A Lackner Aladár Evangélikus Szeretetszolgálat által működtetett gyönki idősotthon intézményi lelkésze. 2020 óta látja el feladatát az épületegyüttesben, mely kétszáztizenöt ember hajléka. Látássérültsége miatt sokan eleinte sajnálattal fordulnak felé, de ez kevésbé zavarja, mint amikor az idősek kislánynak nézik – holott most tölti a negyvenet. Isten kanyargós útjairól, vak emberként való szolgálattevésről és a szemlélődő imádságról is beszélgettünk.
-Mióta nem lát?
Koraszülöttként jöttem a világra, és akkoriban még az inkubátorban töltött hetek, illetve az oxigéntúladagolás gyakran okozott látásvesztést. Az én helyzetemet egy kisebb agyvérzés is súlyosbította, de ennek szerencsére alig maradt nyoma.
-A szüleinek nem lehetett könnyű ezt feldolgozniuk.
Nagyon jól kezelték a helyzetet. Mindig úgy próbáltak nevelni, mintha teljesen természetes lenne, hogy nem látok. Kicsi koromtól kezdve azon voltak, hogy minél önállóbb legyek. Most már kevesebb dologban kell segíteniük, de mindig számíthatok rájuk. Ha új dolgot kapok vagy veszek, először valakinek a segítségével kell megtanulnom a használatát. Utána már jól elboldogulok, de ez a lépcső nálam nem maradhat ki.
Fotók: Hegedüs-Frey Márton
-Mivel sosem tapasztalta meg, milyen látóként élni, volt egyáltalán veszteségélménye ezzel kapcsolatban?
Nem a látásom elvesztését kellett feldolgoznom, de veszteségélmény így is ért. Már fiatal felnőtt voltam, amikor emiatt volt egy nehéz időszakom. Akkor esett le igazán, hogy a látó emberekkel ellentétben én vadidegen helyeken mindig segítségre fogok szorulni – akár ahhoz is, hogy eljussak a mosdóba.
Sokszor azt érzem, időről időre be kell bizonyítanom az életembe kerülő új embereknek, hogy ugyanolyan értékes vagyok, mintha egészséges lenne a szemem. És van, hogy nincs elég türelmem ahhoz, hogy mindig újra és újra elfogadtassam magam, és megtanítsam az embereknek, hogyan viszonyuljanak hozzám természetesen. Annak a veszteségét sokszor átéltem, hogy ha látnék, mennyivel egyszerűbb lenne az életem.
-Úgy tűnik, az állapota mégsem korlátozza különösebben: most jött haza Izlandról.
Az egyik öcsém ott él a családjával. Nem először látogattam meg őket. Nagyon szeretem azt az országot, főleg a természetközelisége miatt. Gyönyörű erdők borítják, ahol a talaj olyan puha, mintha a legfinomabb szőnyegen járna az ember. Most anyával mentünk ki, de tavaly például egyedül repültem haza onnan, és nagyon jó volt megtapasztalni, hogy ez is működik. Belföldön rendszerint buszozom, de a reptéren a kijelölt segítők miatt sokkal könnyebb dolgom volt, mint itthon egy-egy buszpályaudvaron. Ott ugyanis sokszor nekem kell „vadásznom” a segítséget.
-Miért választotta a lelkészi hivatást?
Eleinte gyógypedagógia szakra szerettem volna jelentkezni. Az érettségi évében azonban történt velem egy-két dolog, ami nagyon mélyen érintett lelkileg, és ekkor kezdtem el Istenhez közeledni. Az egyik nagymamám mélyen hívő volt, és nagyon sok bibliai történetet mesélt nekem gyerekkoromban. Ő és a dédnagymamám tanítottak meg imádkozni. Végül azt kértem Istentől, mutassa meg, mit csináljak, merre tanuljak tovább.
-És megmutatta?
Úgy mondanám: elhárította az akadályokat. Beadtam a jelentkezésemet a teológiára, de mivel nem egyházi gimnáziumba jártam, gyorsan fel kellett készülnöm a hittanérettségire. A családtagjaim – a nagymamámmal az élen – felolvastak nekem könyveket, kazetták tömkelege vett körül. Akkor még nem minden volt elérhető az interneten, így tudtam csak tanulni. Végül egyetlen pontot veszítettem a felvételin. Bár a bizottságban felmerült némi kétség az állapotom miatt, felvettek.
-Mi aggasztotta őket?
Érdekes módon az, hogyan fogok tudni majd temetni, mivel egy temetőben nehezebb tájékozódni, és ezt lehetséges jövőbeli problémának látták. De ha az ember talpraesett, ezt is meg lehet oldani. Ma már egyébként lelkészként is sokkal könnyebb a helyzetem: még a liturgikus könyv is elérhető elektronikusan, és intézményi lelkészként könnyen el tudom látni a feladataimat. Ismerem az épületeket, egyedül is be tudok menni a lakók szobájába vagy a nővérekhez.
-Hol szolgált korábban?
A tanulmányaim után Orosházán kezdtem egy gyülekezetben. Hittant tanítottam, és rendszeresen jártam egy idősotthonba is. Akkor még azt mondtam magamban: na, idősotthonban soha nem szeretnék dolgozni. Néhány évvel később aztán tudatosodott bennem, hogy intézményi lelkészként sokkal jobban tudnék működni, mint gyülekezetben, és az akkori püspököm ezt az idősotthont javasolta nekem. Az intézményi struktúrának vannak előnyei: többen dolgozunk együtt, tudok segítséget kérni, míg a szórványgyülekezetekbe például autóval kellene eljutni, ami számomra kivitelezhetetlen.
-Miért idegenkedett az idősek otthonától?
A demensekkel való foglalkozás lelkileg eléggé igénybe vevő. Nagyon megterhelő látni, hogy valakinek volt egy szép, gazdag élete, és vagy nem emlékszik rá, vagy teljesen más dimenzióban él a demenciája miatt. Istentől viszont már megszoktam, hogy sokszor oda küld, ahová nem akarok menni. Voltak emiatt nehéz időszakaim, de ma már megszerettem ezt a közeget, és azt érzem, itt a helyem. Talán azért is tudtam ide beilleszkedni – ráadásul itt is lakom, az egyik irodaépületben kialakított lakrészben, –, mert gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagyszüleimmel. A dédmamám például százkét éves koráig velünk volt, és nagyon közel állt hozzám.
-Hogyan telik egy napja az intézményben?
Hét épületünk van. Mindennap másikban vagyok elérhető a lakók számára, és az istentiszteleteket is váltakozva tartom. A szertartás után mindig odamegyek a mentálhigiénés munkatárshoz, és megkérdezem: meghalt-e valaki, vagy tudnak-e olyan lakóról, akinek szüksége lenne beszélgetésre vagy felolvasásra. A demens lakók épületében viszont kicsit másképp működnek a dolgok. Ott inkább meseszerű istentiszteletet tartok, és szintetizátoron játszom nekik. Az otthon lakóinak többsége egyébként katolikus, de sokan a misék mellett az evangélikus istentiszteletekre is eljönnek.
-Miről szeretnek beszélgetni a lelkésszel az idősek?
Sokszor az élethelyzetük feldolgozásában kérnek segítséget. Olykor elég terhelt családi történetekkel is találkozom. Előfordul, hogy nem kommunikálnak őszintén az idős hozzátartozóval, sőt olyan is volt, amikor valakinek el sem mondták, hogy egy otthonba költözik, hanem azzal hitegették, hogy másnap érte jönnek. Nyilván még alapos felkészülés után is időbe telik feldolgozni ezt a nagy változást. Azokkal is szeretek beszélgetni, akik nem járnak az alkalmakra. Nem vagyok igazán evangelizáló alkat, és azt gondolom, hogy a megtérés nem az egyetlen módja annak, hogy Isten megszólítson minket. Jézus sokféleképpen tud az emberekhez szólni. Ha pedig komolyan vesszük, hogy Istennek minden ember fontos, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy különböző módokon tapasztalhatjuk meg őt. A haldoklóknál, akik az élet és a halál határmezsgyéjén vannak, gyakran érzékelem, hogy megtapasztalják Istent, és valahogyan kapcsolódnak hozzá. Hiszem, hogy a klasszikus megtérés nem az egyetlen út – bár kétségtelenül az egyik legmélyebb. Klasszikus értelemben azonban nem mindenkinek adatik meg a földi létezésben.
-Olvastam, hogy evangélikus létére közel áll önhöz a szemlélődő ima.
Igen, és az egyik kedvenc könyvem a témában Mustó Péter Megszeretni, ami a tiéd című műve. Lett bennem igyekezet, hogy jobban befelé figyelve imádkozzam, mert azt vettem észre, hogy a megszokott imáinkban sokszor csak soroljuk a kéréseinket, és többnyire csak önmagunkat ostorozzuk. Viszont a szemlélődő ima során magában az Istenben gyönyörködünk, vagy abban, amit megtapasztalunk belőle, mondjuk a természet szépségén: a fák illatain, a madarak gyönyörű dallamain keresztül.
-Akik nem látnak, a kezükkel tapintják az arcokat. Ön meg szokta érinteni az idősök arcát a beszélgetések során vagy ismerkedéskor?
Az én esetemben nagyon közel kell lennünk belsőleg, hogy megérintsem őket. Viszont megfigyeltem magamon, hogy haldoklókhoz tudok így közel menni, hogy megsimítom az arcukat, megfogom a kezüket. Amikor már abban a fázisba kerülnek, hogy hol itt vannak, hol valahol máshol, akkor ez így jön belőlem. Nagyon nehéz ebben a hivatásban, hogy valaki, akit megkedveltünk, akivel éveken át beszélgettünk, elmegy ebből a világból, és pár nap múlva már valaki más foglalja el az ágyát. Ugyanakkor ezekben a pillanatokban sokszor azt érzem, hogy Isten egészen közel van az emberhez – talán közelebb, mint bármikor máskor.
