Soós Viktor Attila egyháztörténész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja. Munkájára egyszerre tekint hobbiként és misszióként, fáradhatatlan lendülettel kutatja a kommunizmus áldozatainak sorsát, járja az országot, ismeretet terjeszt, szerepel a médiában, és publikál. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy nagycsaládos édesapaként micsoda magasságokat és mélységeket élt meg. Fogadják egy elkötelezett hívő – az öröm és a derű mellett is – tanúságot tévő húsvéti történetét.
Hogyan lesz valakiből egyháztörténész, ráadásul olyan korszak kutatója, amelyben az egyháznak dicsőség nem sok, üldöztetés és megaláztatás viszont annál több jutott?
Történelem iránt érdeklődő tizenöt-tizenhat éves suhanc voltam, amikor a szülővárosomban, Körmenden a plébánosunk, Gyürki László bemutatott Brenner József atyának, aki akkor a Szombathelyi Egyházmegye püspöki helynöke volt. Annyira megragadott, ahogy az öccséről, Brenner Jánosról beszélt, hogy a káplánunkkal, Császár Istvánnal nekiláttunk, és vagy nyolcvan interjút készítettünk az életéről és vértanúságáról olyan emberekkel, akik ismerték János atyát. Felkerestünk környékbelieket, szerte az országban szolgáló idős papokat és szerzeteseket, még levéltári kutatást is végeztünk. Egyértelmű volt, hogy érettségi után is ezzel szeretnék foglalkozni, úgyhogy a Pázmány történelem–hittanár szakára felvételiztem. Még az egyetemi éveim alatt megjelent Brenner Jánosról a Magyar Tarzíciusz című kötetünk, a szakdolgozatomat pedig Badalik Bertalan veszprémi püspök kommunizmus alatti meghurcoltatásából írtam. Megismerkedhettem a téma és a korszak olyan meghatározó személyiségeivel, mint Hetényi Varga Károly vagy Lénárd Ödön, majd Brenner atya boldoggá avatási eljárásának szakértőjeként rövidesen megtapasztalhattam, milyen nagy az egyháztörténészek felelőssége. Szintén az egyetem utáni első lehetőségek egyikeként, több mint húsz éve indult egy műsorom a Magyar Katolikus Rádióban Arcok és sorsok – Fejezetek a magyar katolikus egyház életéből címmel. Nagy ajándék, hogy ami hobbiként kezdődött, az lett a munkám – teljesen egyértelmű a Jóisten vezetése az életemben.
Fotók: Navratyil Benedek
A kutatásai fókuszában azóta is jelentős részben korábban feldolgozatlan életutak állnak – a munkája mekkora részét teszi ki a szakirodalom tanulmányozása, a levéltári forráskutatás és az oral history, azaz a még élő tanúk emlékeinek rögzítése?
Nagyon esetleges, hogy egy adott témával kapcsolatban mennyi iratanyag maradt fenn. Hiába szeretném feldolgozni mondjuk a KALOT érdi népfőiskolájának a történetét, a hozzáférhető iratanyag lényegében a nullával egyenlő. Vagy például tudjuk, hogy Apor Vilmos püspök egész életében vezetett naplót, melynek az 1915 és 1917 közötti kötetei meg is jelentek, ám a későbbieknek egész egyszerűen nyoma veszett a rendszerváltozás után. Azután ahogy a szakirodalom mennyisége és jelentősége nőtt, úgy fogyatkoztak meg az elsődleges adatközlők, akiknek tekintélyes hányada eleve elzárkózott a múlt eseményeinek a felidézésétől: az Állami Egyházügyi Hivatalban 1951 és 1989 között dolgozó háromszázötven ember közül összesen ketten vállalták a kétezres években, hogy közreműködjenek életpályáik feltárásában. Ebből is látszik, mennyi esetlegesség befolyásolja, kit, mit és hogyan kutathat a XX. századdal foglalkozó egyháztörténész.
Jézus a farizeusok bűneit felírja a porba, és aztán letöröl mindent. A történész meg? Lehetőleg minél szélesebb körben hozzáférhetővé teszi, ami – adott esetben szennyes – titkot feltárt: publikál, kiállítást rendez, előadást tart, és így tovább. Előfordult önnel a pályája során, hogy megkapta: bölcsebb lett volna hallgatni?
Viszonylag hamar adódott egy nagyon érdekes helyzet. 2005 körül megtaláltam az akkor már nyugdíjas Konkoly István szombathelyi püspök ügynökdossziéját. Odavalósi lévén a történet sok szereplőjét ismertem, és gondoltam, korrekt módon feldolgozom. Megírtam, amit az iratanyag alapján tudtam, aztán találkozót kértem tőle, hogy elmondhassa az emlékei alapján a maga verzióját. Nem gondolom, hogy az ügynökökre áldozatokként kellene tekinteni, de az is nyilvánvaló, hogy vannak, akiket zsarolással, a családjuk megfenyegetésével és hasonlókkal kényszerítettek a rendszerrel való együttműködésre. Ők azok, akik jellemzően abban bíznak, hogy nem derül ki a titkuk. A történésznek azonban a múlt lehető legtényszerűbb feltárása és bemutatása a feladata, s az elnyomó rendszer működtetői és segítői is bemutatásra érdemesek. Számomra soha nem volt kérdés, hogy az egyházamat nem fogom támadni, de az sem, hogy soha nem fogok tényeket elhallgatni. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt. Vannak, akik máig neheztelnek rám, amiért a még élő püspök ügynökmúltját publikáltam, de nem látom be, miért is védenénk valakit azzal, ha nem nézünk szembe a nyilvánvalóval. Kétségkívül segítene, ha alaposan kibeszéltük volna vagy kibeszélhetnénk a XX. század során történelmi egyházainkat ért traumákat, sérelmeket.
Az imént említette a KALOT megsemmisült irattárát – ismeretei szerint van a Jézus Társasága 1948 és 1989 közötti történetéből kutatásra érdemes téma, életút? Derülhetnek még elő titkok magyar jezsuitákról?
Elsőként fiatalságom kedvenc ifjúsági regényei jutnak eszembe, amiket nagy lelkesedéssel olvastam. Csibi, A 11 apostol, Klaudiusz, A zöld bőrönd titka, Templom az erdőszélén, A csillagos pók hálójában, Az aranykereszt… Fogalmam sem volt, ki az a Morlin Imre, aki írta ezeket… Ma is kevés ismeretünk van az életéről. Hála a Jóistennek egyre többet tudunk a KALOT szerepéről, a szervezetet életre hívó páterekről – Kerkai Jenőről és Nagy Töhötömről –, de nagyon jó lenne feltárni P. Varga László SJ életútját, különösen az EMSZO (Egyházközségi Munkás Szakosztályok) keretén belül betöltött szerepét. A munkásság pasztorációja a két világháború között és a második világháború alatt kiemelkedő, példás volt, miközben a KALOT a parasztságot tudta megszólítani. De Varga Andornak, a Nemzetgyűlés egykori elnökének, a Nemzeti Bizottmány elnökének, Varga Béla öccsének is különleges életútja volt, hiszen a jezsuita generális mellett hat évig szolgált Rómában. Hunya Dániel vagy Mócsy Imre hihetetlen életútja, példája is olyan, amelyekről van még mit kutatni, publikálni. Vagy Csávossy Elemér nagyon gazdag munkáinak, megpróbáltatásainak a feldolgozása mellett egyes boldoggá avatási eljárásokban betöltött szerepe is feltárásra vár. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy személyesen ismerhettem Szabó Feri atyát, akinek sokat segítettem a levéltári kutatásban, amikor A Vatikán keleti politikája közelről – Az Ostpolitik színe és visszája című kötetét írta. Bíztam benne, hogy személyes emlékeit, tapasztalatait is megírja a Vatikán keleti politikájával kapcsolatban, de ezeknek egy jelentős részét elvitte magával. Ezért is fontos, hogy megőrizzük, továbbadjuk személyes tapasztalatainkat, megéléseinket.
Találkozott áthatolhatatlan falakkal, letiltott, még kutatók számára sem hozzáférhető aktákkal, illetve olyan határokkal, amelyeket eszébe sem jutott áthágni? Mi az iránytű az ingoványos határterületeken?
Tisztességesnek kell maradni. Ugyanúgy, ahogyan természetesen a feleségem, gyerekeim leveleit sem olvasom el, elképzelhetetlen, hogy nem korrekt módon előkerült vagy titkosított információkat felhasználjak, vagy visszaéljek kompromittáló magánéleti adatokkal. Ha fiatalkorúak elleni abúzusra vagy bántalmazásra derül fény, nyilvánvalóan szigorúan fel kell lépni, de például az ügynökjelentések esetében nem árt az óvatosság: minden esetben mérlegelni kell, hogy a dokumentumokban leírtak valóban tényszerűek-e, vagy esetleg valaki a feketénél is feketébbnek akarta láttatni az egyházat. A politikai hatalom és az egyház viszonya kétezer éve nehéz kérdés, és egy esemény vagy ügy feldolgozása során mindig figyelembe kell venni egyebek mellett az egyház anyagi helyzetét vagy az érintettek egyéni érdekeit. És igen, vannak helyzetek, amikor a történésznek kell kitöltenie a láncszemek közötti hiányosságokat – de nem az a feladat, hogy a jókat „felturbózzuk”, a bűnösöket pedig a gonosznál is gonoszabbnak láttassuk, hanem hogy korrekt módon leírjuk, mi az, amit egy történetből még nem tudtunk megismerni és föltárni. Mindenesetre jó, ha van az embernek lelkivezetője, és vannak barátai, szerető családtagjai, akik segítenek feldolgozni a nehézségeket, vagy visszatartanak, amikor elvetnénk a sulykot. Az igazi baj az, hogy vitás kérdésekben ma már az eltérő véleményen lévők elvétve hajlandók leülni, és érdemi párbeszédet folytatni – ha a nézeteltéréseket egymás letiltásával vagy valótlanságok terjesztésével „oldjuk meg”, az csak mélyíti az árkokat. De az igazság az, hogy ma már sokkal jobban motivál, hogy pozitív személyiségekkel foglalkozhassak. Szó sincs arról, hogy gonosztetteket akarnék elhallgatni, mégis: annyi példás életút van, amelyet tényleg érdemes bemutatni, megismertetni az emberekkel.
Akikből az egyháztörténész munkájának gyümölcseként akár nemzeti hősök, s ha katolikusokról van szó, idővel akár boldogok vagy szentek is lehetnek…
Lényeges, hogy nem állítjuk, hogy egy hős, vértanú vagy szent életű ember soha ne követett volna el egyetlen hibát sem. Az életük egy adott pillanatában hoztak egy radikális döntést, igent mondtak Krisztusra, de előtte lehettek ugyanolyan bűnös emberek, mint mi. Batthyány-Strattmann László az egyik kedves példám: igazi hős, példás családapa, noha tudjuk, hogy házasságát megelőzően is született gyermeke. Persze nem ebben kell követnünk, hanem abban, hogy tudjunk szembenézi a hibáinkkal, és legyünk képesek formálni, alakítani magunkat, vagy abban, ahogy a házastársa által formálódott, alakult, és ahogy a gyermekei felé fordult: külön-külön mindegyikkel rendszeresen töltött minőségi időt. S hány olyan pap, szerzetes és világi élt a közelmúltban, akik nem lettek vértanúk, de tisztességgel, hűséggel élték meg Krisztus hitét. Minden tiszteletem Szent Istvánnak vagy Szent Margitnak, de olyan távol állnak a mai embertől, hogy csak na. Milyen kapaszkodót adunk az egyszerű embereknek, gyári munkásoknak – a fiatalokról nem is beszélve? Azért is van szükségünk Brenner Jánosokra, Kaszap Istvánokra, Bódi Magdikra és Carlo Acutisokra, hogy megtanuljuk tőlük, hogyan legyünk nem besavanyodott keresztények. Ne keresztet rajzoljunk még a homlokunkra is, hanem örüljünk az életnek, forduljunk szeretettel másokhoz, és tegyünk tanúságot Isten gondoskodó, szerető jóságáról! Csak így van esélyünk újrakeresztelni a világot.
Miközben a XX. századi magyar egyház történetének titkait kutatja, voltaképp egyfajta missziós szándék vezérli?
Nemcsak a diktatúráknak vannak titkaik. Titok minden ember, minden napunk, minden pillanatunk – titok maga a teremtett világ, és az is, ahogy Isten ma, 2026-ban is velünk van, és alakítja az életünket, aszerint, ahogy megálmodta. Igyekszem a megpróbáltatásokra, a traumákra vagy épp az életközépi válságra is úgy tekinteni, hogy a Jóisten mondani akar velük valamit – mondjuk figyelmeztetni, hogy változtassak, alakuljak. Az motivál, hogy megpróbáljam beteljesíteni a tervét, és az embereket valamilyen módon hozzá vezetni. Elsősorban a rám bízottakat, a családomat igyekszem közelebb szeretni a Jóistenhez, de hiszem, hogy feladatom nap mint nap, akárkivel találkozom, akárkivel kerülök kapcsolatba, a magam gyarló módján tanúságot tenni az evangélium tanításáról.
Számtalan publikációjából, szerepléséből úgy tűnik, különösen erős akkumulátor hajtja… mi a titka?
Az ember kap egy pici talentumot ajándékba a Jóistentől, s amikor ő egyszer majd megkérdi, hányadán állunk a ránk bízottakkal, nemigen lehet majd azt felelni, hogy elvonultunk, és rápihentünk a dologra. A személyes szakmai, de a családi életemben is valami olyasmi lehetne a jelmondatom, az eszményem, hogy „Krisztus harcos katonája mindig örömmel készen áll”. A harcot persze nem úgy értem, hogy mindig mindent le akarnék meccselni másokkal. Sokkal inkább magammal küzdök, például amikor nem tudom eldönteni, egy megkeresés, egy új feladat a Jóisten szándéka szerint való-e. Jó dolog találkozni emberekkel, hagyni, hogy beszippantson egy téma, de amikor egy soproni vagy sátoraljaújhelyi előadás miatt öt órát töltök egy nap az autóban, és vacsora után végre leülnék a laptop elé dolgozni is valamit, bizony előfordul, hogy valamelyik gyerekünk vagy a feleségem által szól rám a Jóisten, hogy talán inkább nem kéne. Tanulom a Szent Ignác-i megkülönböztetést, és harcolok az idővel, amivel tudom, sokkal-sokkal jobban is lehetne gazdálkodni. Küzdök a nyelvekkel is. Minden jel szerint hiányoztam pünkösdkor…
De azért csak van, amikor a harcos katona félreteszi a munkáját…
Nagy ajándék, hogy szeretem a szakmámat, örömömet lelem benne, és komolyan mondtam, hogy a hivatásom a hobbim is. De azért néha jólesik kikapcsolni, és például a konyhában tevékenykedni, sütni-főzni. Azután fontos, hogy minden héten legyen legalább egy alkalom, amikor a feleségemmel kettesben kapcsolódunk ki. Ez lehet egy beszélgetés, kirándulás, egy film vagy bármilyen közös program. Amióta pedig nagyobbak a gyerekek, igyekszünk időről időre egy egész hétvégét kettesben tölteni – ezt a módszert a Schönstatt-lelkiségből hozzuk, de ma már széles körben elterjedt, nem véletlenül. Bevallom továbbá, hogy gyerekkorom óta szenvedélyesen legózom – egy kisebb város készül hosszú évek óta, és eltart még egy ideig, mire teljesen felépül. Persze feltölt az olvasás, a zenehallgatás meg a csöndben befelé figyelés is – utóbbiakat egészen jól lehet csinálni akár vezetés közben is.
Az autóban szokott imádkozni?
Sőt, amikor reggel én viszem az iskolába a gyerekeket – hármat-négyet, mikor hogy –, az autóban, útközben együtt mondjuk el a napot kezdő imát. Van, amikor jobban oda tudunk figyelni rá, van, amikor kevésbé, és ki-ki külön mormolja el a magáét. De természetesen nemcsak az autóban szoktunk együtt imádkozni. Fontos számunkra, hogy a Jóistent otthon is ünnepeljük, annál is inkább, mert sok kicsi gyerekkel sosem volt könnyű végig ott maradni a szentmisén. Mondjuk a közös otthoni imák sem éppen hasonlítanak egy bencés imaórára: jó, ha az ötéves és a kilencéves fiunk két percet kibír csihi-puhi nélkül. De például januárban a házszentelésre mind odagyűltek, és láthatóan megérintette őket, pedig nem is vártuk el, hogy kedd délután, óvoda, iskola, különóra után részt vegyenek rajta.
Hogyan néz ki a húsvét egy ilyen különleges családban?
Ó, a szent három nap a legkedvesebb liturgia számomra az évben, annak idején ministráns koromban még én győzködtem a plébánosunkat, hogy olvassuk csak végig az összes olvasmányt nagyszombaton… szóval igyekszünk együtt részt venni a szertartásokon. Most már a kilencéves Vilmos fiam ministrálja végig húsvét liturgiáit. A kicsikkel korábban inkább otthon imádkoztuk végig a keresztutat úgy, hogy ők is tudják követni, ameddig bírják. Emlékszem, a Covid alatt, amikor csak online közvetítések voltak, én magam mostam meg a gyerekek és a feleségem lábát. Nem olyan volt, mint az igazi liturgia, mégis életünk egyik legszebb emlékeként őrizzük mindannyian. És rá egy évre, húsvétvasárnap hajnalban született meg a hatodik gyermekünk, Vince, akit már Vitya elvesztése után kaptunk a Jóistentől. Így győzött a mi családunkban az élet a halál felett.
Nagy család, nagy tragédia
Viktor 1999-ben, egy ifjúsági vezetőképzőn, a Hajszolón ismerkedett meg Zsuzsival, későbbi feleségével. Együtt vettek részt egy sor nagy egyházi rendezvényen, így a római ifjúsági világtalálkozón is. 2003-ban házasodtak össze. Viktor még az egyetem utolsó évét taposta, Zsuzsi pedig kezdő tanársegédként dolgozott az ELTE-n, mint meteorológus. A Jóisten gondoskodó szeretetében éltek, és hamarosan megszületett Virág lányuk, majd nem egészen két évvel később Viktor fiuk, akiről négy hónapos korában kiderült, hogy halmozottan sérült. Fiatal házasként, a mostanihoz képest elenyésző pszichológiai ismeretek mellett komoly megpróbáltatás volt feldolgozniuk a helyzetet. Ráadásul az orvosok azt tanácsolták, ne vállaljanak több gyereket, pedig mind a ketten nagy családot szerettek volna. A Jóistenre bízták magunkat, és hamarosan megfogant Veronika, aki most lett tizennyolc éves, és konduktornak készül, majd érkezett Villő, később Vilmos, minden gond nélkül. Nem genetikai eredetű volt tehát a baj. Keményen meg kellett küzdeniük a helyzettel, de megtapasztalhatták azt is, mennyien állnak mellettük a családjuktól a barátaikon át a Schönstatt közösségig, ahová tartoznak. Annak ellenére, hogy nem könnyű egy sérült gyermekkel, aki nem tud beszélni, egyedül enni, se ülni vagy járni, eljártak túrázni, nyaralni, síelni. Még elsőáldozó is lehetett Viktor. Hét évvel ezelőtt, pár nappal karácsony előtt adatott meg, hogy beköltözhettek régóta vágyott, akadálymentes új házukba – úgy számoltak, hogy ameddig csak bírják, otthon gondoskodnak Vityáról. De a Jóistennek egészen más volt a terve. Három hétre rá egy hirtelen jött vírusos betegségben egyik napról a másikra elvesztették. Földi értelemben meghalt, de lélekben velük van azóta is, mindennap beszélnek róla. Nehéz volt feldolgozniuk a halálát – a szülőknek, gyerekeknek is pszichológus segített –, és ma is fájó a hiánya, de hiszik és vallják, hogy Vitya célba ért, és nem is lehetne jobb helyen.
