata, szinte rendkívülinek számít. Pedig szinte mindenki vágyik rá. Az igazi ő-re, de azt hiszem, még a házasságra is, csak sokan nem merik bevállalni. Mint annyi mást, amivel igazából egyetértenének. Ki ne szeretné, hogy őszintén, odaadóan, maradéktalanul hagyatkozni tudjon valakire egy életen át?! Ha őszinték vagyunk, ki ne vágyna arra, hogy legyen hűség, igaz barátság, legyenek korrekt kapcsolataink a munkahelyen, és hogy megértsük már végre, mit jelent az, hogy tisztelni a mindig elégedetlen szüleinket?! Azt hiszem, ha valakinek, a közöttünk élő Jézusnak lenne néhány jó szava a fenti kérdéseinkre.
Szerintem, a legtöbb ember szeretne békés, türelmes, megértő, odafigyelő, jószívű lenni, amolyan korunkbeli Jézus-figura! Mert Jézus-figurának lenni jó! Talán nem is kellene túl sok hozzá. Így van ez a vallási hagyományunkkal is. Igazából ha elmélyülnénk benne, ha valamelyest jobban értenénk, ha nem csak kívülről, ímmel-ámmal, legfeljebb vasárnapi keresztények módjára botorkálnánk a hit és az ima világában, ha lenne velünk egy Jézus, aki megértésével és jó tanácsával megsegítene bennünket, hogy újra átjárjon bennünket belülről a hit fénye, ha újra távlatok nyílhatnának számunkra, ha ismét lehetne nagy ívű a reményünk, ha csak egyszer igazán találkozna a tekintetünk…! Akkor talán mi is Jézus-figurákká válhatnánk, és tehetnénk azt, amit igazából tenni szeretnénk: a jót! Akkor nem kellenének hangulatjavító tabletták, a sok buta pótcselekvés, drog, a machinációink, hogy azért bizonyítsuk: még megvagyunk, és azért fontosak vagyunk! Ki segíthetne ma nekünk, itt és most, akár a négyes-hatos villamoson, hogy megtegyük az első lépést a szabadság útján, az önfeledt szeretet útján, hogy újra megtaláljuk a helyünket ebben a világban? Hol van az a tekintet, az a gesztus, az a rítus, hol vannak azok a hangok, azok a találkozások, hol az a csend, a béke, az együttérzés, amiben és ami által újra Jézusra találhatunk?
Horváth Árpád SJ
Főszerkesztő
