Kilencgyermekes, görögkatolikus családban nőtt fel, szülésznőként, bábaként másokat kísér életük egyik legmeghatározóbb pillanatában, miközben maga is immár négy kisgyermek édesanyja. Kosztolányi Anna Rózával beszélgettünk anyaságról, hivatásról, a születés csodájáról és semmihez sem hasonlítható légköréről, valamint a nagycsaládos életről és mindennapokról.
-Számos perspektívából van rálátása arra, mit jelent édesanyának lenni, édesanyává válni. Mi jut elsőként eszébe az anyaságról?
Mindig is anya akartam lenni, ezt egészen kiskoromtól fogva tudtam, ahogy azt is, hogy ha lehet, sok gyereket szeretnék. Megtapasztalni az anyaságot persze teljesen más, mint elképzelni vagy akár tanulni róla, egy egészen új énemet kezdtem, kezdem el megismerni. Olyan szavak jutnak eszembe, mint alázat, türelem, békesség, amiket az anyaságban a legfontosabbnak tartok. Ha tudok anyaként nyugodt, türelmes, békés lenni, akkor az egész családnak van egy másmilyen, pozitív alaphangulata. Az a képzet jut eszembe, hogy az anyák a család magja, ők adják a melegséget, és ha ezt sikerül jól fenntartani, akkor nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott tud lenni a család. Persze minél több gyerek van, annál nehezebb a nyugalmat és békességet megőrizni, ez sok munkával jár. Közben pedig annyi új szerepben találja magát egy anya, hogy hirtelen megtanul mindent egyszerre megcsinálni, ez gyakran már sok és kimerítő, közben pedig elképesztő, hogy mindezekre képesek vagyunk.
Fotók: Navratyil Benedek
-Nagycsaládból származik. Ennek milyen erőforrásait és esetleges árnyoldalait tapasztalta meg?
Mi kilencen vagyunk testvérek, van két bátyám, én vagyok a sorban az első lány. Viszonylag gyorsan érkeztünk az elején, mire Anyának öt gyereke lett, én pedig kezdtem felfogni, hogy hányan is vagyunk a családban, addigra már tulajdonképpen anyukám kis segítője voltam. Hamar kerültem „pótanya” szerepbe a testvéreim által. Árnyoldalai is voltak ennek persze, amíg mások tizenévesen tanultak, elutaztak a családjukkal, nyaraltak, addig nekünk nagyon sokszor az töltötte ki az időnket, hogy egymásra vigyáztunk, a családi dolgokat kellett előtérbe helyeznünk. Mikor még otthon laktam, sok mindent néztem azzal a szemmel, hogy én majd másként fogom csinálni, például mekkora rend lesz a saját háztartásomban – ez persze a valóságban sokkal nehezebb, és később egészen más megvilágításba kerül.
Később, húsz éves korom körül volt ezzel kapcsolatban bennem egy nehéz érzés, hogy miért ilyen volt a gyerekkorom, miért nem az volt a fontos, hogy mondjuk tanuljak, egyfajta lázadást éltem meg a szüleimmel kapcsolatban. De most már felbecsülhetetlennek érzem ezt a sok tapasztalatot és tudást. Utólag nagyon hálás vagyok a nagycsaládos háttérért, a sok-sok nehézség mellett kicsit úgy gondolok erre, mintha már kiskoromban elvégeztem volna egy tanfolyamot gyereknevelésről, a gyerekek igényeiről. Kaptunk azóta igen nehéz utakat is az élettől, de úgy érzem, részben ezeknek a korai élményeknek köszönhetően már sokkal kevésbé kérdőjelezem meg magam anyaként, magabiztosabb tudok lenni.
-A hivatása útján is tulajdonképpen egy otthoni, családi élmény indította el: kisgyermekként jelen lehetett a kistestvére születésénél.
Négyen kórházban születtünk, öten pedig otthon. Anyukám harmadik „otthon szüléséhez” akkoriban Pestre kellett utaznunk családilag. A szüleink megszervezték, hogy mi, gyerekek, mindannyian valahol házon kívül legyünk, miután a szülés elindul, állatkertben vagy moziban. Én viszont azt mondtam, hogy otthon szeretnék maradni. Akkor nyolcéves voltam. A szüleim nem lelkesedtek, sőt, próbáltak lebeszélni, hogy ez még korai, nem olyan jó ötlet. De végül mégis úgy alakult, hogy a többiek elmentek otthonról, én viszont nem. Ráadásul – utólag már tudom –, nem is volt olyan könnyű szülés a húgom születése. Végig figyeltem, hogy mit csinálnak a bábák, forralják a borogatóvizet, belecsepegtetik a muskotályzsályát, az egész házban félhomály van, zsályaillat, a bábák nagy odafigyeléssel vannak jelen anyukám mellett. Számomra az volt nagyon meghatározó, amit a születés után éreztem. Hogy milyen elképesztő csoda, hogy ez a kisbaba eddig nem volt látható, nem volt kézzelfogható számunkra, most pedig itt van egy ember. Emlékszem, nyolcévesen sírva fakadtam, annyira mély tapasztalás volt ez. Még ma is, amikor visszagondolok rá, ugyanazt érzem, mint ott és akkor. Olyan tisztán emlékszem a mozdulatokra, illatokra, mintha egy filmen látnám.
-Ezek után mennyire volt egyértelmű, hogy a szülész hivatást fogja választani?
Egyáltalán nem volt könnyű vagy egyértelmű a pályaválasztás. Annyira nem voltam jó tanuló, a gimi alatt is mindig máson volt a fókusz, nem a továbbtanuláson. Bejelöltem érettségi után néhány dolgot, de nem igazán tudtam, mi akarok lenni. Elvégeztem egy gyógymasszőr képzést, szerencsét próbáltunk az akkori párommal külföldön. Mikor eldöntöttem, hogy mégis ebbe az irányba indulok el, hogy bába leszek, már nagyon mélyen tudtam, hogy bármilyen sok felesleges dolgot is kell megtanulni, én ezen az úton akkor is végigmegyek. Azért, hogy a végén megfelelő képzettséggel rendelkezhessek, és egyszer szülésznő, bába legyek. Az anatómiát, élettan úgy tanultam, mint soha korábban, hiszen tudtam, hogy ez most tényleg életbevágóan fontos; megtanultam tanulni. A harmadik év végén született az első fiam, emiatt halasztottam, aztán megszületett a második kisfiunk is. A szakdolgozatot úgy írtam meg, hogy már kétgyermekes család voltunk. Egyébként össze sem lehet hasonlítani azt, amit tanultunk, amit én gondoltam a szülésről azzal, amit később saját élményként tapasztaltam meg; minden nagyon átalakult bennem, annyival többet adott az, amit átéltem.
-Hogyan hat egymásra a munkája során, hogy édesanya is, nem csak szakember?
Szerintem nagyon jól kiegészíti ez a kettő egymást, sokkal több olyan dolgot tudok mondani az anyáknak, amit a saját bőrömön is megtapasztaltam. Viszont azt nagyon fontosnak tartom, hogy a magam élményeit ne húzzam rá minden élethelyzetre és várandósságra. Egyik dúla társam mondta egyszer, hogy az első ötven, általunk kísért szülésre igen gyakran a saját szüléstörténetünket visszük el magunkkal. Igyekszem ezt tudatosítani és helyén kezelni, bár van, ahol épp ez ad nekem muníciót, háttértudást. Fontos a megosztás módja, ha nem úgy számolok be róla, hogy ezt így kell csinálni, ez a recept. Legszívesebben a saját személyes élményeimről mesélek. Milyen, ha kis korkülönbség van a gyerekek között? Milyen két fiú után a kislány érkezése? Összességében ez nem könnyű kérdés. Nagyon szeretem az embereket, a tapasztalataikat meghallgatni, csak jelen lenni. Problémásnak is érzem, ha valaki többet beszél, mint amennyit hallgat.
-Mások szülése, szülővé válása is tanítja, formálja az anyasággal kapcsolatban?
Teljes mértékben így van. Hihetetlenül megtisztelő az, ahogy mások beengednek az anyaságukba, szülőségükbe, saját történetükbe, már ez is hatással van rám. Sokszor előfordul, hogy ha bizonyos témákban már kezdek feszültebbé válni vagy épp elfáradni otthon, mások történetei által tudom helyretenni, más szemszögből nézni a saját dolgaimat. Folyamatosan tanulok a szülőktől, csakúgy, mint a saját gyerekeimtől. Mindenki annyira más, minden születés annyira más, sosem tudnám azt mondani, hogy én készen állok bárkire. Nincs annyi könyv, hogy ezt mind le tudja írni.
Egy-egy általam kísért szülés után, abból a különleges légkörből hazamenni, ez rengeteget ad. Ilyenkor, természetesen a fáradtság mellett, hatalmas hálát és nagyon sok plusz energiát érzek magamban. Ebből a kívülálló nézőpontból érkezve sokszor az én családomat, gyerekeimet is csak szemlélem. Újra segít rácsodálkozni a saját életemre.
-A legutóbbi szülése, a negyedik gyermek érkezése távolról sem az „ideális forgatókönyv” szerint alakult. Hogy élte ezt meg?
Az első fiam hosszú vajúdás után és számos okból kifolyólag végül kórházban született meg, a második és a harmadik szülés otthon zajlott. A legutóbbi várandósságnál, a negyedik gyerekünknél pedig már a huszadik héten tudtuk, hogy neki egy olyan fejlődési rendellenessége van, ami eleve kizárta az otthon szülést, sőt, egy teljesen más és számomra nagyon idegen utat készített elő. Nem csak az volt biztos, hogy szülés után egyből intubálni kell majd, hanem hogy csak a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján szülhetek a kockázatok miatt. Így egy teljesen más várandósgondozást is megtapasztaltam, mint korábban, amikor minden rendben volt, kevés vizsgálat, bábai jelenlét mellett készülhettem. Most pedig végig orvosi kísérésben, sok-sok kivizsgálásban volt részünk, az egyik legközpontibb helyen. Ráadásul látták már azt is előre, hogy nagy valószínűséggel nem természetes úton fog megszületni, így volt időm dolgozni ezzel a gondolattal. Nagyon sokat imádkoztam érte a Jóistenhez, hogy legyen valami egészen egyértelmű jele annak, hogy csak császármetszéssel születhet meg a kisfiunk. Ez pont így is történt. A születés után egyből el is szállították, ezt követően pedig mintegy két hónap intenzív ellátás és megfigyelés várt rá a SOTE koraszülött intenzív osztályán.
-Mi adott leginkább erőt ezekben a nehéz hetekben, hónapokban?
Egyértelműen a Jóistennel és Szűz Máriával való kapcsolatom. Amikor megtudtuk, hogy ez a kisbabánk máshogy fog születni, csatlakoztam egy Szűz Mária palástja lelkigyakorlathoz, rendszeres rózsafüzér imádsággal, böjttel, megosztással. Végig azt éreztem, hogy ez olyan nekem, mint egy kapaszkodó, egy kötél, amit szorongathatok. Sokszor átmentem az Örökimádás-templomba is (ez szinte szemben van a Bókay utcai Gyermekgyógyászati Klinikával), és csak erőért könyörögtem. Mindig az adott napra kértem, ebben az időszakban nem is igazán tudtunk sokkal előbbre tervezni. A férjemmel ebben is nagyon jól támogattuk egymást, hála Istennek ő is hívő, római katolikus, mint itt Kismaroson a legtöbben. Tudom, hogy rengetegen imádkoztak a kisfiunkért, úgy érzem, kisebb csodák is kísértek minket ezen az úton.
Emellett hihetetlen sok kézzelfogható támogatást, gyakorlati segítséget is megtapasztaltunk a család, a testvérek, a barátaink részéről. Olyan komatálat kaptunk, hogy nyolc hétig nem kellett azzal foglalkoznom, mit eszünk, mit adok a gyerekeimnek. Így maximálisan tudtam a bent lévő újszülött babánkra és az itthon maradt három gyerekünkre figyelni, csak velük foglalkozni.
Egy hónap után jött el a pillanat, amikor először megfoghattam és megölelhettem a legkisebb fiunkat. A férjemmel úgy zokogtunk, mintha az első gyerekünk lenne, mintha életünk leghosszabb szülésélménye után ölelnénk őt végre magunkhoz. Nagyon türelmesnek és alázatosnak kellett lenni ezen az úton, mikor úgy éreztem, hogy ez nem megy, még többet próbáltam imádkozni.
-Hogyan éli meg a hitét a hivatása által?
Minden születés emléke olyan, mintha nem evilági esemény lenne. A kistestvéreimé, a saját szüléseim és azóta minden szülés, aminél jelen lehettem, olyan élesen megmaradt bennem. Mintha egy egész más világ, a földi élet és a mennyország közötti állapot lenne. Ezt a nemhívők is érzik. Egy apuka mondta egyszer, hogy neki ettől a „sűrű levegőtől” megfájdult a feje – ez sokszor előfordul. Egyszerűen más a légkör.
Nekem a hitem nagyon sokat segít megélni a hivatásomat. Minden szülésnél szoktam a rózsafüzért imádkozni, ez nem igényel olyan sok koncentrációt, tudom mondani úgy, hogy közben jelen is vagyok. A szülések után mindig megköszönöm a babákat, értük és a családért is imádkozom.
De ott van velem az istenhitem az érzésekben, kérdésekben is, mikor azon gondolkozom, hogy a helyemen vagyok-e. Sokszor felfedezem különösnek tűnő belső sugallatokban, melyek aztán beigazolódnak, és általuk fel tudok készülni valami váratlanra. Egy idő után már a bábatársaimmal is megosztottam ezeket az érzéseket. Volt egy év, amikor sorozatosan meglehetősen nehéz szülésekhez hívtak. Ebben az időszakban sokat kérdeztem a Jóistent: ezek azért ilyen nehezek, mert nem kéne ezt csinálnom, vissza kéne vonulnom, és „csak” anyának lennem, vagy épp azért, mert rám meri bízni őket?
Nehéz ezt megfogalmazni, de nagyon sokszor azt éreztem, hogy ha Ő nem lenne velem a munkámban, akkor nem csinálnám. Nem tudom, hogy egy év múlva hol leszek, mert úgy hiszem, a Jóisten mindig csak egy következő kis részletet mutat meg nekünk, és nem az egész utat. Ezen az úton minden nap kísérnek apró „véletlenek”, és ez nem más, mint Isten jelenléte – álruhában.
-Ma már szinte mindenütt jelen van egyfajta növekvő tudatosság, talán még sosem voltunk ennyire felvilágosultak (és frusztráltak), hogy hogyan legyünk minél felkészültebb és tökéletesebb szülők. Mit gondol, milyen az „elég jó” szülő, az „elég jó” anya?
Több ponton tudok kapcsolódni a témához. A munkám során sokszor valóban azt látom, hogy mindenki tökéletes szülő szeretne lenni, és tökéletes szülést akar. És ez elképesztően nehéz elvárás, hiszen én bábaként ott tudok lenni, jelen tudok lenni a gyermek születésénél, kísérni tudom őket, de nem tudom átformálni a történéseket.
Aztán ott van ez a vágy a „felkészültségről” való gondolkozásban: szerintem egyszerűen kár azt várni, hogy készek legyünk a szülőségre. Erre a teljesen ismeretlenre, amit a gyerekeink hoznak – már csak amiatt is, mert minden gyermekünk annyira más – előre felkészülni egyszerűen lehetetlen. Annyiféle személyisége lehet egy gyereknek, a másodiknak teljesen más, mint az elsőnek, erre készen lenni az ember csak akkor tud, ha belevág.
A szülőségben is ez van valahol, tökéletesek akarunk lenni, de az emberek nem tökéletesek. Minden ember hibázik, és tényleg csak elég jónak kell lenni. Számomra ez azt jelenti, hogy mindig próbálkozom, igyekszem egyre jobban megérteni a gyerekeimet. Fontos, hogy a férjemmel ugyanazt képviseljük, mert ha kettőnk egysége erős, abból a gyerekeink tudnak meríteni, építkezni. Amikor mi jól vagyunk egymással, sokkal egyértelműbb határokat tudunk állítani. De amikor gyengül a mi bázisunk, az alapvetően megnehezíti a mindennapokat.
Én nem szeretem elhúzni a dolgok megoldását, ha van egy probléma, legfeljebb egy hétig igyekszem megfigyelni, hogy mi lehet a gond és miért. Ha valami családilag vagy párkapcsolatilag nehéz, azon változtatni kell, mert ami nem működik, az minket fog gyengíteni. De vannak olyan helyzetek, amikor azt érzem, elveszítettem a fonalat, ilyenkor is rengeteget segít, hogy imádkozom. A szülőség sokszor monoton, határátlépő, nehéz mindig jól benne lenni, de fontos újból és újból tudatosítani, hogy igen, ezt vállaltuk. Szóval fogalmam sincs, tökéletes szülőnek lenni milyen, mert elég jónak lenni is nagyon nehéz (nevet).
-Hogyan tudnak férjével a mindennapokban nemcsak szülőkként, hanem házastársakként is kapcsolódni egymáshoz?
Szülőnek lenni sokszor olyan, mint céget vezetni: ki kell osztani a feladatokat, hogy ki mit csinál, ki hova megy, minden apró részletet megbeszélni – nos, ezek nem a házastársi kapcsolatunkat fogják erősíteni, épp ellenkezőleg. Más a kettőnk bioritmusa is, én reggel szeretek beszélgetni, mikor még el sem indult a nap, a férjem pedig este, szóval ezt is össze kell hangolni, hogy mikor tudunk jól figyelni egymásra. Minél több feladat van rajtunk, annál nehezebb. Időnként a szüleinknek hála, kapunk egy-egy szabad délutánt és estét.
Az, hogy mindketten hiszünk és az Isten felé fordulunk, ha valami nehézség van, rengeteg problémán felül tud emelni. Sokszor emberileg már nem tudnék tovább kedves lenni vagy bocsánatot kérni, rég nem tudnám ezeket a nehézségeket egyedül vinni. Van egy közös imánk is, azt néha, amikor nagyon nem vagyunk jóban, együtt el szoktuk mondani (nevet). Utána pedig tényleg, felfoghatatlanul sokkal jobban vagyunk.
Ahhoz, hogy egymásra tudjunk figyelni, segít nekünk, ha kicsit ki tudunk szakadni. Nemrég voltunk például egy házas hétvégén, havonta járunk házas közösségbe is, ez egy-egy estét jelent, amikor leülünk, egymás szemébe nézve különféle témák és kérdések mentén beszélgetünk. Ezek sokat javítanak a házasságunk mélységén. Nem tűnhet nagy dolognak, viszont máskülönben nehéz félórákat találni a mindennapi életben arra, hogy beszélgessünk, kettesben legyünk. Az elmúlt hónapokban például azok voltak az együtt töltött idők, amikor bent ültünk a kórházban a kisfiunk mellett. Azzal együtt, hogy ennél nehezebb helyzetet nemigen tudnék mondani, mégis megvolt a maga szépsége, nem is tudom, mikor voltunk utoljára ennyi időt kettesben.
-Négygyermekes édesanyaként hogyan tud kapcsolódni a saját testéhez, nőiességéhez?
Nagyon szeretem amilyenné a várandósság alatt formálódik a testem és a személyiségem. Úgy érzem, a hangulatomon, személyiségemen is érezhető, hogy milyen az a baba, akit éppen hordozok. A szülés után pedig rettentően nehéz megtalálni a női mivoltomat, szépnek látni a külsőmet. Ilyenkor kihívás visszatalálni, elfogadni önmagamat testileg-lelkileg. Kell hozzá pár hónap, hogy újra elkezdjem magaménak érezni a testemet. Az is hihetetlenül sokat ad, hogy én bármit is látok, gondolok, a férjem mindig szépnek lát. Nehéz is egyébként a külsőségekre odafigyelni, mert annyi minden mást fontosabbnak érzek ilyenkor, mint azt, hogy hogy nézek ki.
-Miben találja meg a feltöltődést?
Nehéz kérdés. Régen szerettem túrázni, futni, biciklizni – de most már egészen más a prioritás (nevet). Ha az alapszint nincs rendben, igyekszem azt helyre tenni, egyszerűen pihenni. Annyira kevés az az idő, amit énidőnek nevezhetek, hogy alaposan át kell gondolni, mire fordítom. Igazán feltöltő számomra az egyedüllét, a csend, az ima, az olvasás.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2026. május
1600 Ft