Ma hajnalban elhunyt Nemeshegyi Péter, lapunk egykori főszerkesztője.
___________________
„Még én is keresek, a hajnalhasadásra várok:
én is a hajnal embere vagyok.
Az éjszaka árnyai tovatűnőben,
és már énekelnek a madarak.”
___________________
– mondta egyik utolsó interjújában Nemeshegyi Péter jezsuita.
Legkedvesebb zeneszerzője, Wolfgang Amadeus Mozart Requiemjével emlékezünk róla.
Nemeshegyi Péter 1923. január 27-én született, Budapesten. Mielőtt belépett a Jézus Társaságába közgazdaságtant tanult a budapesti tudományegyetemen, majd pénzügyi vonalon dolgozott. A zugligeti Manrézában végezte a noviciátust. 1946–49 között Szegeden a jezsuita főiskolán filozófiát tanult, 1949-ben, továbbképzése érdekében, a többi jezsuita kispappal együtt neki is el kellett hagynia Magyarországot. A terciát 1953–44 között végezte a walesi Saint Beuno’s kollégiumban. Ezután a rend Rómába küldte, ahol a Gergely Egyetemen teológiát tanult, és 1956-ban teológiai doktorátust szerzett. Ugyanebben az évben Japánba utazott, ahol 1993-ig a Sophia Egyetem teológiai karán tanított, és több ízben a teológiai kar dékánjaként működött. 1962-ben átírták a japán provinciába. Gazdag teológiai munkát végzett magyar, japán, angol és német nyelven, előadásokat és lelkigyakorlatokat tartott Japán-szerte. A Pápai Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja volt 1969-től 1974-ig. 1993-ban tért vissza Magyarországra. Lelkipásztori munkája mellett több évtizeden át tanított hazai egyetemeken és főiskolákon.
Számtalan könyve jelent meg. A Szív szerkesztőségének szerzőként és cenzorként szinte haláláig aktív tagja volt.
Nemeshegyi Péter jezsuita hivatásának története
„Nincs fölösleges, hiábavaló könny, sóhaj. Mindennek értelme, isteni célja van. Tartást ad nekünk, hogy nem vagyunk véletlenül bedobott kavics az örvényben, hanem valahonnan jöttünk és valahova megyünk.
___________________
És ahonnan jöttünk,
az nem sötétség és véletlen,
hanem szerető atyai szív volt.
És ahova megyünk,
ott tárt karokkal várnak ránk.
___________________
Egy kéz fölülről lenyúl értünk. Isten hűsége, amelybe belekapaszkodunk, és akkor aztán, bármilyen örvényekbe kerü- lünk is, nem kell félnünk, mert nem enged el bennünket. Csak mi ne legyünk olyan buták, hogy elengedjük. Bár még akkor is utánunk kap az Isten.”
Nemeshegyi Péter SJ: „Tárt karokkal várnak ránk…”
