A bukaresti Állami Zsidó Színház igazgatója, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zsidó színházi specializációjának osztályvezetője, nemzetközileg jegyzett román színésznő – akit a legtöbben A passió Máriájaként ismernek. Családtörténetét mélyen átszövi a XX. század tragédiája: nagyapját Auschwitzban gyilkolták meg, nagyanyja és édesapja pedig a transznisztriai munkatáborok túlélői. Végtelenül kedves és közvetlen, ugyanakkor határozott és erős egyéniség, aki különleges érzékenységgel és őszinteséggel mesél múltjáról és jelenéről.
-Az interjú reggelén Bukarestből indult, és Budapestre érkezett. Mi az, ami itt más, az Ön számára idegen, és mi az, ami ismerős?
Mindenekelőtt köszönöm a találkozást. Nézze, micsoda lehetőség, hogy most beszélgethetünk, pedig mi minden változott hirtelen! És kérem, tegye idézőjelbe azt, hogy „váratlan változások”, ugyanis a repülés időpontja módosult, szerencsére sokkal korábban indult a gépem. Menetrend szerint csak jóval később érkezhettem volna, és nem tudom, hogy akkor ez a találkozás, ez a beszélgetés miként valósulhatott volna meg. De lám, hamarabb jöttem, és most itt vagyunk. Nem először járok Budapesten. Ősz óta folyamatosan jövök, hogy a hallgatók mellett legyek, tanítsam őket, hogy felkészítsem a pályára fiatal és nagyon fiatal, jövőbeli kollégáimat – én így szeretek hivatkozni rájuk: jövőbeli kollégák. És azt hiszem, jogosan nevezhetem őket így.
-Mesélne néhány szót erről a projektről?
Ez egy nagyon érdekes, nagyon bátor és méltó kezdeményezés, amelyben van azért rengeteg kockázat, de éppen ezért üdvözlendő, értékes és méltó a tiszteletre. A Színház- és Filmművészeti Egyetem részéről kaptam egy felkérést, hogy vegyek részt azokban az előkészületi munkákban, amelyek egy színház megalapításához, elindításához, megszületéséhez szükségesek: egy zsidó színházról van szó, itt, Budapesten. Romániában a zsidó színjátszásnak százötven éves hagyománya van; 1876-ban Iașiban avatták fel a világ első ilyen jellegű professzionális színházát, amely azóta is működik. Amikor elkezdtem játszani a romániai Állami Zsidó Színházban – amely nem sokkal alapítása után Bukarestbe költözött, és ma is ott található –, tizennyolc éves voltam. Nos, ott is maradtam.
Fotók: Földházi Árpád
-Hogyan határozná meg a zsidó színházat, és mit gondol, mi a szerepe napjainkban?
Mi a színház szerepe egyáltalán, mi maga a színház? Ez is jó kérdés. Színészi pályára készülünk, nyilvánvalóan, de mi az, ami egyedi, ami specifikus, mi határozza meg azt a fiatal hallgatót, aki arra hivatott, hogy lerakja egy itteni, budapesti zsidó színház alapjait? Miben hasonlít és miben különbözik ő a többi színinövendéktől? A diákokkal együtt próbálunk választ találni ezekre a kérdésekre. Fiatal hallgatóink közül egyesek többet, mások kevesebbet tudnak arról, mit jelent a zsidó színházi kultúra és hagyomány, mi a zsidó színház genus proximuma és differentia specificája, mi az a tágabb kategória, ahová tartozik, és mi adja a sajátosságát. Együtt járjuk végig a tudás és ismeretszerzés e szakaszait. Hiszen fontos, hogy ne fokozzuk le a zsidó színjátszást a Hegedűs a háztetőn-jelenségre, hogy ne úgy tolmácsoljunk egy művet, ahogyan mondjuk azt az amerikai filmek teszik: eléneklünk egy-két dalt, csiripelünk egy kicsit, és azt gondoljuk, ez a zsidó színház. Ugyanakkor az is nagyon érdekes számomra, ahogyan egy fiatal színésznövendék, egy formálódó művész keresi és megtalálja önmagát.
-Mit nyújthat a színház, különösen a zsidó színház a mai néző számára? Formálhat identitást, taníthat előítéletekről és empátiáról?
A bukaresti Állami Zsidó Színházban játsszuk Shakespeare-től A velencei kalmárt, amelyben Shylockot alakítom. Ez volt a rendező víziója, az ő kívánsága. Nagyon vonakodtam… Meggyőzött, és versről versre, szóról szóra dolgoztunk a szövegen. Miért hozom fel ezt a példát? A velencei kalmár részleteit nemegyszer használták politikai célokra, az antiszemitizmus igazolására, megindoklására, formálására. Általában azt gondoljuk erről a színműről, hogy olyan darab, amellyel a náci propaganda idején – ha lehet így mondani – megmagyarázták az antiszemitizmust. Ekkor felmerül a kérdés: mit keres Shakespeare A Velencei kalmárja a színházak repertoárjában, különösen az Állami Zsidó Színház miért tűzi műsorára? Nos, ha elkezdjük szóról szóra, figyelmesen olvasni a szöveget – és én ezt tettem –, nem hagyunk ki semmit, nem ugrunk át szavakat, mondatokat, észrevesszük, hogy Shylock legalább hétszer említi azokat a bántalmazásokat, amelyeket elszenvedett. Nos, ez sok mindent megmagyaráz. Nem úgy tűnik, hogy Shakespeare különösebben szimpatizált volna a zsidókkal. De Shylockról beszélünk, aki Velencében él, egygenerációnyi vagy talán kevesebb idő telt el a zsidók Izabella és Ferdinánd Spanyolországából való kiűzetése után, és nagyon frissek még a sebek. Ezek mind tények, konkrét történelmi adatok.
-A színioktatás nem az első munkája Magyarországon – forgatott már itt filmeket, van tapasztalata erről a környezetről, és vannak ismerősei. Barátai is vannak? Véleménye szerint a kultúrának és a párbeszédnek létezik egy „közös nyelve”?
Van egy lányom is: Cabiria Morgenstern, aki Demeter András gyermeke (Demeter András István marosvásárhelyi születésű erdélyi magyar színész, rendező és politikus – a szerk.). És most már nagymama vagyok, ugyanis tavaly ősszel megszületett az unokám, Amos Ezra Iancu
Morgenstern – nagyszülők vagyunk Andrással, és hálásak vagyunk, hogy így alakultak a dolgok. Vannak Magyarországon barátaim, nagyon jó barátok, és kiváló munkatársakra is találtam, a hallgatókat pedig annyira szeretem, hogy elolvadok tőlük; sokat tanulunk egymástól.
-Katolikusként nagyon megérintett, ahogyan megformálta Edith Steint Mészáros Márta A hetedik szoba című filmjében. Ezzel kapcsolatban írta: „Megértettem, mit jelent, hogy a fájdalom nevét, a szenvedés nevét, a mártírok nevét hiába ne vedd!” Nem forgathattak az auschwitzi táborban.
Nem kaptunk rá engedélyt. Az auschwitzi haláltáborban, mint tudjuk – és ez nem titok, nem is lehet titok –, már nem szabad forgatni. Kiemelném ezt a határozószót: már nem lehet filmet készíteni a koncentrációs tábor területén. Miért fontos ez? Mert az egykori auschwitzi láger egyfajta Hollywooddá vált. Olyan filmet akarsz piacra dobni, aminsírnak az emberek, és megszakad a szív? Menj Auschwitzba! De ez nem így működik. Hiszen ez azt jelentené, hogy könnyen és komolytalanul állsz hozzá, hogy „hiába veszed”. Azt látom – lehet, hogy tévedek, de ez a tapasztalatom és a véleményem –, újabban mindenféle mondanivalójú szépirodalmi mű kezdett megjelenni a témában, hiszen a könyvkiadásban nincsenek meg a filmiparra alkalmazott szabályok és korlátok. „Az auschwitzi macska” – most mondok valamit, és fájdalmas idézőjelekkel mondom ki ezt. Lassan-lassan – és ezt biztosan nem hangsúlyoztam ki elégszer – az irodalom berkeiben és közvetítésével elkezdett megjelenni egyfajta súlytalan hozzáállás. Nem a merev konferenciákról beszélek, ahol ülni kell, és lenyelni a rágatlan információt. Hanem a művészetről, a szépirodalomról, az értéket teremtő szövegalkotásról, amely érzelmeket közvetít, hatással van az ember elméjére és lelkére. Szóval itt megjelent az az állítás, hogy rossz volt, szörnyű volt, de… És a „de” után kezdenek elmozdulni a dolgok, apró repedések jelennek meg az emlékezet és kegyelet falán. Igen, igen, persze, szomorú, szörnyű, de… hátha nem is egészen úgy történt, meg hát ez is jó volt benne meg az is… És lassan, észrevétlenül, rendkívül szubtilis módon – én így érzem, bocsássák meg, ha tévedek – lassan elmozdul, átalakul egy kicsit az észlelés. Katasztrófa volt, szerencsétlenség, a XX. század nagy tragédiája, az emberiség legnagyobb bűne. Ám amikor odaragasztjuk hozzá, hogy de, amikor viszonylagossá tesszük, és egy megható történettel öntjük nyakon, senki nem fogja már annyira tragikusnak érezni az eseményeket. A felületesen tájékozott, a témában kevésbé járatos emberek fejében másfajta befogadói horizont épül fel. Egy édeskés, rafinált perspektíva, amely rendkívül csúszóssá és veszélyessé válhat.
-A filmben vállalt szerep révén sikerült valamennyire közel kerülnie a katolikus vallásossághoz, megértenie a szerzetesi életformát? Lehet-e egy film transzkulturális tapasztalat, a hit felfedezésének útja?
Edith Stein meggyőződésből és hitből tért át a katolikus vallásra. Szívesen osztom meg azt, amit a film készítésekor tanulmányoztam, amit tanultam, aminek utánanéztem. és amit ettől a szereptől kaptam. A hetedik szoba – ahogyan megközelítettük ezt a karaktert és a létezését –
véleményem szerint életrajzi film, nem vallásos mozi, és bizonyosan nem áll a prozelitizmus vagy bármiféle propaganda szolgálatában, egyáltalán nem. Egy női sors megközelítéséről van szó egy női rendező perspektívájából. És nem abban az értelemben, ahogyan ez most, napjainkban divatos, hiszen sok-sok évvel ezelőtt, ha nem tévedek, majdnem harminc évvel ezelőtt készült. Számomra ez a film mérce marad, mert a rendezőnő sok érzéssel, érzékenységgel, nagy tudással, egyensúllyal, elszántsággal és elköteleződéssel – és itt feltétel nélküli elköteleződésről beszélek – közelített egy amennyire megrendítő, annyira ellentmondásos élettörténethez. Edith Stein nem olyan korban élt, amikor – mint napjainkban is – megnyílnak a lehetőségek, amikor szabadon lehet választani többféle opció között, és senki sem ítélkezhet felettünk a döntéseink miatt. Neki szembe kellett néznie a családja és környezete ellenállásával, és a rendezőnő erről nagy finomsággal beszél. Tisztelgés ez a film Edith Stein, a nő előtt, aki egy igen viharos korszakban volt egyike az első női filozófushallgatóknak. Edmund Husserl professzor tanítványaként és asszisztenseként a filozófia rendkívül komplex és nehéz irányzatát, a fenomenológiát művelte. Edith mély meggyőződése alapján határozott úgy, hogy áttér a kereszténységre, hogy katolikus lesz. Ez nem volt könnyű döntés. Szerette, tisztelte a családját, és a családja is nagyon szerette őt, valahogy mégis bekövetkezett egy szörnyű szakadás, hiszen ő követte a hitét. Ezután
inkább odaadásból és hitből karmelita lett, belépett egy rendkívül szigorú szerzetesrendbe, a hallgatást és az aszkézist választotta. A film az egyetemességről, a spirituális dimenzióról szól, valamint az akarat, az elszántság, az önazonosság és a méltóság erejéről. Edith Stein emberi
méltóságáról, és ezért úgy találom, hogy a rendezőnő fenséges gesztust tett a film megalkotásával. A szereposztás és a téma megközelítése is egészen lenyűgöző volt. Nem volt könnyű dolgunk. Nem volt könnyű, mert Auschwitzban kellett forgatnunk. Nem a lágerben ugyan, hiszen ott nem lehetett filmezni, csak a két szögesdrót kerítés között, amelyekben természetesen már nem volt áram.
-Auschwitzban a nagyapjával kapcsolatos igazság feltárása mélyen megrázó élménnyé változtatott mindent.
Nem tudom, mikor vagy hogyan jutottam volna el valaha is Auschwitzba, de akkor, a forgatás miatt kénytelen voltam odautazni. A dolgok erejénél fogva úgy kellett történnie, hogy ott megtaláljam a nagyapám nevét. Apám soha nem tudta megkeresni őt. Hiszen várta, hogy hazatérjen. Apám racionális ember volt, matematikus, nála a logika és az értelem számított, mindenféle érzelgősség hiányzott belőle. De hogy Kertész Imrét parafrazeáljam: a könnybe lábadt szem nem láthatja az igazságot. Tisztánlátásra lett volna szüksége, ám ő egyre várta a nagyapámat. Akkor is, amikor a természet törvényeinek, az észszerűségnek ellentmondott a remény, hogy túlélhette, amikor már
mindenki tudta, hogy nem maradhatott életben. Apám valószínűleg félt keresni őt. Én viszont megtaláltam, és úgy döntöttem, beszélek apámmal. Az egyik forgatási szünetben történt, gondoltam, sétálok egyet, a filmes jelmez volt rajtam, hiszen csak egy óra kimenőt kaptunk. És hát senki nem akadályozott meg abban, hogy meglátogassam az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumot, a koncentrációs tábor területén található emlékhelyet. Felvilágosítást kértem, és utána hazatelefonáltam. Emlékszem, abban az időben, amikor a filmet készítettük, körülbelül harminc évvel ezelőtt, még érmés utcai telefonok működtek. Beszéltem apámmal, de ő nem emlékezett a nagyapám születési dátumára, valószínűleg a születési év törlődött az emlékezetéből. Visszamentem, megint kérdezősködtem… És hát megtalálták: Aaron Morgenstern, ekkor született, ekkor deportálták, Auschwitzba hozták, de az információs pultnál azt mondták, hogy cipész volt. A nagyapám
azonban bankigazgatóként dolgozott, a galaci Mezőgazdasági Bank igazgatója volt. A tájékoztatás a múzeumban mindig precíz, pontos adatokat osztanak meg, hiszen mindent, mindent szisztematikusan rögzítettek, így hát nagyot néztem, amikor közölték velem, hogy cipész volt a nagyapám. Apámat hívtam ismét, és akkor ő azt suttogta: „Ő az…” Bevett gyakorlat volt ugyanis a lágerben azt mondani, hogy hasznos mesterséged van – Istenem, bocsásd meg, mit jelent az, hogy „hasznos” –, mert így reménykedhettél, hogy talán munkát adnak, és nem küldenek egyenesen a gázkamrába. Őt kivégezték Auschwitzban. Nagyon féltem, hogy az apám nem akar majd beszélni velem erről, hogy hallgatni fog a vonal másik végén… De nem így történt.
-Értelmiségi családból származik: édesapja matematikus, akit elbocsátottak tanársegédi állásából, mert bírálta a politikai rendszert, édesanyja pedig Románia első informatikusai közé tartozott. Milyen helyet foglalt el a vallás a családjában?
A szüleim egyáltalán nem voltak vallásosak. Mondhatnám, éppen ellenkezőleg. Az otthonunkban nem volt meg a zsidó szellem abban az értelemben, ahogy azt ma értjük vagy elgondoljuk. Tudom, hogy édesanyám megígérte az anyósának – aki túlélte a transznisztriai munkatábort, ahová őt és az apámat elhurcolták –, hogy bármi történjék is, pészahkor macesz lesz az asztalunkon. A nagymamám, apám édesanyja nagyon vallásos asszony volt, a szüleim viszont nem, egyáltalán nem. De mielőtt a nagymama meghalt, arra kérte az anyámat, ígérje meg: bármi történjék, bármi, az asztalunkon, a házunkban pészahkor lesz macesz. Anyám ezt később mesélte el nekem. Gyermekkoromban azt sem tudtam, mi az a pészah. Nem tudtam, mit jelent, hogy mi miért történik. Imádkozás nem volt, de macesz igen. A szüleim nagyon hittek az egyenlőség eszméjében, abban, hogy egyformák vagyunk, egyenlők vagyunk. Nagyon szerették volna, ha ez az ideál valósággá válik a társadalomban.
-Hogyan határozná meg a saját vallási identitását?
A társadalom megmutatta nekem, hogy ez nem egészen így van, nem vagyunk egyformák, nem vagyunk egyenlők, és így fedeztem fel magam, a zsidó identitásomat és vallási önazonosságomat. De erről nem hiszem, hogy szeretnék beszélni, ez túlságosan személyes dolog. A hivatásom természetéből adódóan én nem tudom követni az előírásokat, a szombat (sabbat) nem lehet számomra szombat, érthető szakmai okokból. Ezért ez rendkívül személyes dolog…
-Nu sunt eu (Nem én vagyok) című önéletrajzi könyve címét egy iskolai emlékével magyarázta. Egyszer az egyik tanárnője megkérdezte Öntől: „Zsidó vagy, Morrrgenstern?… Vagy talán bibsi?” Az osztályban a tanárnő nevetett „a tréfán”, a gyerekek pedig vele nevettek. Ön nyolcéves volt akkor, és arra vágyott a legjobban, hogy olyan legyen, mint a többi gyerek. „Morgenstern vagy” – ismételte meg a kérdést a tanárnő, mire ön azt válaszolta: „Nem vagyok”. Félelemből, szégyenből, olyan bűntudatból, amit akkor még nem érthetett. Ma mit felelne a kérdésre?
A zsidó identitást felvállaltam, elsajátítottam, folyamatosan fejlesztettem, kerestem és asszimiláltam. Ez egy folyamat, amely ma is tart, elsősorban a történelem, az okok és meghatározottságok tanulmányozásával jellemezném. Tanulok, megértek, megismerek, felvállalok sok mindent – már nem bújok el, bár ez nem könnyű nekem. Nem, nem rejtőzködöm többé, ezt kijelentem. Nem akarok provokálni, de nem is rejtőzködöm.
-Azt írja, hogy a lelki béke az ember normális állapota. Létezik az Ön álláspontja szerint olyan út, egyfajta belső iránytű vagy eligazítás, amely elvezethet minket ehhez? Hogyan tud megbocsátani?
Nem mindig tudok megbocsátani. Nem lehet mindig elérni ezt az állapotot, de azt hiszem, szükség van arra, hogy mérlegre tegyük a dolgainkat: Az egyik serpenyőre rá lehet tenni azt, ami fáj, ami elégedetlenné tesz, ami éget – a másikra pedig mindazt, amit jól cselekedtél, vagy mindazt a jót, amit kaptál, ami a világban létezik. És én úgy tudom, ebből az egyensúlyból érthető és érhető el a lelki béke. Igen, folyamatosan mérlegelsz, kontextusba helyezed a dolgokat. Azt is mérlegre teszed, amit te magad nem rendeztél el, nem tettél a helyére.
-Hogyan tekint ma a nagyapja sorsára vagy a gyerekkor fájdalmas emlékeire? Hogyan gyógyulhatnak be az ilyen sebek?
Kell, hogy legyen egyensúly ott legbelül. Az apámmal például sokszor vitatkoztam: miért nem beszélsz arról, ami veled vagy a nagyapámmal történt, miért nem meséled el, miért nem kérsz kártérítést? Apám nem kért kártérítést. Sem azért, mert elhurcolták Transznisztriába, sem a nagyapám után, akit náci lágerbe deportáltak. Megjelent az újságban, hogy a nagyapámat megölték Auschwitzban, de apám nem igényelt kárpótlást: Miből? Kitől kérjek kártérítést? Mennyit kérjek az apám életéért? Mennyibe kerül? Mennyit adjanak? Van miből élni, van mit ennünk, van fedél a fejünk felett, megvan mindenünk, amire szükségünk van… Téged is taníttattalak, nem? Nálunk nem volt soha luxus, á, nem volt semmi hóbort, még televízió sem, nem, nem, nem! Nincs televízió, édes Istenem, mekkora tragédia, mekkora bömbölés! Mert hát én szerettem volna a többiekkel beszélgetni erről-arról, a Dallasról, az akkori butaságokról. Kívülállónak éreztem magam, kirekesztettnek.
-Úgy gondolja, van még remény a párbeszédre, a békére és a kiengesztelődésre?
Nem tudok véleményt formálni, sem megoldásokat vagy diagnózisokat adni, recepteket felírni sem tudok. Ha múltbeli dolgokról beszélünk, és azt tesszük mérlegre minduntalan, hogy mik voltak a bűnök, a hibák, a túlzások, a kisiklások, milyen következtetésekre jutunk? Sokszor beszélgettem az apámmal, és sokszor megkérdeztem tőle: miért nem mesélsz? „Mert nem akarok bosszúvágyat fenntartani. Mert nem akarok régi sebeket feltépni csak azért, hogy szánalmat vagy szimpátiát ébresszek az emberekben.” Én, az apámmal ellentétben, azon a véleményen vagyok, hogy vannak dolgok, amiket el kell mondani, amikre fel kell hívni a figyelmet. A holokauszt nem a krematóriumokkal és a füsttel kezdődött, nem akkor és ott volt a kiindulópont. Egyáltalán nem. Fel kell ismerni és el kell mondani azokat az előzményeket, amelyek idáig vezettek. Elmesélem ezzel kapcsolatban az egyik emlékemet. Amikor kislány voltam, ha iskolai feladatokról volt szó, semmit nem csináltam anyám nélkül, leckét sem írtam nélküle matekból, sem földrajzból, sem történelemből, sem irodalomból. Apámmal egyszerű volt: három helyesírási hiba után kitépte a lapot a füzetből, és kezdhettem elölről az egészet. Mindeddig nem is igen voltam képes írni, rettegtem az írástól. Ötödik-hatodik osztályos lehettem, amikor Octavian Goga műveit tanultuk irodalomórán. Ha ez volt a tananyag, hát be kellett biflázni a feladott verset, és jaj, semmi nem ment anyám nélkül, semmi! Anya, én ezt nem tudom, nem megy! Emlékszem, anyám kezébe vette a könyvet, és megkérdezte: „Mi a lecke?” Hát itt van ez a vers… Rápillantott a kinyitott oldalakra, és elhajította a könyvet, a nyaka pedig tiszta vörös lett. „Tanuld meg egyedül! Menj, tanuld meg a leckét!” – ripakodott rám. Mi van anyámmal, miért csinálja ezt? Hiszen mindig segített, az összes földrajzfeladatban, az összes történelemleckében és minden számtanpéldában, pedig sehogy sem értettem, mi az a szakaszos ábrázolás. És volt türelme. Ha sokadszorra sem tudtam a szorzótáblát, megint újrakezdtük. Ezúttal viszont eldobta a tankönyvet. Sok-sok évvel később olvastam és tanultam az antiszemita faji törvényekről, az úgynevezett Goga–Cuzatörvényről, mely az állampolgárság felülvizsgálását írta elő (Az 1938. január 22-i 169. számú törvényerejű rendeletről van szó. – a szerk.). Amikor ez megjelent, minden zsidó származású személyt egyszerűen kirúgtak a munkahelyéről, lett légyen az állami hivatal vagy privát intézmény, filharmónia, színház vagy művészeti központ. Semmit sem tehettél. Egyszerűen többé nem léphettél be ezekbe az épületekbe. Amikor megismertem ezt a törvényt, ezt nem tudtam felfogni. Az agyamba nem fért bele ilyesmi. Nem értettem: Goga – ez ugyanaz az ember lenne, az a költő, akinek a verseit mi negyven évvel később az iskolában tanultuk. Ez valaki más, ugye? Nem, nem. Ugyanaz a személy. Nem tudom, hogyan kötünk békét, ezzel kapcsolatban nincs bennem egy szilárd állásfoglalás, nincsenek megoldásaim –, de úgy gondolom, a tudás, az igazság ismerete rendkívül fontos, az igazságot nem szabad elfedni. Ám most kitől mit kérjek még számon? Ha képesek vagyunk együtt élni, együttműködni, dolgozni, létezni egymás mellett, akkor az a jó. Talán kissé naivnak és idillinek tűnik, amit most mondok. De muszáj ezt kijelenteni, ha derűvel akarjuk felnevelni a gyermekeinket, ha nem akarunk gyűlöletet és bosszúvágyat plántálni a lelkükbe, és én ezt szeretném.
