Leírás
Esterházy Péter Javított kiadás című könyve kerül a kezembe a nyárvégi halálhír után. Bejegyzéseit olvasva megütközöm azon, hogy a legismertebb magyar posztmodern író mennyire telve van önsajnálattal. Ezt igen sajátosan jelzi is a szövegben egy-egy „ö” betűvel, teleszórva a könyvét néha így is hogy: ö ö ö. Az önsajnálatnak ezen a nagyon esterházyas jelein kívül vannak még bőven magányos „k” betűk is a bejegyzéseiben, amelyeknek olvasata: „könnyek”. Az író egyebek mellett ezekkel a sajátos jelekkel kesereg afelett, hogy az előző könyvében sokoldalúan megköltött Esterházy édesapa bizony áruló volt, azaz megfigyelt másokat, és jelentett róluk az elnyomó rezsimnek.
A fiú a sok önsajnálat és könnyek ellenére többször is egyértelműen kifejti, hogy akárhogy is légyen volt, nem lehet mentség az apa árulására. Néhány sorral később aztán azon vívódik, hogyhát mégis: mégiscsak az ő édesapjáról van szó, azaz a Harmonia Caelestis szerzőjének az édesapjáról, egy Esterházyról! Az önsajnálattal és a könnyekkel együtt a sorok közül rendre előkandikál a remény is, hogy talán idővel valahogy kiderül majd, hogy az Esterházy édesapa mégsem tekinthető csak simán árulónak. Talán nagyon megfélemlítették az Esterházy papát, hiszen az arisztokrata családot meghurcolták, kitelepítették, rengeteget szenvedtek. Ugyan ki árulná el a családját, a barátait, az egyházát, a nemzetét csak úgy jókedvéből?! Talán éppen ellenkezőleg: a családjára gondolva tette az Esterházy is azt, amit tett. És akkor még hátravan a legütősebb próbálkozás a felmentésre: ugyan hogyan viselkednék én magam hasonló helyzetekben? Biztos, hogy nem vagyok vagy nem lennék én magam is áruló? Amire a Javított kiadás az önsajnálat és a felmentéskeresés érdekes jelenségein túl még rámutat, az a felelősség kérdése. Felmerül például annak felelőssége, hogy íróként, méghozzá világhírű íróként (a Harmonia Caelestis akkoriban robbant be a nyugati világnyelveken) Esterházy Péter egyáltalán hallgathat-e az apja árulásáról, ha egyszer már tudomást szerzett róla?
Minden drámai vívódásnak azonban nem csak személyes, hanem mindenkire érvényes vonatkozásai is vannak, így a Javított kiadás apakonfliktusának is: ha a felelősség vállalása alól folyton kibúvókat keresünk, ha az okok és okozati összefüggések mentén briliáns racionalitással szépen meg tudunk magyarázni és relativizálni tudunk minden rosszat, nem veszítünk-e el valami lényegeset a magunk emberi vonatkozásában? A felelősségvállalás hiányában nem torzul-e az ember, nem válik-e embertelenné a társadalom? Milyen emberek és milyen társadalom leszünk, ha egy olyan világban találjuk magunkat, ahol felellősségünk felvállalására többé már nem futja? Ha törékenységünk őszinte beismerése elmarad, ha nem értjük már többé, mi az alázat, ha képtelenek leszünk a bűnbánatra, ha elapadnak a könnyek, ha könnyelműen túllépünk a bocsánatkérésen és a megbocsátás terhén, ha nem lesz többé rajtunk a kiengesztelődés és a megtisztulás felelőssége, vajon embereknek számíthatunk-e még?
